Ilithion részlet



......Cloud érezte valaminek a jelenlétét és hogy veszélyes. Ahogy az ugrott, elrugaszkodott ő is... gondolkodás nélkül... hogy Larát védje a testével. Ezt jól belesulykolták a kemény tréningek. Valami reccsent fölötte, erős fény villant, fájdalmas ütés érte a hátán és lezuhant a földre. Arra tért magához, hogy a parancsnok fölötte áll és gyors parancsokat osztogat.
- Azonnal vigyétek a gyengélkedőbe! A nyakát és a hátát kell ellátni! Rögtön megyek én is! Karas! Vigyázz Larára! Mindent alaposan átvizsgálni! Minden zugot! – utasította Zeket és behúzta a zsebét.
Cloud a hasán feküdt, miközben a sebeit forrasztották. Hosszú csík lett az eredmény, ami szép lassan el fog tűnni. A parancsnok intett az ápolónak, mire az kiment, aztán Cloud nyugtalan szemébe nézett.
- Egy zuhanó konzol sértett meg, és ez teljességgel biztos. Az elmenekült, megijedt a fénytől, nem ért hozzátok. Nem értem, hogy kerülhetett oda, azt sem, hogy jutnak ki.
A fiún látszott a megkönnyebbülés.
- Viszont van még valami – közölte halkabban a parancsnok. – Túl sok vért veszítettél, ezért Lara összekötött bennetek.
Cloud arca nem rezzent, csak mereven nézte parancsnokát.
- Az már csak újabb komplikáció, hogy nem kapcsolta be az adagolót – folytatta - és elájult. Mikor megtaláltalak bennetek, visszafelé is folyt. Biztos, hogy keveredett a véretek, mindkettőtőké. Tudod, hogy ez mit jelent.
Kivette a zsebéből a duplafalú csövet és bedobta az égetőbe.
- Csak én tudom és Karas – nézte mereven a fiút. - Larával pedig ma este beszélek. Nem szabad kiderülnie!
A komorság eltűnt a szeméből.
- Most menj haza! Pár nap pihenés nem fog ártani.
Cloud némán felöltözött és hazament. Egyedül lakott egy tágas lakásban. Tiszta vérű kerdoni lévén ez járt neki és nem került semmibe. Többek között ez is egy előny volt, amit az emberek munkájának köszönhettek. Ledobta a ruháját és berakta a tisztítóba. Csillámló fény töltötte meg a kis fülkét, ami átjárta a ruháját. Belenézett a tükörbe és szembenézett magával. Ma kis híján meghalt valakiért, egy bevándorló ivadékért. Újra átélte a pillanatot, a fájdalmat és tudta, hogy újra megtenné, jó kiképzést kapott. A mély csöndben egy hang kiáltott fel a mélyből.
- „De te tiszta vérű vagy!”
Megnyomkodta a karján a kis kerek foltot. A tű helye! Itt folyt a testébe a lány vére. Ez a lány nem volt katona, nem kapott valódi kiképzést, mégis majdnem meghalt, mert megpróbálta őt megmenteni.
„Elkeveredett a vérünk! Vajon jelent ez valamit? Megváltoztat valamit?” Ezt nem tudta, azt azonban biztosan, hogy nem akar kísérleti alany lenni!
Lefeküdt az ágyára és behunyta a szemét. Sikolyra riadt.
„Megint ezek az álmok” – morogta és kivette a ruháját a tisztítóból. Szórakozottan nézett a tükörbe és földbe gyökerezett a lába. A szeme szürkéskék volt! Az első reakciója, hogy jelenteni kell, de ezt azonnal elvetette.
Becsukta a szemét, s mikor újra felnézett normális szürke volt.

Tabi Kazu: Ilithion 1. fejezet részlet

aaa.jpg

http://www.hisuiumi.eoldal.hu/
Pictures:
1. DeviantArt 2. youtube

Ichi és Aokira története



Az erdő tele volt élettel. Friss levelek bomlottak, rügyek pattantak, virágok illatoztak, méhek döngicséltek, legyecskék zümmögtek és szerelmes madarak csacsogtak mindenütt. Kutyaugatás hallatszott messziről és állatok nyújtott bőgése.
„Talán egy tehéncsorda van a közelben” – gondolta Gaki.
Ahogy ritkultak a fák és be-beszaladt a napfény, színes ruhákat látott libbenni. Megállt és hallgatózott. Hamarosan három ember hangját vette ki. Két lányét és egy fiúét, de nem értette a nyelvet, amin beszélgettek. Hirtelen vad ugatással rontott be az aljnövényzeten keresztül egy termetes kutya. Felfedezték.
- Csiga! – kiabált valaki és a négylábú megállt, de nem vette le a szemét a betolakodóról.
Két fiatal lány bukkant fel és az egyik kissé törve, a közös nyelven szólalt meg:
- Tarima vagyok. Érted, amit mondok?
Gaki bólintott. Akkoriban a saját nyelvén kívül mindenki beszélte a közös nyelvet. Egyszer mesélte a Mesemondó, hogy ez volt az első nyelv. Az emberek szétszéledésével átalakultak, de ezt minden csoport megtanította az utódoknak.
Miután udvariasan meghajolt és bemutatkozott, a feszültség elszállt.
- Ők a testvéreim – folytatta a bemutatást a fiatal lány. – Ez a húgom, Pirka, ő meg az öcsénk, Torda. A teheneket őrizzük.
Gaki kíváncsian méregette a legelésző állatokat. Nekik is voltak hasonlóak, de kisebbek, gyapjasabbak és sötétek. Ezek szürkék fehér pofával és széles rózsaszín orral. Két újabb kutya bukkant fel. Gyanakodva szemlélték a jövevényt, aztán leheveredtek a fűbe. Tarima sajttal kínálta a fiút, aki most a rámeredő kisfiúra mosolygott.
- Nem tűnsz éhesnek, se fáradtnak – jegyezte meg a lány. – Nincs se szákod, se tarisznyád.
- Mielőtt elindultam, alaposan bereggeliztem halból.
- Halból? Tulajdonképpen honnan jössz?
Gaki egy pillanatra elhallgatott. Nem akart hazudni, de az igazat sem szívesen árulta volna el, amíg nem tudja, mennyire bízhat meg ezekben az emberekben.
- Nagyon messziről. Szeretnék világot látni.
- Értem – bólintott Tarima. - Mindenesetre, ha majd az elöljáró kérdez, kicsit részletesebben kéne felelned.
- Sárkányszigetről jöttem. Hallottál felőle?
- Sárkányszigetről? – kerekedett el a lány szeme. – Naná, hogy hallottam róla régi történetekből! Húha! Az tényleg messze van. Hajóval jöttél? Lenn horgonyzol egy öbölben?
A fiú nyelt egy nagyot.
- Nem. Sárkányháton érkeztem.
A három testvér szeme nagyra nyílt, aztán Tarima felkacagott.
- Majdnem elhittem!
Ám Gaki nem kacagott velük.
- Tényleg sárkányon jöttél?
- Tényleg.
- A mindenit! Még sárkányt is ritkán látunk errefelé, nemhogy sárkánylovasokat. Nagyon szívesen megnézném, de az állataink nincsenek hozzájuk szokva, ezért valószínű elszaladnának, de talán majd később, ha megengeded. Most azonban induljunk! Bizonyára sok érdekes dolgot tudunk egymásnak mondani!
A falu erős, vaskos, szépen megmunkált fagerendákból épített házak soraiból állt. Legtöbbnek kertje is volt alacsony kerítéssel elkerítve. Egy tágas téren álltak meg a házak koszorújában. Közepén hosszú, virágokkal díszített oszlop magasodott, körben virágzó fák gyűrűje. Egy magas épület felé tartottak, néhány kíváncsi követte őket. Alig értek a lépcsőhöz, mikor a bejárat kinyílt és egy alacsony, kopaszodó emberke lépett ki. Tarima kedvesen tapsolt, majd röviden beszámolt Gakival való találkozásukról.
- Sárkánysziget! – csillant fel a férfi szeme. – Már hallottam felőle és a térképen is ott van, de még sosem jártam ott, de hogyan is. Nagyon szeretném, ha mesélnél nekünk az otthonodról este a Nagy Házban, addig is légy a vendégem!
Tarima gyorsan elbúcsúzott és visszatért testvéreihez. Az elöljáró, Donáti úr háza otthonos volt, világos és tele mindenféle képekkel, meg faragott figurákkal, agyagvázákkal, színes szőnyegekkel. Fényesre csiszolt asztal mellett álló, bőrökkel bevont vaskos székekhez vezette a fiút, majd a díszes faliszekrényből elővett egy üveget, meg két poharat. Gaki csodálattal szemlélte. A falujában igen ritka volt az üvegholmi, senki sem készített ilyesmit. A közösségi háznak volt két különleges ablaka, ami színes kristálylapokból készült, a lakóházakba pedig úgy jutott be fény, ha a könnyű oldalfalakat széthúzták. Donáti Úr teletöltötte a poharakat egy sötét, barnászölden csillogó folyadékkal.
- Diólikőr – jegyezte meg. – Nagyon finom – bátorította a gyanakvóan pislogó fiút és felemelte a poharát.
Édeskés volt, leheletnyi kesernyés aromával. Rövid csönd támadt. A férfi a fiút fürkészte, aztán újratöltött.
- Fiatalnak tűnsz. Nálunk egy korodbeli még majdnem gyereknek számít, de nálatok bizonnyal másképp lehet, ha ilyen hosszú útra egyedül indultál, mert így van, nemde?
Röpke szünetet tartott, majd folytatta:
- Tarima röviden beszámolt a találkozásotokról, de néhány kérdés megválaszolatlan maradt. Remélem, nem érzed tolakodásnak, ha most felteszem őket.
Gaki sejtette, mik lesznek ezek a kérdések, de azt még nem tudta, hogy fogja megválaszolni őket, ám gondolkodni már nem maradt ideje.
- Nos, hát – dőlt hátra a karosszékben Donáti Úr. – Mivel érkeztél? Gondolom, hajóval. Hol szálltál partra és meddig szándékozol nálunk maradni?
A fiú zavartan köszörülte a torkát, majd a pohárba nézve mondta:
- Nincs hajóm.
Az elöljáró meglepetten bámulta.
- Értem, vagyis nem értem. A szigetről nem jöhettél másképp.
- Az a helyzet – folytatta a fiú a poharat még nagyobb figyelemmel vizsgálgatva –, hogy nem egyedül jöttem.
- Aha – nézte ébredező kíváncsisággal vendéglátója.
- Az a helyzet, hogy repültünk.
- Valóban?
Donáti Úr felegyenesedett és előrehajolt. Szája kissé kinyílt izgatottságában.
- Az a helyzet, hogy egy sárkány hozott a hátán.
- Oh! – kiáltott fel a férfi felragyogó szemekkel. – Ez fantasztikus! Csodálatos! Egy sárkány! Gyermekkorom óta nem láttam egyet sem! Hol van? Mit csinál most? Láthatom? És melyik nemzetségbe tartozik? Ugye, megmutatod?!
Gaki megkönnyebbülten mosolyodott el Donáti Úr szinte gyermeki lelkesedését látva.
- Gondolom, a szikláknál van. Ott éjszakáztunk egy barlangban. Talán halászik.
- A sziklabarlangok! Régen többször lakták átutazó sárkányok.
- Nem voltak veszélyesek?
- Éppenséggel volt közöttük néha fekete is, de azok nem maradtak. Nem mertek kikezdeni a tengeri néppel.
- Tengeri nép? – kerekedtek el a fiú szemei. – Azok kik?
- A legszebbek, a legkedvesebbek gyermekszívemnek, de – nézett fel – még nem válaszoltál, hogy melyik nemzetségbe tartozik a barátod?!
- Zöld.
- Oh! Azok sajnos nem túlságosan kedveltek mifelénk, de a feketéknél valamivel jobbak. Remélem, megbízható!
- Óh, igen! Párszor már lett volna alkalma megenni, de egyszer sem tette.
A férfi meghökkenve kapta fel a fejét, aztán köhintett párat.
- Hát ez valóban nyomós érv. Mondd csak, mióta ismered?
- Két hete láttam először, és egy hete már barátok vagyunk.
- Egy hete? Az bizony nagy idő.
Gaki nem vett tudomást az ironikus felhangról, inkább visszatért az őt érdeklő kérdéshez.
- Kérem, beszélne a tengeri népről?
- Ah, igen! A tengeri nép. Kékek voltak, de nem egyszerűen csak kékek, hanem a kék és kékeszöld minden árnyalatában. Égkék, vízkék, levegőkék, felhőkék, türkizkék, smaragd, azúrkék, enciánkék, kobaltkék, éjkék és a szemük a rózsaszín és az ibolya fényeiben ragyogott. Gyönyörűek voltak. Testük karcsú, hosszú, karmaik áttetszőek, akárcsak a szarvaik. Nagy ritkán feljöttek a mélyből és felszálltak a sziklákra. Nem maradtak sokáig, mert a bőrük gyorsan kiszáradt, de egyszer az egyik megengedte, hogy a hátára üljek. A parton kóboroltam egyedül, amikor felbukkant. Én csak álltam elbűvölten és bámultam rá, ő meg odajött elém és megszólított. Mukkanni se tudtam, ő meg felnevetett. Ma is hallom. Mintha énekelt volna! Aztán megkérdezte, hogy volna-e kedvem a hátára ülni. Hát persze, hogy volt! Nem gondoltam semmire, annyira boldog voltam. A szarvaiba kapaszkodtam, ő meg nekilódult. Sebesen hasította a vizet, gyorsabban, mint a legjobb vitorlás. Hatalmas kört tett meg, aztán visszavitt a partra. Többet nem láttam, és hamarosan eltűntek.
Szomorúan nézett kifelé az ablakon. Látni lehetett a téren az oszlopot. A színes szalagok lágyan hullámoztak a gyenge szélben.
- A tiéd is tud úszni? – fordult vendégéhez.
- Igen.
- Nagyszerű. Szívesen megnézném! Holnap reggel alkalmas lenne? Most pedig szeretném neked megmutatni a városkámat!
Gaki alaposan elfáradt a nézelődésben, és még előtte állt az egész este. A Nagy Ház, nevéhez méltóan, valóban jókora ház volt hatalmas teremmel, amiben hosszú padok sorakoztak egy emelvény előtt, és amin három támlás szék állt egymás mellett. Őt ültették középre, a jobbján az Elöljáró, balján Tamira foglalt helyet, akivel először találkozott. A helyiség zsúfolásig megtelt, és a fiú furcsán érezte magát a beszélő szerepében. Még sosem figyelt rá ennyi ember. Az igazat megvallva úgy gondolta, hogy igazán soha senki sem figyelt rá az otthonában. Donáti úr igyekezett nagyon röviden elmondani bevezetőjét, aztán Gaki szót kapott. Mesélt az otthonáról, a szokásaikról és a Szent Hegyről, és hamarosan elhangzott az első kérdés, amit újabb és újabb követett. Éjfél lehetett, mikor Donáti úr lezárta a beszámolót a vendég fáradtságára hivatkozva, amiért Gaki nagyon hálás volt.
- Aludj nálam! – ajánlotta, de a fiú szívesebben tért volna vissza a barlangba. Mikor fáklyát kért az úthoz, a férfi váratlanul ezt mondta:
- Hívd csak nyugodtan a sárkányodat! Az állatok már a karámokban vannak és én bevallom, nagyon kíváncsi vagyok rá!
Ezen az éjjelen ketten biztosan jól aludtak. Az egyik Gaki, aki az ajándéktakaró alatt durmolt édesdeden, a másik Donáti úr, aki hosszú évtizedek óta végre újból látott egy eleven sárkányt.
Másnap a szikláknál néhány gyerek ácsingózott, és mikor Inazuma kirepült, kacagva integettek.
- Nem féltek tőle? - csodálkozott a fiú.
- Persze, hogy nem! Jó, hogy neked van sárkányod! – nézte irigykedve egy apróság.
- Szerintem is! – nevetett fel Gaki és valamit súgott barátja fülébe.
A városkában senki sem emlékezett hasonló eseményre, és a történet beírta magát a legjelentősebbek közé. Fényes nappal hosszú árny takarta el egy pillanatra Napatya arcát, majd tett néhány kört a házak felett, és élénk hujjogások közepette, nagy szelet kavarva leszállt a térre. Pillanatok alatt előkerült az összes gyerek, és Gakinak nem volt szíve nemet mondani. Délután végre elfogytak a gyerekek és Donáti úr félrehívta a fiút.
- Szeretnék neked mutatni valamit! Azt gondolom, érdekelni fog – és bevezette a könyvtárba.
Gaki most látott először könyvet. Bár hallott róluk, de náluk nem voltak. Ők megjegyezték a történeteket és a tudás közös volt. Az idősebbek megosztották a fiatalokkal, akik aztán továbbadták az utódaiknak.
A helyiség közepén egy méretes asztal állt, rajta egy hatalmas nyitott könyvvel. A fiú álmélkodva csodálta a színes képeket, a furcsa jeleket, és vendéglátója szívesen vállalta a felolvasást. A könyv a mélytengerek kék sárkányainak történetét mesélte el.
- A kék sárkánynemzetség időtlen idők óta élt a tengerek mélyén. A legenda szerint egyetlen ember járt a birodalmukban, és az ő elbeszélései alapján született meg ez a könyv. Sok ezer éve történt. A béke után Ichi egy volt azok közül, akik engedélyt kaptak az Elsőtől, és egy ideig valamelyik nemzetség vendégei lehettek. Ichi fiatal halász volt, aki itt élt a sziklafal közelében ősatyáim népében. Nem sok sárkánynemzetség fogadott be embert a béke ellenére sem, nem bíztak meg bennünk – nézett a fiúra. – Volt benne némi igazságuk. Nos, akkor folytatom! A kék nemzetség eleme a víz volt, bár gondolom, erre magad is rájöttél. Bölcsek voltak, kedvesek, játékosak és néha szeszélyesek, meg érzékenyek. Tehetséges gyógyítók voltak és járatosak a víz- és kristálymágiában. Hatalmukban állt az emberi tüdőt átalakítani a vízben való lélegzésre. Ők választották ki Ichit, és elvitték a legmélyebb tengerfenéken álló kristályvárosukba. Megmutatták neki a királyi palotát és kapott egy kísérőt, aki nap, mint nap vele volt, megválaszolta a kérdéseit és ő cserébe az emberek világáról mesélt neki. Sokat tanultak egymástól, és ahogy ideje a végéhez közeledett, egyre kevésbé akart visszamenni. Észrevétlenül mély barátság szövődött közte és segítője között, aki történetesen az uralkodó legkisebb lánya, Aokira volt. Apró gyémántkeménységű pikkelyei türkizben csillámlottak, szemei sötétbíborban fénylettek, és ha nevetett, buborékfátyol örvénylett körülötte. Gyakran vonultak félre egy titkos barlang derengő kristályerdejébe beszélgetni és hallgatni, s ahogy fogyott az idő, egyre többet hallgattak. Aztán eljött az utolsó éjjel.
- Nem akarok visszamenni! – törte meg a hallgatást a férfi.
- Tudom, de nem szegheted meg a törvényt.
- Nagyon sokat tanultam tőletek, de az emberek többsége még nem ért meg erre a tudásra. Egymás ellen fogják használni.
- Lehetséges – bólintott a sárkányhercegnő. – Szabadon dönthetsz, mit osztasz meg velük.
- Nem akarok hazudni, de ha semmit sem mondok, nem hisznek nekem. Ha mesélek a csodákról, meg akarják szerezni majd és lehet, hogy bármi áron.
- Igen – meredt a zöldesen derengő vízbe a sárkánylány, aztán felnézett. – Gyere! – és belecsúszott a barlangtóba. A férfi követte. Lefelé úsztak és hamarosan egy újabb barlangba értek, ahol a víz felett egy hatalmas kékeszöld kristály lebegett.
- Ez egy titkos és szent hely, amit ember még sohasem láthatott. Te vagy az első. Ez egy álomkristály, ami a nagy Álomból tört le, mikor ez a világ született. Ha sorsunk egy útkereszteződésbe vezet, amiből nem találjuk a helyes irányt, idejövünk elmélkedni és a kristály segíthet minket eljutni a döntésre. Nézzünk bele együtt, talán mutat nekünk valamit!
Ichi a fénybe nézett. Lágyan ölelte át a kékség, hullámozva, mint a tenger. Úgy érezte, hogy úszik, s a felette beszűrődő napfény játékosan bújócskázott a buborékokban. Hosszú test siklott el mellette. Elkapta és hagyta magát húzni. A víz egyre sekélyebb lett, lába homokot ért. Felállt. Halk csobbanás hallatszott mögüle és mikor megfordult, földbe gyökerezett a lába. Karcsú, fiatal nő emelkedett ki a vízből. Ragyogó ibolyaszínű szemek, rózsás ajkak, csillámlóan fénylő bőr, mint a gyöngyház, haja aranybarna, mint a lágyan ringó algamező.
- Én most álmodom? – dadogta zavartan.
- Ha akarod, álmodsz, de ha akarod, valóság.
- De, de ez hogy lehetséges?
- Ichi! – nevetett a lány. – Egy évet éltél velünk és csodálkozol?
- Nem – hebegett a férfi. – De igen, és... és most már tényleg nem akarok visszamenni! Maradjunk itt örökre!
A lány mosolyogva nézte.
- Tisztában vagy avval, amit most mondtál?
- Igen. Tökéletesen.
- Nem lehet. Nem szökhetünk az álmok világába a sorsunk elől.
- Akkor miért mutattad meg magad? – fakadt ki Ichi.
- Hogy dönthess, ha itt az ideje, és nem foglak védtelenül visszaküldeni.
Kinyújtotta a kezét, s a tenyerén egy kis síp feküdt. Nem nagyobb, mint egy férfi mutatóujja. Barnásfehér volt kevés kékkel. Mintha kőből faragták volna.
- Nem túl tetszetős, de nem is az a lényeg. Jelentsd ki, hogy elfogadtad és a tiéd. Evvel hívhatsz segítséget, ha bajba kerülsz, de csak akkor, ha a közeledben víz van. Tudod, hogy a fajtám nem sokáig bírja szárazon.
- És ha elveszítem, vagy elveszik?
- Ha a tiéd, csak téged szolgál és avatatlan szem előtt láthatatlan.
Másnap kiküldték egy buborékban a partra, ahol már várták a király emberei, hogy elébe vigyék a tanult embert. Ichi nem örült sem a kíséretnek, sem a rá váró kérdéseknek, de igyekezett nem mutatni. A király előzékenyen fogadta. Pazar szállást kapott, drága ruházatot, aztán eljött a beszámoló ideje. Két írástudó várakozott a trónteremben, hogy megörökítsék a beavatottak számára a tudást. Ichi a legelején kezdte, és már az első csoda mesélése annyi időt vett igénybe, hogy nem maradt ideje másikra. Aokira azt javasolta, hogy foglalja le a figyelmüket a külsőségekkel, közben majd rájön, miként akarják felhasználni a tudást. Beszélt hát a palotáról, a kristályvárosról, a szokásokról, a kristályokról. Mikor megkérdezték, miért nem hozott magával semmit, így felelt:
- Nem vagyok tolvaj, ők pedig nem ajánlottak fel semmi kézzel foghatót.
Így ment egy darabig, ám hamarosan szemet szúrt, hogy még semmi megvalósítható, semmi gyakorlatban is kivitelezhető dolog nincs a birtokukban. Nem tudják, miként tehetnének egy hadsereget kétéltűvé, hogyan lehetne a vizet igájukba hajtani, merre vannak azok a csodás kristályok és miként lehet őket használni. A király egyre kevésbé titkolta bosszúságát.
- Azért mentél oda, hogy tanulj tőlük! Ellesd a fortélyaikat, de eddig nem mondtál semmit! Vajon valóban ilyen kevés van a birtokodban, vagy csak nem akarod megosztani velünk?
Ichi nem felelt és ezzel megpecsételte a sorsát. Kényelmes szállása helyett hideg, nyirkos sziklatömlőcbe vetették.
- Ha beszélni akarsz, elég egy szó, vagy jel és szabad vagy, sőt dúsgazdag, de ha továbbra is titkolózol, itt fogsz elpusztulni, mint néped árulója.
A férfi kétségbeesetten nézett az elérhetetlen magasságban derengő ablakrésre. Nem használhatta a sípot, túl messze volt a tenger. Teltek a napok. Csak vizet és száraz kenyeret dobtak be neki, amihez hozzá se nyúlt, és mikor nem maradt jártányi ereje sem, becsukta a szemeit és a barlangot képzelte el a kristállyal. Érezte az üdítően sós levegőt, hallotta a hullámok halk mormolását, aztán:
- Hívtál kedves, itt vagyok!
- Aokira! – sóhajtotta szenvedő arccal. - Drága szerelmem! Meg fogok halni!
- Tudom. Mindenkire ez a sors vár.
A férfi szomorúan nézett a mosolygó arcra.
- Éhen fogok pusztulni.
- Ichi kedves! Ti emberek, miért dramatizáljátok el folyton a dolgaitokat! Miért kaptad a sípot?
- Messze vagyok a víztől.
- Akkor gyere oda, ahol közel vagy!
- Bezártak.
- És ez akadály? Gondolkozz és holnap már itt vagy velem!
Ichi felébredt. Összeszedte maradék erejét és megzörgette börtöne ajtaját. Egy forró fürdő és kiadós evés után újra a király előtt állt.
- Remélem, megjött az eszed! – mondta elnéző kegyességgel. - Ha nem próbálsz meg kijátszani, holnap gazdag ember vagy és előlépsz tanácsadómmá, de ha csak időt akartál nyerni, pórul jársz.
- Szeretném megmutatni, hogy lehet utat nyitni Kristályvárosba és miként lehet a vízben lélegezni, ehhez viszont a tengerpartra kell mennünk.
A király bizalmatlanul méregette, ám kapzsisága gyorsan döntött.
- Rendben, ám nem a partra megyünk, nehogy arra tévedjen egy kóbor sárkány, hanem fel a sziklákra.
Ichi meghajolt és igyekezett nem mutatni csalódottságát. Jó órás lovaglás után fenn álltak a meredély szélén.
- Na, akkor mutasd! De jól vigyázz, itt könnyen megcsúszhatsz!
A férfi a nyílt víz felé fordult, így a többiek nem láthatták, hogy előveszi a sípot és a szájához emeli. Hangtalanul lehelt belé egy nevet. Mintha korallsípok zenélték volna az óceán dalát, amit csak az ő füle hallott.
- Mi lesz már? – türelmetlenkedett a király. – Nem látok semmit.
Újra a sípba fújt és várt, de az uralkodó nem bírta sokáig.
- Ebből elég volt! Ha nem mutatsz azonnal valamit, véged van!
Ichi mozdulatlanul meredt a mélybe.
-  Csak a bolondját járatod velem! – csattant dühösen mögötte. – Lökjétek le!
Ichi hallotta a közeledő léptek dobogását, de nem várta meg őket, kilépett a mélység fölé. A két katona kihajolt utána.
- Fenség! Ezt látnia kell!
A tenger forrt a sárkányoktól. Kék és türkiz árnyalataiban fénylő karcsú testek siklottak körbe, néhányan a felszín felett suhantak. Ichi egyikük hátán ült. A király felkapott egy íjat, de ebben a pillanatban tekintélyes méretű és külsejű sárkány emelkedett fel előttük, és lebegve megállt a szikla szélénél. Karmok csikordultak a köveken, az íj hangosan koppant.
- Nem vagytok méltóak a bölcsességre, amit meg akartunk osztani veletek! Ne próbáljatok követni, vagy keresni minket, hatalmam messzire elér. És hogy világos legyen számotokra, kijelölöm a határt, amit nem léphettek többé át sem ti, sem a hozzátok hasonlóak! Aki megszegi akaratomat, az meghal!
Halk morgást hallatott és a következő pillanatban gigászi hullám csapott át felettük, több mérföldnyire megjelölve a tilalom földjét.
- A történet itt véget ér – nézett fel Donáti úr. – A sárkányok visszatértek a mélybe, Ichi most már velük maradt mindörökre. Bizonyára feleségül vette Aokirát és gyerekeik születtek. Hogy sárkány-, vagy embertestben, azt nem tudjuk.
- És most hol vannak? Hová tűntek?
- Azt senki sem tudja.

/TabiKazu - Mesélők könyve részlet/
Illusztráció a könyvből a szerző munkája

Búcsú


Az első napsugarak elérték a kertpalánk tetejét és besurrantak a bambusz levelei közé. Éledő szellő suhant a harmatos fű felett, s fénylő hátán ringatózni kezdtek a sötétzöld levelek. Élükön puhán siklott végig a kelő Nap fénye.
Egy öregember figyelte lélegzetét visszafojtva a változást, ahogy az est lassan visszahúzódik, helyet adva a közelgő reggelnek.
Évek óta, minden egyes hajnalon kiült a kopott karosszékbe, és minden egyes nap új ajándékkal örvendeztette meg a szívét, ám ezen a reggelen a természet tökéletes szépsége sem volt képes eloszlatni a mellkasára nehezedő sötét felleget. Szomorú tekintete gyöngéden simította végig a halkan rezgő bambuszcsoportot.
Képek bukkantak elő a múltból, az a nap, amikor megszületett a fia. Pár nappal később fiatal bambuszhajtásokkal tért haza, és a felesége letérdelt mellé, és segített a puha földet lenyomkodni körülöttük. Ezután karjára vette a babát és odavitte a növényhez, hogy bemutassa őket egymásnak. Sokan azt hiszik, hogy egy pár napos csecsemő mit sem ért a körülötte zajló világból, de a férfi biztos volt benne, hogy gyermeke megértette: ha jól gondozza majd, mire felnő, visszakapja a gondoskodást.
Szép időszak volt! Kevés könny hullott, annál több kacaj szállt végig a házon, ki a kertbe. A cseperedő fiúcska együtt számolgatta apjával az új hajtásokat, ősszel meg összegyűjtötte a lehulló leveleket és anyjával készítettek belőlük képeket, meg díszeket, és mindig tett belőlük az aprócska hokorára, a kert kamijának a szentélyére, de nem feledkezett meg az ünnepeken sem róla, jutott a finom mochiból mindenkinek, aztán másnap kiszaladt, ha esett, ha fújt, hogy elfogadta-e a kami az ajándékát. Mindig elfogadta.

Az évek repültek, a növekvő gyermekből a saját útját járó ifjú lett, ám váratlanul távozott a felesége és vele együtt a felhőtlen boldogság. A temetés napján zuhogott az eső. Miután egyedül maradt a házban, kiült a teraszra, és a bambuszt bámulta üres szemekkel, és egyszercsak rádöbbent, hogy a levelek vele együtt könnyeznek.
Egy év se telt el, mikor a fia bejelentette, hogy a városba költözik és hamarosan megnősült, majd hamarosan megszületett az unokája, de csak ritkán láthatta, mert a szülők folyton dolgoztak, neki meg egyre nehezebben esett a mozgás és a hosszú utazás.
Egyik nap éppen a boltból ballagott hazafelé, mikor először rosszul lett. Rosszalkodik a szíve, mondta az orvos és felírt néhány gyógyszert. Fölöslegesnek tartotta, hogy szóljon a fiának, minek szaporítsa vele a gondjait, így is van neki elég – a munka, a család. Egy beteg öreg csak teher lenne...
Idővel belenyugodott az egyedüllétbe, amit sokáig oly nehezen viselt el. Ebben segített neki ismét a bambusz. Minden nap megörvendeztette valamivel. Hol ködbe rejtett harmattal, hol vidáman csillanó esőcseppekkel, hol tekergő vízkígyókkal a monszun idején, hol bujkáló holdfénnyel a sűrű lomb között, vagy csillagok táncával a ringatózó levelek szélein. Néha elámult, mekkora lett az az egykoron aprócska kis hajtás! Sűrű erdőcskévé terebélyesedett a terasz szélén, elzárva a kilátást, de nem engedte, hogy a fia megritkítsa. Biztos volt abban, hogy a bambusz kamija szívesebben maradna sűrű rejtekében, ahol néha apró madarak bújnak meg, pókok szőnek ezüstös hálókat az ágak közé.
Eszébe jutott az eset, amikor a fia elhozta pár napra egyik nyáron a családját. Az unokája talán négy éves lehetett, és folyton a kertben futkosott. Meglátta, hogy a szomszédból a macska ott szunyókál a bambusz és a terasz között a sarokban. Türelmetlenül benyomakodott az ágak közé és egy levél megsértette a kezét. A játéknak sírás lett a vége és a gyerek haza akart menni. Bár egyetlen szó sem hangzott el, mégis érezte a néma szemrehányást.
Valami sajogni kezdett legbelül, de nem válhatott meg az egyetlentől, ami eleven emléke volt a feleségének. Minden új levélben az asszony mosolyát látta újraszületni.
Éles csörgés szakította ki ábrándozásából. A fia hívta telefonon.
- Apa! Hétvégén jövünk érted. Maiko majd elcsomagolja a holmidat, viszünk kartonokat, szóval ne aggódj, megoldunk mindent!
Elhallgatott, aztán szaggatottan folytatta: - Tudom, hogy nehéz lesz ezt most hallanod, de az új tulajdonosok arra kértek, hogy vágassam ki a bambuszt, mielőtt beköltöznek. Szombaton jön egy kertész… Ha nem érnék oda időben, kérlek, engedd be!
Az öregember rezzenéstelen arccal nézett kifelé, de a szeme sarkában egy könnycsepp csillant.

Hangos csivitelésre ébredt. Közömbösen vette tudomásul, hogy elaludt a teraszon és egész éjjel kinn volt a szabadban. Lassan dörgölni kezdte a hidegtől megmerevedett kezeit. Térdei nehezen engedelmeskedtek, de nem törődött az ízületek panaszkodásával, becsoszogott a konyhába és teavizet tett fel a tűzhelyre, aztán elővette a legszebb teáscsészét. A teapor színe májust idézte, a frissen zöldellő mezőket, s a gőzölgő ital bevarázsolta a lankás teaföldek illatát. Odament a teraszajtóhoz és kinézett a kertre.
- Amaya kedves! – szólalt meg halkan – Egészségedre!
Az első korty lassan végigfolyt a nyelvén, elérte a szájpadlását, és ahogy kifújta orrán a levegőt, az aroma kinyílt, mint egy képeskönyv.  Tavasz illatát hozta a szellő, cseresznyeszirmok repkedtek körülötte, s a távolban a méregzöld hátú dombok fésült hátán mintha valaki közeledne!
Félrenyelt. Fuldokolva köhögött, sokáig, aztán teljesen kimerülve rogyott az ágyra.
- Bolond vénember! – sóhajtott fel. – Semmire sem vagy már jó! Rég el kellett volna már menned neked is!
Feltápászkodott és kiment a teraszra. Mereven bámulta a bambuszt. Ezen a tavaszon egyetlen madár sem fészkelt bele. A kis szentélyen egy fehér lepke napozott éppen. Amikor széttárta a szárnyait, finom szürkés rajzolat tűnt elő és két piros pötty. Finoman csapkodott párat és ellibbent. Az öreg lehajolt a hokorához és lesöpörte róla a füstölők porát. Ekkor látta meg benne a követ. Egy fényesre polírozott sötétzöld kő volt. Pontosan a markába illett. Elgondolkozva nézte, aztán bement a kerti házba szerszámokért.

Mire elkészült, a nyugvó Nap már elérte a horizontot. Meggyújtotta a jókora rakást. Alul a száraz szalma és az ágak hangosan sisteregtek. Sokáig nyaldosták a lángok a zöld leveleket, mire azok lassan feketedni kezdtek és sötét füst szállt az ég felé.
Az öregember a karosszékből nézte, ahogy a rakás egyre kisebb lesz. Azt hitte, hogy fájni fog megtenni, de nem érzett semmit, csak megnyugvást. Ha meg kellett történnie, akkor az ő keze által, amivel elültette. Ujjai a követ simogatták. Puhának és melegnek tűnt, mint Amaya ujjai. Emlékezett az első pillanatra, amikor meglátta a Meguro partján a cseresznyeszirmok záporában, emlékezett a mosolyára és az érzésre, amikor először fonódtak egybe az ujjaik. Hihetetlenül könnyűnek érezte akkor magát, mintha tudna repülni, fel a hófehér felhők fölé. Kedvese kacagva kérte, hogy maradjon, mert egyedül nagyon szomorú lenne nélküle, mire ő átölelte a lány vállát és azt mondta, hogy akkor inkább marad, vele marad örökre, bárhol is lennének.
Fehér füst szállt a hokora felé, szinte teljesen betakarta. Mintha egy alak állt volna ott. Az öreg arra gondolt, talán a kert kamija az. Elmosolyodott.
- Bocsáss meg! – mondta halkan. – Tönkretettem az otthonod!  Kérlek, bocsáss meg!
Halkan szisszent néha a parázs, s az öregember belefeledkezve nézte, ahogy a bambusz lelke megindult felfelé, lassan tekergőzve a csillagok közé, és ő furcsa módon úgy érezte, hogy most, ebben a pillanatban képes lenne felszállni, mint akkor régen.
- Hiroshi kedves! – hallotta Amaya hangját és meleg ujjakat érzett ujjai között. Ismerős alak bontakozott ki szemei előtt, egy ismerős arc... ismerős mosoly... A szíve hatalmasat dobbant.
- Repüljünk!

Tabi Kazu
2017 01.20.
bamboo_wallpaper_plants_nature_1122.jpg
Photos source: web

Édes Japán - Sweet Japan



A japánok hírneve régóta megalapozott abban, hogy talán a legnagyobb mesterei az édességeknek. Képesek olyan kedves, művészi, fantáziadús figurákat készíteni, hogy a könny is kicsordul a szemünkből a lelkiismeret furdalástól, ha nem tudunk uralkodni magunkon és beléjük harapunk.
The Japanese have long established themselves as the experts of cute. They cab make so adorable sweets, that we will cry bitter tears blaming yourself for having eaten that cute wagashis.

Egy kis ízelítő a japán édességek kifogyhatatlan tárházából:

Matsue wagashi
/by Harusato Matsudaira (also known as Fumai (Fumai-koh) Matsudaira), the seventh Lord of the Matsue Domain, who was also the founder of the Fumai-ryu school, one of the Japanese tea ceremony schools/


matsuewagashi.blogspot.com
Vízcsepp süti - Waterdrop Cake 


Lollipops - nyalókák


Flower desserts

Cats with goldfish jelly

Orange cake
Glass, crystal and jewels

Milky Way and starry night

Jellys

Parfait
Cakes



Dounats


Fortune crackers


Sweet kotatsu
Puding
Totoro tarts
Matcha chocolate


Fried Maple leaves - autumn
Cat cookies
Matcha cakes

Chirin-chirin icecream

stb... stb... stb...
Pictures source/képek forrása: internet
Source: Bored Panda, adventurejapan.jp 













Mesélők Könyve - Könyvajánló

 
Tabi Kazu regénye, a Mesélők könyve első pillantásra fantasy-nak tűnik, azon belül is a kidolgozott, komolyabb fajtából, ahol az izgalmakon és a kalandokon túl a tőlünk különböző, régmúlt-sohanemvolt világ leírása és lakóinak egyre mélyülő bemutatása hamar lebilincseli az olvasót.
Áradó, sodró cselekmény, a szereplő lények nagyon emberi és a nagyon képzeletbeli vonásainak párhuzamos fel-felvillantása, eredeti, fordulatos ötletek, a szépség és a mélység folyamatos jelenléte  jellemzik a regényt. Belemerülve az olvasásba  már nem gondolunk arra, besorolható-e és hová a mű, inkább az kerül egyre jobban előtérbe, hogy egy-egy mondat, egy-egy kép, amit felidéz bennünk a szöveg, – annak ellenére, hogy a világ, amibe betekinthetünk általa, nyilván nem a mi most megélt világunk, mégis – nagyon  sok lelkünkre ereszteni valót tartalmaz a jelenkor, a mai ember számára.
Élvezhető a regény meseként is, de több rétegű, mint a legjobb írások általában, és sokkal többet nyújt egy jó történetnél a nyitott gondolkodású emberek számára. 
Kazu Tabi saját készítésű, a történet hangulatát gyönyörűen tükröző, különböző technikájú képei teszik még értékesebbé a könyvet. Ezekhez kapcsolódó érdekesség, hogy a szerző Hisui néven jegyzi őket, amely szónak a jelentése "jáde".
Az olvasó pedig azt is örömmel tapasztalhatja, hogy a megszokottól eltérően történet végén még nincs vége az élménynek, mert még néhány rövid fejezet egészíti ki a könyvet, kerekebbé téve azt, megvilágítva néhány részletet. 
Az alábbiakban Tabi Kazu kérdéseinkre válaszolva felfedi néhány titkát.
- Mióta írsz?
Kicsi korom óta. Na, azért nem egészen. Eleinte lelkesen hallgattam nagymamám meséit, aztán mikor végre megtanultam olvasni, akkor már csak az volt a lényeg, hogy mindig legyen valami olvasnivaló. Ebből volt is néha összetűzésem anyámmal, mert hol a bevásárlást felejtettem el, hol a rendrakást. Eleinte a meséket faltam, aztán következtek az indiánkönyvek, majd a sci-fi korszak, s utána a nagy romantikusok, a misztikusok és a besorolhatatlanok. Első önálló próbálkozásomra úgy emlékszem, mint egy eléggé romantikusra sikeredett kamasztörténetre, de hát valahol mindenkinek el kell kezdeni! Később inkább rajzoltam és olvastam tovább szabadidőmben, aztán olyan munkám lett, ami elvette minden időmet. Teljesen munkafüggővé váltam, - az írás ekkoriban szinte teljesen kimaradt az életemből. Váratlan volt és törvényszerű a változás. Padlóra kerültem, de hamar rájöttem, hogy erre volt szükségem ahhoz, hogy újra az írás felé forduljak. Miután befejeztem az önsajnálatot, lassan a dolgok is kezdtek úgy alakulni, hogy segítsenek a fejlődésben. Ekkor ismertem meg a tanáromat és azóta jó barátomat, akinek abban volt jelentős szerepe, hogy ne csak érdekes gondolatok legyenek papírra vetve, hanem a technikai, stilisztikai elvárásoknak is megfeleljenek az írásaim.
- Mikor született a „Mesélők könyvé”-nek ötlete, és mi ihlette? Mennyi idő alatt írtad?
- Fogalmam sincs, nem néztem a naptárt. Talán két-három éve? Mi adhatta az ötletet? Nem emlékszem rá igazán, csak arra, hogy egyszer csak ott volt az első mondat. Leültem és leírtam, és a történet folytatódni kezdett. Talán mindössze három hétbe telt, és elkészült a történet váza. Ezután persze csiszolgattam, kicsit kibővítettem és idén, a kezdeti elgondolásommal szemben, úgy döntöttem, hogy mégis illusztrálom.  Képekkel kicsit látványosabb, ugyanakkor próbáltam olyan rajzokat készíteni, amik bár bepillantást engednek az én elképzelésembe, de csak annyira, hogy ne befolyásolják az olvasó saját fantáziáját. Azt gondolom, hogy mindenki használja a saját képzeletét, ne kapják készen egy másik emberét, hiszen ez is az egyik lényege a jó történeteknek, hogy beindítják az olvasó saját fantáziáját.
- Az illusztrációk milyen technikával készülnek?
- Régebben normál ceruzával rajzoltam, vagy akrillal festettem, majd miután felfedeztem az akvarell ceruzát, rájöttem, hogy a kettőt összehozhatom. Papíron a ceruzát egészítem ki akrillal, fán pedig éppen fordítva. Más technikával még nem próbálkoztam, de nem is készülök festőművésznek, hogy kísérletezéssel töltsem az időm javát, azt inkább meghagyom a művészeknek. Én azt gondolom, hogy a képeim illusztrációk, nem művészi alkotások.
- Ez az első nyomtatásban megjelent regényed. De online felületen aktív részese vagy több oldalnak-csoportnak, és van, ahol publikálsz saját munkákat is (mint ahogy nálunk, a Porcelánszívben). Hol találhatnak meg az érdeklődők, hol tudnak beleolvasni a további műveidbe?
- Voltak próbálkozásaim és vannak tapasztalataim. Pár éve van egy honlapom, ahol a számomra éppen aktuális dolgokról filozofálgatok, és emellett rövid történetek, valamint részletek olvashatók a könyveimből. A honlapom mellett ott vagyok a facebook-on és nagy megtiszteltetés számomra, hogy szerkesztőként és szerzőként lehetek jelen a Porcelánszív nagyszerű és színvonalas alkotógárdájában. Ezért külön köszönetet szeretnék mondani Lir Morlan barátomnak, aki megelőlegezte a bizalmat avval, hogy megadta a lehetőséget nekem. A Porcelánszíven belül van egy saját oldalam, ami egyelőre még csak alakulgat. Néhány írásom van itt a honlapomról.
- Aki ide téved, mit várhat? Milyen műfajokban alkotsz?
Nincs meghatározott műfaj, vagy témakör. Az egyetlen, amire igyekszem odafigyelni, hogy a stílus igényes legyen, inkább a szépirodalom irányába mutató, ha egyszer van egy csodaszép és tökéletes magyar nyelvünk, akkor használjuk ki a lehetőségeit, amennyire csak tudjuk!
Nagyon szeretem a leíró részeket, ott igazán el tudom engedni a fantáziámat. Nekem a szókincs értéket jelent.
Bár nem vagyok híve a műfaji besorolásnak, de ha „muszáj”, akkor írtam már sci-fit, fantasyt, regényt és szépirodalmi regényt.
Érdekelnek az emberi kapcsolatok, útkeresés, változások, nagyon szeretek belemélyedni egy-egy filozófiai/lelki kérdésbe és szívesen feszegetek tabu témákat.
Ami jellemző az írásaimra, mind összefügg, mindig van közöttük valamilyen kapcsolat. Ez néha csak jelzés értékű, nem feltétlenül befolyásolja a tartalmat, de ott van. Lehet ez a sárkány valamilyen formában, lehet ez valami japános, vagy egy felbukkanó szereplő, de lehet ez egy történet a történetben, ami beleillik egy másik cselekményébe.
Néhány éve a próza mellett megpróbálkoztam a haikuírással is. Ha ma visszanézek, látom a fejlődést, de azt is tudom, hogy még nagyon messze vagyok a tökéletes haikutól, ám mindaddig folytatom, amíg örömet okoz.
- Mesélj kicsit a Mesélők Könyvéről! A könyvnek, a történetnek több rétege van, az olvasó személyétől, adottságaitól függően fedezheti fel ezeket. Te melyik korosztálynak szántad elsősorban? Kinek ajánlod? Ha karácsonyi ajándéknak szánnám, kinek a csomagjában lenne jó helyen?
- Nincs korosztály megkötés. Azt gondolom, hogy ugyanúgy olvashatja egy kamasz, mint a szülei és a nagyszülei.
Kinek szánnám, ha ajándékba adnám? Mindenkinek, aki szeret olvasni, aki szeret utazni Fantáziaországban, aki szívesen elmélkedik az ÉLET dolgairól.
Talán kicsit megtévesztő lehet a cím, de a Mesélők könyve nem mese. Itt meg kell említenem, hogy a könyv mottója fontos és különleges számomra, mert szó szerint megálmodtam. „A mesék állnak legközelebb Isten igazságához”. Hát… ebben bizony nagy igazság van!
Mindig szerettem a jó történeteket, különösen azokat, amelyeket elővehettem pár év múlva és akkor is felfedezhettem bennük valami újat. Kicsit olyan ez, mintha úsznánk egy tóban. Eleinte csak a felszínen nézelődünk, aztán lemerülünk és felfedezzük, hogy a felszín alatt is világok rejtőznek. Nagyszerű élmény!

- Ez volt az első. Követik-e újabbak? Mire számíthatunk tőled a közeli, és távolabbi jövőben?
- Van néhány történet a tarsolyban, ötletem még több. Itt megjegyezném, hogy akik kicsit jobban ismernek, azok tudják, hogy az életemben fontos szerepe van az ázsiai kultúráknak, azon belül is a japánnak, valamint a sárkányoknak, akik nekem nem a gonosz hüllőt személyesítik meg, hanem egy letűnt ősi és bölcs fajt, de ez nem jelenti azt, hogy más témám nem lehet. Ha jön az ihlet, én nyitott vagyok.
Hogy mikor jelenik meg egy újabb könyvem, arra nem tudok válaszolni, de ha úgy érzem, hogy egy történet elkészült és menni akar, akkor elengedem.

Végül megragadom az alkalmat, és szeretném megköszönni a Shirokuma Könyvkiadónak a lehetőséget és a segítséget a Mesélők könyvének kiadásában.
A könyv megrendelhető a Shirokuma Kiadó oldalán


A könyvajánlót Herendi Anna írta
A kérdéseket Lir Morlan tette fel

A kép a könyv eredeti borítója,
Tabi Kazu rajzainak felhasználásával készítette: Farkas Zsolt

Hópehely




Nem emlékszem születésem pillanatára, sem arra, amikor ráébredtem önmagamra. Mint egy sűrű ködből, úgy törtek elő a gyenge fények, az erősödő hangok, amelynek közepében ringatóztam testvéreimmel – lágyan, puhán, fel és lefelé hullámozva a Világóceán ölében. A létezés öröme járta át lényemet és ez a csodás érzés összekötött mindannyiunkat. Egyek voltunk általa, egy végtelennek tűnő tökéletes egység, valahol a Végtelenben úszva.
Számunkra az idő nem létezett, a változatlanság nyugalmában lebegtünk, és azt hittük, ez így marad örökre, ám valamikor a végtelennek hitt tér mintha zsugorodni kezdett volna. Egyre közelebb szorultunk egymáshoz. A hangok felerősödtek, a homály sűrűsödni kezdett. Ébredező izgalmunk feszültséggé dagadt, ami vakító csattanásként szakadt ki belőlünk, rémületet keltve, ami megtöltötte lényünk. Éreztem, hogy egymás után szakadnak el tőlünk társaink, én meg egyre erősebben kapaszkodtam, aztán csitulni kezdett a zaj, kihunyt az utolsó robajló fény és a sűrűség oszladozni kezdett, s valami csodásnak adta át a helyét. Ragyogó kékségben úsztunk és én megláttam magunkat, ahogy hófehér ködként gomolygunk az azúr óceánban. Csodaszépek voltunk!
Békésen lebegtünk egyre távolabb és távolabb. Azt hittem, elértük az Örökkévalóságot, ám új változás ért utol minket. Hidegebb lett körülöttünk és a hideg bekúszott közénk. Elért minket – egyenként… egyikünket a másikunk után. Ahogy nőtt, úgy csendesedett el bennünk a hang. Testem változni kezdett, húzódni, laposodni, nyúlni s szilárdabbá válni, mégsem féltem. Nyugalom töltötte be világunkat, halk zizzenések, finoman pengő zengések dallama ébredt, és az éledő fény megmutatta új lényünket. Csillogó kristályokká váltunk mindannyian, és én úgy éreztem, mi vagyunk az Univerzum leggyönyörűségesebb, legtökéletesebb lényei. Hasonlóak, mégis mind mások voltunk. Kerekebbek, szögletesebbek, karcsúbbak és teltebbek, bonyolultabb és egyszerűbb csillag alakzatok, de mindannyian csodálatosan szépek. Erősödő vágyat éreztünk, hogy mutassuk meg magunkat a világnak, örvendeztessük meg a szépséggel, amit kaptunk, és mint egy varázsszóra, elengedtük egymást. Megszűnt a lebegés és lassan hullani kezdtünk, andalogva, kerengve, fel-le hintázva és kacagva szállingóztunk lefelé, oda, ahonnan egykoron érkeztünk. A lenti sötétséget hamarosan elfedte a fehérségünk. Röpke pillanatra megkapaszkodtam egy fa ágának a végébe. Felismertem régi, elfeledettnek hitt álmaimból. Körbenéztem az alvó erdőn, aztán puha takaróvá váltam testvéreimmel. Ahogy takarónk vastagodott, úgy süppedtünk egyre mélyebbre, és a növekvő homállyal közeledett az újabb álom ideje. A világ elnémult és én testvéreimmel összekapaszkodva az Álom útjára léptem, ahol együtt maradunk a következő ébredésig.
Ünnepélyes csend honolt a tájon. A táncoló hópelyheken lángok arany fénye szikrázott, megcsillantva az ablak mögül izgatottan kukucskáló gyerekek szemét, és a hó lassan betakarta a türelmesen várakozó szánkókat.


A történet 2016 januárban megjelent az Uploaded Magazinban
Képek: Internet