A tó őrzője


Szerelmes fenyőrigó dala csendült a tavasz illatától mámoros tájon. Újabb és újabb hangok ébredtek és önfeledten kiáltották ki a maguk módján életörömüket. A hajnali pára áttetsző selyme apró gyöngyökkel hintette meg a fák, bokrok leveleit, a nyiladozó virágok kelyheit és a zsenge zöld fű szálait. Néhány őz legelt békésen az erdő mellett. Egyikük időnként fel-felemelte a fejét és a távolt kémlelte, de mivel semmi nyugtalanítót nem érzékelt, folytatta a lakomát.
A Nap ráérősen emelkedett égi útján, s magával húzta a tavaszi köd fátylát. A rét virágai lassan kibontották szirmaikat és illatuk bódító felhőként lebegett a táj felett, magukhoz csalogatva az erdő méheit. A levegő megtelt ujjongó zsongással.
Kis patak futott fáradhatatlanul vad íriszek sorától kísérve. A fenyvesből érkezett, a föld mélyéből, sziklák hideg gyomrából. Kristálytiszta vízében rákok találtak otthonra a lapos kövek alatt és néha pisztrángok háta villant a szürke kavicsok felett. Ahogy céljához közeledett, egyre hangosabbá vált ziháló locsogása, s végre! Vidám csobogással zúdult a kobaltkék színű tóba. A partot szegélyező fűzfák sűrű függönye mögül különös szempár figyelte a víz játékát. Lenyűgözve nézte a kavargó fehér habot, a napfényben fel-felcsillanó apró vízcseppeket és a fénylő hátú kövek között felsejlő szívárványt. Szürkészöld bőre belesimult a lombok árnyékába, karcsú teste a langyos sziklákon pihent.  Szemeinek alakja megnyúlt mandulára hasonlított, s aranylóan fénylő írisze közepén lassan keskeny vonallá szűkültek a pupillái. Már látta a közeledőket, mielőtt hallani lehetett volna őket. Fiatal nő volt egy 4-5 év körüli lánykával, aki nagyokat kacagva kapkodott  a tovalibbenő pillangók után. Egy részen homokos volt a tó partja és ők egyenesen oda tartottak. A kislány azonnal a vízhez szaladt és élvezettel kezdett fröcskölni.
-          Csak óvatosan Nellikém! – figyelmeztette az anyja. – Még nagyon hideg, de nyáron majd eljövünk fürdeni. It a labdád, játssz inkább evvel! – és leült egy farönkre.
Váratlanul megszólalt a telefonja.  
-          Maradj a közelben Nelli! - szólt a gyereknek és beszélgetni kezdett valakivel.
A lányka ide-oda gurítgatta a labdáját, mígnem kicsit erősebben lökte meg, és a játék eltűnt a füzek melletti bokrok alatt. Ügyesen átbújt az ágak között és meglátta egy nagy fa tövében. Odaszaladt, hogy felvegye és ekkor vette észre a lényt. Az első pillanatban megszeppent, ám ekkor a lény úszóhártyás kezébe vette a labdáját és lassan feléje nyújtotta. A gyerek tétovázva lépett előre és tágra nyíltak a szemei, mikor véletlenül hozzáért a hűvös ujjakhoz, de a következő pillanatban felnevetett.
-          Nelli! – hallotta anyja aggódó kiáltását. – Hol vagy? Azonnal gyere vissza!
-          Jövök anya! - kapta félre a fejét, de mikor visszafordult új barátja felé, csak a szürke sziklákat látta.
A fénylő tekintet sokáig követte őket, míg el nem tűntek egy domb mögött.
Eltelt néhány év és a vidék lassan változni kezdett. A virágos rét helyén szántóföldek mértani pontossággal szerkesztett sávjai sorakoztak. A patakot betoncsőbe kényszerítették és betemették, fölötte széles földút vezetett az erdőtől a közeli falvakig. A tavacskánál látszólag nem történt semmi, ám a füzes melletti területen, amit sűrű bozótos takart, egy kis tisztás jelent meg, amit az éjszaka leple alatt érkező lábak és kerekek tapostak ki.  Az otthagyott szemeteszsákokat eleinte gyorsan befedte a dúsan sarjadó csalán, ám idővel a mocsok aprócska heggyé nőtt az aljnövényzet fölött. A lény minden nap eljött, hogy meggyógyítsa az összetört növényeket. Eleinte sikerrel járt, ám egy napon hordók torlaszolták el a megszokott ösvényt. A nyári hőség, esőzések, jég és hó  nyomán a festék felpattogzott és rozsda bújt elő, aztán egy nap fénylő csepp jelent meg az apró lyukon. Lepottyant a földre és hamarosan újabbak követték. A hordó alatt bűzös, sötét folt növekedett, ami megölte a növényeket, ahogy elérte a gyökereiket. A tó őrzője megérintette a lógó leveleket, tenyeréből zöldes fény áradt, de nem segített. Életenergiája nem törte meg a talajban láthatatlanul gomolygó fekete masszának az erejét, ami egyre mélyebbre ivódott a földbe, kiirtva belőle minden életet.
Visszament a tóhoz és belemerült tiszta vizébe. Az örömteli múltra gondolt, mikor még fajtársai népesítették be a bolygó vizeit. Akkoriban ők vigyázták az óceánokat, folyókat, tavakat, patakokat és a bennük tobzódó életet. Minen évben volt egy csodás éjszaka, amikor az összes vízben csillámlani kezdett az élet fénye és a kék bolygó zöldaranyban derengett a fekete világűrben… aztán a világ újra változni kezdett és új jövevények érkeztek – az emberek. Eleinte kevesen voltak, csodálták otthonuk varázslatos szépségét, ám számuk gyorsan növekedett és hamarosan eljutottak világuk minden szegletébe. Újabb és újabb dolgokra vágytak, közben szívük észrevétlenül bezárult a természet előtt, szemeik vakokká váltak az addig láthatóra, füleik süketté a hangok megértésére és egyre idegenebbnek és ijesztőbbnek érezték az őket körülvevő létezőt, aminek maguk is a részei voltak. Elkezdték saját kényükre megváltoztatni, és a világ lassan megbetegedett. Sokáig nem vették észre, aztán később nem akartak tudomást venni róla és az egyensúly billenni kezdett…  A lény szomorúan meredt maga elé. Egyedül volt. Fajtársai már régen elmentek egy másik világba, de ő itt maradt a tóban, ahol született, ahol a gyerekei születtek és ahol az unokái. Látta őket elmenni a tó mélyén megbúvó barlangban. Mikor az utolsó is eltűnt, az átjáró végleg bezárult, csak a zöld energiaforrás maradt, ahova nap, mint nap eljött feltöltekezni. Amíg a fény lobog, addig él a tó és addig van itt ő is…
Egy szép tavaszi napon fiatal nő jött a tóhoz. Nem találta gyermekkora virágos mezőit, őzek óvatos léptei helyett nehéz traktorok dübörögtek a kizsigerelt földeken. Arca egy pillanatra felvidult, mikor a füzes széléhez ért, ám a reménykedő mosolyt döbbenet váltotta fel. A zsendülő falevelek többsége elsötétedett és összepödrődött, sok ágon ki sem bújtak a hajtások és a vízben zavaros foltok terjengtek. Ragyogó kékjét az egyre nagyobb teret nyerő halál mosta fakóra. Elpusztult hal teteme foszladozott egy bokor lehajló ágaiba akadva. A nő szemét elöntötték a könnyek.
-          Hol vagy? – suttogta. – Itt vagy még?
Tétovázva lépett a fák közé. Félt, hogy talán gyermekkori álmát látja meg holtan, de nem volt ott senki, csak az ismerős szürke sziklák. Továbbment a görcsös törzsek között és eljutott a bozótosig. Orrát szúrós szag csapta meg. Itt már a pusztulás vert tanyát… és ekkor vette észre az aprócska cserjét. Makulátlan levelei t az ég felé nyújtogatta, hogy elérje a napsugarak éltető forrását, s egy  bimbó fehérlett egyik ága végén. Ámulattal guggolt le hozzá.
-          Nem hagyhatlak itt meghalni – simogatta meg a jázminbokrocskát. – Visszajövök érted! – azzal elsietett.
Talán fél óra sem telt, mikor újra megjelent egy kis egy ásóval, meg egy vödörrel. Mikor kiásta, akkor vette észre a növény törzsén a sötét foltokat. A méreg már elérte őt is.
-          Istenem! – sóhajtott fel fájdalmasan, s ekkor meghallott valamit a víz felől.
Nagyot dobbant a szíve. Hát itt vagy! Valóban létezel, nem képzeltelek, mint ahogy a felnőttek gondolták. Itt volt a tavi tündére, akit soha nem felejtett el, akivel sokszor beszélgetett álmaiban és aki megmutatta neki azt a Földet, ami az emberek előtt létezett.  A vízre lógó ágak rejtekéből figyelte őt és most megmozdult. Lassan kiemelkedett a vízből és láthatóvá lettek a testét borító felmaródások, sebek. A nő torka összeszorult. Annyira szeretett volna segíteni, de hogyan? Nem árulhatta senkinek a titkát, és az ő különös tündére, mintha hallotta volna a gondolatait. Közelebb  jött, egészen közel. Kinyújtotta a kezét.
-          Nelli… - hallotta a nő a fejében és megérintette a hűvös ujjakat.
A képek, amik belső szemei előtt feltűntek, szépek voltak, de áthatotta őket az elkerülhetetlen búcsú szomorúsága, aztán a szürkészöld tenyér a jázminbokrocska fölé borult. Az aranyló szemekben zöldes fény gyulladt, s lassan betöltötte a lény egész testét. Sziluettje feloldódott a csillogásban, ami átjárta a kis bokor ágait, leveleit, gyökerét. Mielőtt végleg eltűnt, a bimbó felpattant, édes illatát felkapta egy szellő és tovasuhant vele.
A tó mélyén koromsötét homály uralkodott. A zöld fény kialudt, megfojtotta  a méreg mocska, ám utolsó lángját magával vitte a tó őrzője. A tavat nem tudta megmenteni, de talán új otthont talált neki, ahol a szeretet és a törődés erőt ad majd neki, hogy aztán élet őrzőjévé válhasson valamikor. Még egy utolsó sóhaj és az egykoron ragyogóan kék tó meghalt. Néhány hónap múlva emberek jöttek és betemették. A fákat és bokrokat kivágták,a szeméthegyet elszállították, végül nem maradt más, mint a csupasz föld. Eközben egy kertben virágba borult egy jázminbokor. Szép nagyra növekedett, méregzöld levelei büszkén fénylettek a napsütésben és szorgos méhek százai zümmögtek a szirmok között, aztán éjszaka, mikor az égen ragyogott a Hold, zöldes derengés ébredt a bokorban, s egy karcsú árny indult szokásos sétájára a kertben. 

/Tabi Kazu 2018/

A Fény fája


A Fény fája! Különös, hogy éppen ma jutott eszembe. Sokáig megbújt emlékeim között, csendesen meglapulva egy sötét rejtek mélyén, de most mintha egy gyertya lángja villant volna rá, és hirtelen megláttam.
Odakinn sötét volt, mint most, a hold fénye varázslatos kék fénybe vonta a havas tájat, de a távoli erdő elnyelte derengését. Az ágyamban feküdtem és szélesre tárt lélekkel hallgattam nagyanyó meséjét. Minden este ő volt az utolsó, aki jó éjszakát kívánt, megigazította még a takarómat, és minden este újabb történetet regélt elmúlt királyságokról, elfeledett vitéz harcosokról, mesés lényekről és láthatatlanságba merülő világokról, és én minden éjszaka elrepültem álmaimban ezekbe a csodás birodalmakba. Nem zavart, ha esetleg nehéz napom volt, mert tudtam, hogy hamarosan elfelejtek minden rosszat az újabb kaland küszöbén…
Két nap volt még hátra a leghosszabb éjszakáig. Nagyanya fáradtnak látszott, mégis bejött hozzám, hogy meséljen. Egy röpke pillanatra felmerült bennem, hogy ezen az estén lemondok a történetről, de fokozódó izgalmam elhessentette a kósza gondolatot.
-          Még kétszer alszol és harmadszorra ér ide a leghosszabb éjjel, azután ismét egyre korábban kel fel majd a Nap.
Rám mosolygott, megsimogatta az arcom és ezt mondta:
-          Sok titok van elrejtve ebben a világban is. Talán, ha nagyon vágyunk rá a szívünkben, akkor talán rábukkanhatunk valamelyikre.
-          Nagyi, te ismersz ilyen titkot?
Huncut fény csillant a szemében.
-          Ma egy különleges történetet mesélek el neked.
Életem legcsodálatosabb meséje volt és ezen az éjjelen álmodtam a legkülönösebb és legcsodálatosabb álmomat, ám a csoda egyetlen szempillantás alatt véget ért. Drága nagymamám nem ébredt fel másnap. Akkor csupán egyetlen gondolat enyhítette fájdalmam, hogy most ott van azon a helyen.
Húsz év telt el azóta, és az emlékek lassan homályba burkolóztak, de a homály oszlani kezdett.
-          Apa!
Bobi felébredt és a múlt szertefoszlott.
-          Jó reggelt kiscserkész! – borzoltam meg a haját. – Ki az ágyból! Anya nem szereti, ha várnia kell.
A gyerek nagyot sóhajtott és kivételesen zokszó nélkül indult a fürdőbe.
Kedvetlenül rágcsálta a pirítóst, ami mellesleg a kedvence volt eperlekvárral. Nekem se volt sok étvágyam. Szerettem volna felvidítani, de kavargó érzéseim nem találtak utat.
-          Miért nem maradhatok nálad karácsonyra? – kérdezte. – Anya nem lenne egyedül és én szívesebben maradnék nálad… vagy nem akarod?
Könyörgő tekintettel nézett rám és én éreztem, hogy egy gombóc kezd növekedni a torkomban.
-          Hogyne akarnám, de tudod, hogy nem lehet. Anya azt szeretné, hogy velük töltsd el közösen az ünnepet.
-          De én itt akarok maradni! – kiáltott fel hirtelen.
Tudtam, ha most azonnal nem állítom le, akkor elszabadul a pokol. Nem szerettem, ami következett, de csak ez vált be. Lassan felálltam és nagyon komoly arcot vágtam, mire ő megszeppenve hagyta abba az asztal csapkodását.
-          Bobi – néztem le rá. – Megbeszéltük. Ha jól viselkedsz, akkor eljöhetsz hozzám, de ha nem, akkor nem találkozhatunk többet. Megértetted?
-           Igen apa – hüppögött és átölelt.
Ez is olyan pillanat volt, amikor legszívesebben elsírtam volna magam, de az apák nem sírnak. Micsoda eszement büszkeség! Megsimogattam a fejét.
-          Figyelj! Van egy ajándékom, de ígérd meg, hogy csak karácsony este bontod ki!
-          Megígérem! – csillant fel a szeme.
Eldugta a csomagot hátizsákja „titkos” rekeszébe és ekkor, mintegy végszóra, élesen szólalt meg a kaputelefon.
-          Megjött anya – mondtam mosolyogva, de a gyomrom összeszorult.
Jenny hűvösen üdvözölt és most se jött be. Kézen fogta Bobit, de még gyorsan elmormolt egy formális jókívánságot. Nem kísértem el őket a kocsiig most sem. Nem akartam ott lenni, amikor Bobi ordítani kezd. Egy óra múlva Jenny úgyis felhív, hogy rám zúdítsa a szemrehányásait, meg a sérelmeit és a fenyegetőzéseket. Komolyan fontolóra vettem, hogy kikapcsolom a telefont, de végül mégse tettem. Talán gyávaság volt részemről… Valójában tudtam az elejétől fogva, hogy az volt.

Amikor megismertem Jennyt, 20 éves voltam, ő 17. Elbűvölt a félénksége, a kedvessége, törékeny szépsége és hamarosan olyan szerelmes voltam, hogy az egész világból csak egy rózsaszín lebegést érzékeltem. Mindenben a kedvében jártam és úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére, aztán terhes lett. Ez volt az első józan pillanatom, de még mindig az érzelmek uralták le teljesen az értelmemet. Láttam, hogy fél, ezért, hogy tudja, mellette állok, és nem hagyom cserben, úgy döntöttem, hogy feleségül veszem. Az egyetemet nem folytathattam, pénzt kellett keresnem és tán a sors kegyelme folytán, apám barátjánál dolgozhattam, aki restaurátor volt. Amellett, hogy nagyon tetszett a munka, most már hivatalosan folytathattam kedvenc hobbimat, a fényképezést. Jó fizetést kaptam, így nem kellett anyagi gondoktól félni. Tágas lakást béreltünk a kertvárosban és örömmel terveztük életünket a babával. Boldogok voltunk, de nem tartott sokáig. Bobi Down-szindrómával született és bennem összedőlt tökéletesnek hitt világom. Erősnek hitt szerelmem törékeny virága lassan szétporlott a könyörtelen sors kereke alatt. A munkámba menekültem, és avval csaptam be magam, hogy a pénzzel elhallgattathatom a lelkiismeretem. Avval áltattam magam, hogy a családomért teszem, de a túlórák csupán egyetlen célt szolgáltak – nem kellett Bobit látnom és nem kellett Jenny szenvedő arcát néznem, és nem kellett látnom, amiről nem akartam tudomást venni, a tudatról, hogy vesztes vagyok.
Jenny nem bírta sokáig. Eleinte sokat sírt, végül elfogadta, mint karmikus következményt valamiért egy előző életéből, de elfogadása nem szívből jött, s ez lassan külsejében is megnyilvánult. Szája elkeskenyedett, orra tövében halvány barázdák jelentek meg. Úgy szakadt el a közöttünk levő kapcsolat, hogy észre se vettük. Mindent megadott a gyereknek, amire szüksége volt, részt vett összejöveteleken, ahol hasonló helyzetű családokkal találkozhatott. Igyekezett úgy tenni, mintha Bobi ugyanolyan lenne, mint az átlagos gyerekek, de valami megváltozott benne, aztán egy nap közölte velem, hogy elhagy és viszi Bobit is. Nem beszélt válásról, én meg úgy gondoltam, hogy talán jó is egy kis idő egymástól külön. Kéthetente elhoztam magamhoz a fiamat. Eleinte nehéz volt megbarátkoznom a helyzettel, hogy kettesben vagyunk, ám az emberi szív nem az agyunk szerint működik. Bobi lassan befészkelte magát a szívembe. Eleinte nem vittem ki a házból, ám idővel kimerészkedtem vele a közeli játszótérre és meglepetésemre egyre több anyuka csapódott hozzánk. Bobi feltétlen kedvességével sok barátot talált, de közben keserű tapasztalatokat is szerzett. Nem mindenki volt képes elfogadni a másságát. Néha megbámulták, mintha egy furcsa állat lenne, néha meg kinevették, vagy kicsúfolták, ami miatt sokszor órákon át zokogott, aztán egyszercsak felhagyott vele egyik pillanatról a másikra. Furcsa módon csak később vettem észre egy esemény kapcsán.
Vásárolni mentünk egy szupermarketbe. Bobi tolta a bevásárlókocsit, én meg beledobáltam, amire szükségünk volt. Nézelődésünket váratlanul félbeszakították. Egy négy év körüli fiúcska bukkant fel szaladva és egyenesen a kocsinak rohant. A fiam ijedten felkiáltott, én meg lehajoltam a síró gyerekhez, hogy felsegítsem.
-          Anya! – kiabált a sietve érkező feltűnően csinos nőnek. – Direkt nekem jött!
-          Hm – mosolyogtam elnézően – szerintem te jöttél nekünk. Talán lassabban kéne futkosnod.
A nő félrehúzta a száját, miközben végigmért, majd megjegyezte:
-          Talán jobban oda kéne figyelnie a fiára, ha emberek közé viszi. Sophie! – szólt oda a mögötte zenét hallgató erősen kifestett teenager lánynak. – Hányszor mondtam már, hogy figyelj oda jobban az öcsédre! Még bevásárolni sem lehet biztonságban – dohogott és elvonult.
Köpni, nyelni nem tudtam, válaszolni végképp nem. Bobi szokatlanul csendben volt, mintha valamin nagyon törte volna a fejét és én reméltem, hogy gyorsan elfelejtjük az incidenst. Sajnos, nem minden remény válik valóra. A pénztárra várakozva észrevettem őket. A kisfiú folyton nyelvet öltött ránk. Bobi azt hitte, játszani akar és ő is kinyújtotta a nyelvét. Nem hallottam, mit mondott a nő, de egy szót megértettem: „idióta”. Elértem a türelmem határára.
-          Hagyd abba Bobi! – szóltam hangosan a fiamra. – Ne legyél olyan, mint azok, akik a szépségért feláldozzák az agyukat!
-          Miket beszélsz apa? – nézett rám csodálkozva. – Akinek nincs agya, az buta.
-          Okos fiú – borzoltam meg a haját és végre a kasszához értünk.
Gyanútlanul pakoltam be a csomagtartóba, aztán visszatoltam a bevásárlókocsit, és a következő pillanat úgy maradt meg bennem, mintha egy időbuborék közepéből nézném azt, ami ezután történt. Valaki durván leránt a kabátom gallérjánál fogva, közben észreveszem azt a nőt a gyerekeivel egy kocsiban. Különös, hogy mindegyikük arcára tökéletesen emlékszem. A nő szája gúnyosan legörbül, amitől szép vonásai eltorzulnak, a kisfiú izgatottan tapad az üvegre, a lány meg feszülten bámulja előretartott mobiltelefonja képernyőjét. Mindent felvesz, hogy egy óra múlva posztolhassa a neten, aztán Bobi rémült tekintetét látom, vergődve kiabál, és ekkor az álló idő villámgyors vágtába kezd. Nem ellenkeztem, továbbhajoltam, s egyensúlyát vesztett támadóm csuklóját a jól begyakorolt módon kaptam el és feszítettem túl. Most is hallom a puffanást, a jajongást és látom a döbbenetet az arcokon, meg a félelmet és a gyűlöletet, ami talán az én szemeimben is villogott, de csak addig a pillanatig. Ütésre emelt öklöm megtorpant. Felálltam és az autóban hisztérikusan síró fiamhoz siettem.
-          Minden rendben van – hajoltam hozzá. – Semmi baj Bobi. Hazamegyünk.
Azt hittem, egész este sírni fog, ám még az autóban elcsendesedett. A legfurcsább azonban az volt, mikor este lefeküdt és lekapcsoltam a villanyt, utánam szólt.
-          Apa, örülök, hogy nem ütötted meg.
Néha komolyan elgondolkoztam azon, hogy vajon kik is betegebbek mentálisan? A fiam néha annyira egyszerűen fejezte ki a gondolatait, hogy időbe telt, míg megértettem és rá kellett jönnöm, hogy visszamaradottnak bélyegzett elméje sokkal logikusabban működött, mint a normálisnak tartott emberek többségénél. Újra fel kellett fedeznem magamban az elveszett gyermeket, hogy megérthessem őt, közben észre se vettem, hogy egy úton járunk és az elválás egyre nehezebben esett… Gondolataimból a telefon csörgése szakított ki. Savanyú mosolyra húzódott a szám. Nem úsztam meg most sem.
-          Remélem, elégedett vagy! – szólalt meg Jenny. A háttérből  behallatszott Bobi zokogása. – Egész úton bőgött… Miért csinálja ezt minden alkalommal, mikor nálad van?
-          Sajnálom – nyögtem kényszeredetten. Már leszoktam arról, hogy védekezni próbáljak.
-          Ugyan, mit sajnálsz! – dohogott Jenny. – Dehogy sajnálod! Semmi gondod, semmi felelősséged, egyszerűen mindent ledobtál magadról. Eljátszod két napig a szuper apát, én meg viseljem el, hogy a fiad nem érti, miért kell eljönnie tőled és az a rögeszméje, hogy én vagyok az oka. Mit tettem, hogy ekkora terhet kell cipelnem? Ennyire rossz lehettem?  Mindegy, elviselem, de lehetnél megértőbb.
Elhallgatott. Nem értettem, mit akarhat még, zavaró volt a hirtelen beállt csönd. Kényszeredetten köhécseltem, aztán magam is meglepődtem, amikor kicsúszott a számon:
-          Hagyd nálam Bobit… örökre!
Újra csend lett, de most fura feszültség kezdett benne testet ölteni.
-          Már beszélni akartam veled – kezdte Jenny vontatottan. – Nem akartam az ünnepek előtt, de most, hogy felvetetted…
Rosszat sejtve hallgattam, mit akar.
-          George-ot ismered…
Ismertem. Már egy ideje találkozgattak, de csak barátian, legalábbis Jenny szerint. Rendes ember volt, amennyire meg tudtam ítélni. Az a fajta férfi, aki reggeltől estig dolgozik, aztán együtt vacsorázik minden nap a családjával, aki hétvégén elviszi őket étterembe és sosem feledkezik meg a házassági évfordulókról. Volt két kiskorú fia is, de Bobi nem szerette őket különösebben.
-          Megkérte a kezemet és… és igent mondtam. Szívesen örökbe fogadná Bobit.
-          Micsoda? – hördültem fel. – Bobinak él még az apja!
-          Tudtam, hogy kiakadsz – csattant fel Jenny. – Eddig is én viseltem gondját és Bobinak jobb dolga lenne nálunk! Normális családban nőne fel és sosem lenne egyedül. Neked is jobb lenne, végre szabadon élhetnéd az életed, nem tartana vissza senki, megszünne a felelősséged és ha nem találkoznátok többet, Bobi idővel biztosan elfogadná és megnyugodna. Nem kell áldozatot hoznod miattam! George mindig mellettem lesz és segíteni fog, te pedig tartozol nekem ennyivel!
Megint a szemrehányás! Nem tudta megbocsátani azt, hogy cserbenhagytam, és mikor a lelkiismeretemet akarta  ellenem fordítani, mindig sikerrel járt. Nem tudtam mit mondani,úgy éreztem, hogy bármit is szólnék, csak rontanék a helyzetemen, ő meg így folytatta:
-          Sajnálom, nem akartam elrontani az ünnepedet. Hamarosan elküldi az ügyvédem a válási papírokat, csak alá kell írnod, meg azt is hogy lemondasz Bobiról és szabad vagy. Kíméljük meg egymást és a gyereket is a pereskedéstől! Gondolkozz rajta, kérlek! – azzal letette a telefont.
Nem tudom, meddig ültem magam elé bámulva, aztán egy váratlan gondolat bukkant fel bennem. Felugrottam és pakolni kezdtem. Kevesebb, mint három nap van még hátra a leghosszabb éjszakáig, vagyis nincs sok időm, ha el akarom érni időben a célom. Berakodtam a kocsiba és elindultam a hegyekbe. Éjszakára megszálltam egy motelban és kora reggel folytattam az utazást. Délben már a havas ösvényen haladtam a fák között. Szélcsend volt és a vékony felhők mögül elő-előbukkantak a napsugarak. Estére elértem a faházat,ahol éjszakázni akartam és hamarosan vígan ropogott a tűz a kandallóban. 
Szürkületkor indultam. Nem tudtam biztosan, hogy merre kéne mennem, csak annyira emlékeztem, hogy van odafenn egy különös hely, amit az őslakosok hosszú évszázadokon keresztül nagy becsben tartottak. A legendákat már senki sem mesélte és az utolsó indiánok rég eltűntek erről a vidékről, de nagyanya meséjében megelevenedett az a titokzatos hely, ahol a leghosszabb éjszakákon megnyílik egy világokat összekötő kapu és aki átlépi ezt a kaput, az előtt feltárulnak a lehetséges jövők titkai.
Felkészültem arra is, hogy a szabadban kell aludnom, így jókora hátizsákkal vágtam neki a kaptatónak. Szerencsémre nem volt mély a hó és gyorsan haladtam felfelé. Az erdő fenséges látványt nyújtott. A sötétzöld fenyőágakon fehérlő hó gyöngyházfényben derengett. Lépteim alatt halkan ropogott a puha fehér takaró és a levegő olyan tiszta volt, mint a legtökéletesebb hegyikristály. Lelkemből észrevétlenül tűntek el a nyomasztó gondolatok és a szívem egyre könnyebbé vált, minél magasabbra jutottam. Kora délután láttam meg az első jeleket, amiket sziklákba véstek ismeretlen kezek. Sokasodtak a szanaszét heverő óriási kőtömbök és egyre nehezebben jutottam előre, aztán hirtelen meredek fal zárta el az utamat. Csalódottan bámultam. Itt lenne a vége? De nem sokáig rágódtam. Elindultam mellette, hátha találok valamit, amin továbbjuthatok és egy helyen fák kígyózó gyökereibe botlottam, amik helyenként kipúposodtak a hó alól, mintha eleven hüllők lennének. Nem sokat töprengtem, beléjük kapaszkodva kezdtem felfelé mászni  és  talán harminc méter után járható területre értem. Mgas fenyők között haladtam magányosan  a végtelen tájban. A Nap lassan nyugodni készült, de még megajándékozott pazar búcsújával. Sugarai ragyogó vörösre festették a vidéket, s a fák megnyúló árnyékai különös betüket írtak a csilogó hómezőre. A hegyekben hirtelen lesz sötét, még engem is meglepett, ám a kelő hold fénye új világot varázsolt körém. Egy darabig mentem még, aztán egy facsoportnál letáboroztam. Félrekotortam a havat egy darabon, leraktam egy vízálló takarót és elővettem a hálózsákom . Nem találtam meg azt a helyet, de mégis elégedett voltam. Jó volt itt lenni ezen a békés helyen, együtt az erdővel és a csillagokkal. Bebújtam a zsákba és nekidőltem a fa törzsének. Az égbolt fekete volt, mégis ragyogott a temérdek csillagtól.  Sajnáltam, hogy Bobi nem láthatja velem, de talán egyszer… Tekintetem kíváncsian pásztázta a titokzatos végtelent, s egymás után fedeztem fel ismerős csillagképeket, majd csillaghalmazokat véltem meglátni, vándorló üstökösöket, s ismeretlen égi vándorokat, akik tovaszállnak kék bolygónk mellett anélkül, hogy bárki észrevenné őket. Vágyakozva sóhajtottam fel. Annyira szerettem volna én is fent suhanni! Milyen érzés lehet a végtelenben utazni űrhajó és szkafander nélkül, érezve a Mindenséget, hallani a bolygók énekét, látni új csillagok születését és a távozók búcsúját. Észre se vettem, hogy már nem a földön fekszem, hanem fent lebegek és az égbolt megelevenedett.

Mikor felébredtem, már világos volt. Nyakam kissé elgémberedett a kemény fatörzsön, amin elaludtam. Kikászálódtam a hálózsákból és megmozgattam elgémberedett tagjaimat. Először a nyomokat vettem észre a fa körül. Elmosódott felismerhetetlen minták körülöttem, amikről nem tudtam eldönteni, hogy mik lehettek, aztán a fákat. Körbevettek, mint egy védelmező gyűrű. Felnéztem a középen magasodó fa koronájába, ami jóval a többiek fölé ért és tudtam, hogy megtaláltam! Álmom emléke megelevenedett, és már abban sem voltam biztos, hogy álom volt, nem pedig valóban megtörtént, és ekkor mintha egy villám csapott volna belém, úgy jött a felismerés. Ezt mesélte utoljára nagymama, és ez az én történetem! Döbbenten bámultam a magasba, aztán hirtelen átöleltem a vaskos törzset, majd összeszedelőzködtem és elindultam a hazavezető úton. Nem tudtam, hogy milyenek lesznek a következő napok, hetek, hónapok, csak azt, hogy nem mondok le a fiamról, ha kell, harcolok érte, és jövőre együtt fogunk eljönni ide, a Fény fájához.

/Tabi Kazu 2018/


A teaház


Az emberek korának hajnalán összegyűltek az istenek a Mennyei Birodalom egyik lebegő kertjében, ahol a Föld összes virága nyílott, pompás cserjék zöldelltek és büszke fák álltak őrt a határain, sarkain világfák emelkedtek a felhőkig. Talán az emberek sorsát szövögették, talán földi értelem számára felfoghatatlan dolgok történtek, ki tudja, ám az utolsó órát, mint minden ezredik évben, egy különleges italnak szentelték. A kert szívében egy élénkzöld cserje fürdőzött a napsugarakban Apró fehér virágai s aranyosan csillogó magvai, mint meganyi apró ékszer díszítették. A Fu-hszi nevű isten letépett pár levelet, majd tűz fölött halkan zubogó forrásvízbe morzsolgatta őket. A levelek örvénylő forgásba kezdtek az edényben, miközben a víz aranyló zöldre színeződött, s  elmondhatatlan illat kapott szárnyra, s lassan beborítva a kertet. Eközben egyikük gondosan összegyűjtötte a bokor alól a leesett magvakat, és a tűz mellé készítette őket. Fu-hszi értük nyúlt, hogy belevesse őket a lángokba, amikor színes sziromkígyó csapott le rájuk. Tekergőzve, farkát csapkodva siklott ide-oda a vendégek között, majd kilőtt nyílként suhant fel a magasba, hogy aztán tarka esőként hulljon alá. Fu-hszi zord pillantást vetett a vigyorgó viharistenre, majd beszórta a magvakat a tűzbe. Az Örök élet teája az emberek számára tabu volt. Egyikük se vette észre, hogy egy aprócska magot lesodort egy virágszirom és most együtt hullottak lefelé az Égigérő-hegység nyújtózkodó szikláinak karjaiba.


A jeges szél mintha csak arra várt volna, hogy a vándor kiérjen a fák takarásából. Könyörtelenül lecsapott rá. Vadul rángatta kopott köpenyét, belemart a bőrébe és néha nagyot taszajtott rajta, hogy térdre kényszerítse, ám próbálkozásai sikertelennek bizonyultak. Dühödten dobálta apró jégcsillagait a mélyre húzott csuklya alá, miközben fülsüketítően süvöltve rázta a kopasz fákat.
Odalenn a faluban már nyitogatni kezdték első virágaikat a vörös szilvafák. Édes illatuk egészen a torii-ig kísérte a hegy lábánál. Ahogy átlépett a kapu alatt, vállát gyengéden súrolta a cinóberszínű oszlop és orrában hó friss szagát érezte. Szorosabbra kötötte az övét, kardjait megigazította és elszántan vágott neki a hegyi ösvénynek. Gyerekkorában mindössze egyszer járt erre az apjával. A hadúr hívatta sürgősen, és ez volt a rövidebb út. Nem tértek le róla és nem beszélgettek. Mindenki feszült néma csendben igyekezett tovább, az egyetlen zaj a lovak nyakán himbálódzó harangocskák hangja volt. Akkor félt, bár ezt soha nem vallotta volna be senkinek. Félt a fák mögött rejlő homályban lapuló ismeretlentől. Anyja meséiből ismerte már az összes jókait és démonokat, elképzelte a teremtő kamikat, de akkor nem a képzeletében voltak, hanem egy karnyújtásnyira tőle, még ha nem is látta őket, de érezte…
Hangos reccsenés tört át a vihar süvítésén, aztán egy erős tölgy zuhant le fájdalomüvöltéssel a földre, magával rántva néhány kisebb társát. A férfi, mintha mi sem történt volna, felugrott a tehetetlenül fekvő törzsre és végigfutott rajta, majd a lomb előtt leugrott, s kikerülte a törött ágakat. Beért az erdőbe. Önkéntelenül megállt és meghajolt a fák felé. Ezt nem felejtette el az öreg Yoshi tanácsai közül. Anyja minden teliholdkor elvitte Yoshi apó kunyhójába, és ők órákon át ültek a teraszon, áhítattal átadva magukat a tea élvezetének a Hold fényében. Ezeken az estéken hallotta a legkülönösebb történeteket és a leghasznosabb tanácsokat. Talán az öreg volt az egyetlen az egész faluban, aki bemerészkedett az erdőbe, és aki vissza is jött. Egyszer csak úgy, mellékesen megjegyezte, hogy ha az emberek megadnák a tiszteletet minden létezőnek, a világ maga lenne a mennyország. A fiú akkor ezt nem értette, de elkezdte figyelni Yoshi apót, és lassan észrevette, hogy másképp viselkedik, mint a többiek. Mintha nem ebben a világban lett volna az otthona, mintha láthatatlan lényekkel beszélgetett volna, mintha valamit látott volna ott, ahol nem volt semmi. Akkoriban nem vette túl komolyan az öregembert, de szerette a történeteit és a teaestéket. Múltban merengő tekintete lassan visszatért a jelenbe. A szél ereje megtört a fák elszánt seregén.  A vándor töretlenül folytatta útját, ám az ösvény eltűnt a hó alatt és ő egyre mélyebbre hatolt az erdőbe. Órák múltak el, és lassan be kellett ismernie, hogy eltévedt.  Ujjai elgémberedtek, fűszandálja átázott. Arca keserű mosolyra húzódott. Nem így tervezte el a dolgok alakulását, de nem hátrálhatott. Megesküdött és akár az élete árán is, de teljesítenie kellett fogadalmát. Összesen négy napja van rá, hogy megölje a nagyurat, aki meggyilkolta az apját. Persze nem saját kezűleg tette. Alattomos módon felségárulás gyanújába keverte, a sógun pedig szégyenszemre kivégeztette, mit egy közönséges bűnözőt. Két fiát elfogatta, ezután a családot megfosztotta minden javaitól, beleértve a legértékesebbtől, a teaföldtől. Az első két bokrot állítólag maga Eiszai mester ültette, amikor ükapja vendége volt egy rövid időre – legalábbis ezt állította a családi krónika. Itt termett Japán talán legfinomabb teája, amit csak a legnemesebb urak engedhettek meg maguknak a császár után. Minden évben útra kelt egy kis csapat a legtapasztaltabb szamurájok kíséretében a fővárosba, két zsákocskával. Tartalmuk felbecsülhetetlen volt. A két legidősebb cserje, a Mennyei Jáde folyó és az Égi Fény illatos levelei, melyek kizárólag a császárnak termettek…
A kinti világban terjengő szürkeség az erdő mélyén sötétséggé változott, és a jeges szél néha le-lecsapott a lombjukat veszett fák ágai között. A férfi szinte látni vélte a vad viharisten alakját a gomolygó felhőkben. Nem félt, ugyan minek… ha Susano el akarná venni az életét, akkor úgysincs hova menekülnie előle. Sokkal inkább foglalkoztatta annak a gondolata, hogy miként ér oda időben a nagyvárosba. Ha ezt az alkalmat elmulasztja, talán nem lesz több. Vagy bevackolja magát egy fa alatt, vagy továbbmegy. Egyik sem tűnt jó megoldásnak most, hogy eltévedt. Ezek a kora tavaszi viharok kiszámíthatatlanok és veszélyesek voltak és ő nem akart megfagyni, mint egy tehetetlen öreg, aki meg akarja szabadítani családját önmagától. Sebesen jártak a gondolatai. Éppen azt tervezte, hogy megpróbál tüzet csiholni, amikor pislákoló fényt látott villanni a távolban a hajlongó törzsek között. Nem tétovázott, elindult a fény felé. Legyenek démonok, vagy banditák, nem félt. Tiszteletért tiszteletet ad, vagy harcolni fog. Keresztül küzdötte magát az egymásba gabalyodott hólepte ágakon, amikor vészjósló, mélyből feltörő reccsenés hallatszott, majd kétségbeesetten felnyögött egy fa. A férfi hiába próbált félreugrani, esélye sem volt a mély hóban, és a haldokló fenyő egyenesen rázuhant és eltűnt a világ…
A napfény szűrődött be először és lassan ébresztgetni kezdte. Felnézett és meglepetten vette tudomásul, hogy kényelmes tatamin fekszik és egy puha takaró melegíti. Kardjai egymás mellett várakoztak a keze mellett. Felült és körbenézett. Egy világos és patyolat tiszta szobában volt. Felállt, széthúzta az ajtót, és csodálkozva lépett ki. Egy hófedte tisztás közepén volt. Szikrázva sütött a nap és a terasz vaskos gerendái körül melegen vibrált a levegő, gyengéden cirógatva egy virágzó teacserje élénkzöld leveleit. Az első ámulatát kíváncsiság váltotta fel. Hol van és hogy került ide? Ebben a pillanatban halk neszre figyelt fel majd gyenge fuvallatot érzett. Egy fiatal nő jelent meg mögötte az ajtóban és szertartásosan meghajolt feléje, majd intett, hogy menjen vissza a szobába. Víz gőzölgött a tűz fölé akasztva, egy asztalkán kanna és csészék vártak a teára.
-          Megférfiasodtál fiam – hallatszott a sarok homályából, s bár csak egy alak körvonalai látszódtak, de a hang ismerős volt.
Tulajdonosa halk nyögéssel tápászkodott fel és egy öregember csoszogott elő.
-          Yoshi apó – bámulta hitetlenkedve a férfi.
-          Ülj le Hikari! – szólt rá az öreg és maga is helyet foglalt az asztalkánál, majd intett a várakozó lánynak, aki nekilátott a tea készítésének.
Kérdések tolongtak a fiatalemberben, ám figyelme most a lányra összpontosult. Minden mozdulata tökéletes volt, mintha egész életében csak ezt tenné, de mindez nem illett fiatalságához. Talán tizenhat éves lehetett. A víz lassan forrni kezdett. A férfi bár nem látta, de emlékezett. Először apró gyöngyök jelentek meg az edény fenekén, majd egyre nagyobb és hangosabb bugyborékolásba kezdett a víz. Sokan ilyenkor öntik rá a teára, de  lány türelmesen várt, és a férfi tudta, hogy amikor a buborékok elcsitulnak és ragyogni kezdenek, mint a forrás-táplálta patakban ficánkoló pisztrángok szemei, akkor jött el az ideje a teának.
Óvatosan kortyolt az vörösarany folyadékba, és megelevenedett a múlt. Anyja kuncogását hallotta, a tücsökciripelést és a csalogányt az erdő felől.
-          Ez a tea nagyon finom – bólintott elismerően, majd kérdő tekintetét az öregre vetette. – Nem emlékszem rá, hogy együtt ittunk volna ilyent.
-          Jól emlékszel – mormogta Yoshi apó. – Szép esték voltak… de elmúltak, akárcsak az emberek.
Felnézett az ifjú csodálkozó tekintetébe.
-          Légy türelemmel, este mindent megértesz… és most aludj!
Álmában az erdőben feküdt, testét lassan belepte a sűrűn hulló hó. Mikor felébredt, néhány lámpás meleg fénye világította meg a szobát.  Nem értette, mi történt, igazán nem értett semmit. Furcsa volt a csend, mintha nem a megszokott világban lenne. Talán mikor átlépett a torii-n, valami történt, és átkerült a kamik országába, és bár Yoshi apó tizenöt évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt, és soha nem találták meg, de talán kami lett a halála után…
Felébredtél végre – hallotta az öreg hangját. -  Mit gondolsz, hol vagy?
Eddig úgy gondoltam, hogy az erdőben, csak eltévedtem.
-           Hm – kummogott az idős ember, aztán felnézett. – Hova tartottál?
A fiatalember röviden elmondta útja okát és célját.
-          Apád becsületes férfi volt – jegyezte meg Yoshi apó elgondolkozva, aztán felnézett vendégére, szemében aranyosan villantak a szoba sarkában felcsapó lángok a teavíz alatt. – Szerette anyádat, ezért nem vitte őt a házába és ezért nem tudta senki, hogy a fia vagy, még te sem a nagykorodig. Tudta, hogy a birtokában levő kincs túl nagy csábítás… Igaza volt…
Merengve bámult a tűzbe, aztán felsóhajtott.
-          Nem jó a magunkfajtának, ha emberekkel esik szerelembe…
Az ifjú meglepődve kapta fel a fejét. Az öreg tekintete egy pillanatra elfátyolosodott.
-          Nincs sem idő, sem értelme tovább titkolni. Anyád nem közönséges ember volt és én vigyáztam rá, majd miután meghalt, terád. Azért vagy most itt, hogy választhass.
Virágillat libbent a szobába és az ifjú meglepetten vette észre az árnyékban meghúzódó lányt.
-          A hadúr testőrsége erős – folytatta Yoshi apó, nem törődve a kérdő tekintettel. – Még ha le is vágsz négyet-ötöt, akkor sem juthatsz a közelébe. Semmi esélyed fiam… semmi esélyed… semmi… - visszhangzottak a szavak a férfi fejében és egy pillanatra mintha megint az erdőben feküdt volna.
-          Teázzunk! – hallotta és megrökönyödéssel vette észre, hogy ott gőzölög előttük egy kis asztalkán egy kanna tea.
Különös illat terjengett a levegőben, s lassan megtöltötte a helyiséget. A fiatal férfi a csészére meredt, amiben aranyzöld folyadék örvénylett lassan. Furcsa érzése támadt. Mintha megélte volna már ezt a pillanatot valamikor régen… Soha nem ivott ilyen teát, mégis biztos volt abban, hogy a legcsodálatosabb aromája van ezen a Földön, de volt még valami, amit mintha egy sűrű fátyol takart volna el előle. A lányra tévedt a pillantása. Egy porcelánszobor előkelő szépsége ragyogott hamvas arcán, tökéletes metszésű szemeiben különös fény ragyogott, amiről a férfinak furcsa módon egy gyermekkori emlék jutott az eszébe. Hatodik születésnapjára egy íjat kapott. Hajnalban kiszökött a folyóhoz. Az előző napi zápor párafelhője lassan hömpölygött az égkék íriszek levéllándzsái között, miközben a Nap sugarai aranysárgára festették az ébredező vidéket. Halk neszt hallott, mire megtorpant, és ekkor a folyó túloldalán szétnyíltak a levelek és a gomolygó fénybe lépett valami. Nem tudta megállapítani, hogy mi lehet a csillámló ködben, ám a tekintetét soha nem felejtette el, és minden lány szemében azt a fényt kereste, de nem találta… mostanáig.
-          Hikari! – szólalt meg Yoshi apó és ő összerezzent. Nem értette, hogy miért érzi úgy magát, mint kisfiú korában, mikor csínytevésen kapták.
Ujjai közé fogta a papírvékony porcelánt és ajkához emelte. Megdöbbent.  Soha nem ízlelt ehhez foghatót.  Az a különös képzete támadt, hogy belülről kezdi melegíteni a Nap, hogy vére ragyogni kezd a napsugarak erejétől, jéggé vált szíve dobogni kezd.
-          Figyelj rám fiam! Mivel nincs sok idő, ezért nem húzom – mondta komoly arccal az idős férfi. – Időt kaptál, hogy elvégezd, amit el kell végezned és erőt is kaptál hozzá, de valamit tudnod kell. A tested haldoklik, lelked félúton jár e világ és egy másik között. Ha itt akarsz maradni, három napon belül vissza kell ide térned és innod kell újra ebből a teából. Ha nem érsz vissza, lelked számára elveszett ez a világ.
Valami történt ekkor. A hangok fokozatosan elhalkultak és hirtelen rettenetesen hideg lett. Eltűnt a napfényes teaház, helyette ott feküdt az erdőben egy törzs alá szorulva, félig betemetve a hó alá.
„Álmodtam volna?” - futott át benne a gondolat, aztán eszébe jutottak a furcsa történetek, amiket a falusiaktól hallott. Az erdő mélyén van egy teaház, de démonok lakják, és aki arra téved, azt vendégül látják, majd felfalják. Még a legbátrabb szamurájok is felszerelkeztek szent tárgyakkal, mielőtt útra keltek az erdőn keresztül, ha nem volt más választásuk, mint akkor… az apjával… Vajon valóban Yoshi apóval találkozott, vagy egy démon öltötte magára az alakját, hogy csapdába csalja őt, aztán eszébe jutottak az utolsó szavak. Ugyan miért akarna egy démon segíteni neki? Semmi értelme nem lenne, de igazán nincs jelentősége, mert életének csupán egyetlen célja maradt, a bosszú.
Keze rásimult kardja jeges markolatára, s abban a pillanatban megszűnt a fájdalom, amit a fagy harapásai okoztak testében. Nem érzett sem hideget, sem a metsző szelet, s a dermedtség elhagyta tagjait. Gyorsan haladt, szinte suhanva a fák között, nyomában vadul kavargó hófelhő.


Amikor kegyetlen urak alatt szenved a nép, akkor születik a legtöbb mese bosszúálló szellemekről, akik visszatérnek, hogy megtorolják az ártatlanokat. Hogy valóban eljött-e egy démon, vagy egy nagyon is evilági ellenségnek sikerült mérget csempésznie a gonosz nagyúr italába, ez már nem derül ki, de gyorsan lábra kaptak a híresztelések, miszerint az uraságot holtan találták Inari Ōkami szentélyében, ahová minden évben elment az új év hatodik napján. Azt is suttogták a falusiak, hogy a füstölő beleégett a kezébe. A nagy kami nem fogadta el tőle az áldozatot. Egy templomban szolgáló lány mesélte el valakinek, aki aztán továbbmondta, hogy a testőrök uruk ordítását hallották, azután egy sötét árny suhant ki a szentély kapuján. Rettegve húztak kardot, de karjuk erőtlenül hanyatlott le a démon jeges lehelletétől. A leskelődő szolgálólány azt is állította, hogy egy fehér rókát látott az erdő szélén, és mintha a kísértetet várta volna, mert vele együtt tűnt el a sűrűben.
A nagyúr különös halála után a teaültetvényt ellepték a hernyók és hiába irtották őket, a növények egy év alatt teljesen elpusztultak. Voltak, akik isteni beavatkozást sejtettek, voltak, akik egyszerűen egy Kínából becsempészett kártevőt okoltak, s hamarosan rizsföld terjeszkedett a teaföld helyén.


A teaház melletti kertben egy fiatal férfi serénykedett. Fiatal cserjéket ültetett egy sorban, majd elégedetten szemlélte őket. Illatos szellő lebbent. Ő lassan megfordult, s elindult a ház felé.

/Tabi Kazu 2018/



A fehér démon



„Ha meglátod a fehér démont, az két dolgot jelenthet. Hamarosan meg fogsz halni, vagy már halott vagy.”

Mikor lett először elegem az egészből? Nem igazán emlékszem az első alkalomra, talán azért, mert olyan sokszor szembesültem evvel az egyre kényszerítőbb kettősséggel, hogy az agyam valamikor nekiállt szelektálni, és egy ideje folyamatos „elegem van” móduszba kapcsolt. Az egyetlen, ami erőt ad, egy ébredő érzés, hogy hamarosan történni fog valami… Történt, de nem erre számítottam.

Arra ébredtem, hogy a gép nagyot zökkent a levegőben. Az órámra néztem és meglepődtem, hogy már három órája repülünk, ami azt jelentette, hogy csupán tíz óra van még hátra az érkezésig, és huszonhárom év után végre ismét hazai földre léphetek.
A nevem Taira Kazuki. Japánban születtem, de apámat a munkája Európába vezette, majd néhány év múlva az Egyesült Államokba, és ő magától értetődően vitte a családját – anyámat és engem. Mikor elhagytuk az otthont, még kisgyerek voltam, de nem annyira kicsi, hogy elfelejtsem, és sokszor álmodtam róla… nagyanyáról, nagyapáról és az erdőről…
Most is, a repülőn. Nagymama édes adzukibabos zselés sütijét ettem éppen, amikor felriadtam, de az íze ott volt még a számban, mintha valóban megtörtént volna. „Különös… - néztem ki szórakozottan az ablakon és egyre furcsább álmaimon tűnődtem, miközben fehér felhők habos takarója fölött suhantunk. Hamarosan matchával megszórt tejszínhabot kanalaztam le a kávémról, miközben gondolataim visszakalandoztak az elmúlt három hónap eseményeihez. Hegyi túrát terveztem arra a hétvégére, de minden másképp alakult. Nagy és régóta várt lehetőség húzta keresztül a számításaimat, mikor egy neves zenei stúdió váratlanul megbízott minket legfelkapottabb sztárja új dalának videójával, így a kirándulásomat el kellett halasztanom későbbre. Aztán hamar az is kiderült, hogy miért velünk szerződtek. Japán filmest akartak, mert jól mutat a neve a film készítői között, így a sok jó szakember között én lettem a szerencsés választott. A mostanában annyira divatos ázsiai akció kellett nekik, ami a nyugati világban egyet jelent egy katanával vagdalkozó komor arcú szamurájjal, és még a falból is vér fröcsög. A végeredményre technikailag akár büszke is lehettem volna, de gyűlöltem. Egy kitalált elmebeteg világ, amiben minden mozdulat, minden gesztus, még a vödörszámra ömlő vér is gondosan meg van tervezve, és aminek semmi köze a valósághoz, de mindenki elégedett volt, a főnököm, a megbízó és az énekes sztár, aki azonnal a bizalmába fogadott és újabb közös filmeket emlegetett, én pedig udvariasan hallgattam őket, és lassan azért kezdtem aggódni, hogy az arcomra fagyott mosoly nem fog soha többé felolvadni a görcstől. Szerencsémre aggályaim feleslegesek voltak. Abban a pillanatban, amikor közöltem addig a percig nagyon lelkes főnökömmel, hogy eltűnök két hónapra, megszűnt bennem a feszültség és a hónapok óta tartó nyomás. Először hallani sem akart róla, de miután látta az eltökéltségemet, és a következő videókat is velem akarták elkészíttetni, így némi kompromisszum árán elengedett. Engedékenységében közrejátszott anyám kívánsága is.
Észre sem vettem, hogy újra elszunnyadtam, de álmom egyre nyomasztóbbá vált. Erősödő sikolyokat hallottam, heves rázkódást éreztem, miközben kétségbeesetten bőgött a repülő motorja. Füst terjengett az utastérben, ami marta a tüdőmet és hörögve kapkodtam levegőért.  Lecsukódó szemhéjam mögött  egy fehér arc tűnt fel. Keskeny szája mintha szólásra nyílna… A kiáltásomra ébredtem. Zavartan néztem körbe, de úgy tűnt, hogy utastársaim vagy nem hallottak, vagy udvariasan nem vesznek tudomást iménti akciómról, és ezért hálás voltam.

A hátralevő idő észrevétlenül elszaladt és egyszercsak ott álltam Oszaka repülőterén és nem éreztem semmit! Azt hittem, hogy meghatódom, vagy boldogság tölt be, de semmi ilyesmi nem történt. Mintha soha nem mentem volna el innen. Esteledett, mire megérkeztem Kiotóba. Talán okosabb lett volna egy hotelszobát kivenni, de úgy döntöttem, hogy nagyszüleim házában fogok éjszakázni. Az öreg házra különös módon még nagyon jól emlékeztem. A város legészakibb pontján feküdt néhány hasonlóan koros társával. Az ottaniak többsége zöldségtermesztéssel foglalkozott, míg a fiatalok egyre beljebb mentek a városba.
Csend ült a házakon. Errefelé az emberek korán keltek és korán feküdtek, igyekeztem hát nem zajt csapni. A pótkulcs most is ott volt egy kőlámpásban. Szüleim nem akarták eladni, ki tudja, mit hoz még a jövő, ezért minden úgy maradt.
 Ahogy beléptem, hirtelen megérintett a jól ismert régi hangulat és egy pillanatra nagymama süteményének illatát éreztem. Mintha még itt lennének! Mintha a szobában várnának rám… de a szoba üres volt.  Nagyapa négy éve ment el. Mindössze négy napot várt, hogy nagymamát kövesse. Nem tudtam eljönni a temetésükre, hogy elbúcsúzzam tőlük…
Szórakozottan nyitogattam a konyhaszekrény ajtajait és meglepetésemre találtam egy doboz zöld teát. Az illata friss volt, mintha idei termés lenne, pedig már négy éve állhatott a polcon. Elmélyülten fogtam hozzá a készítéséhez. Nem siettem, kiélveztem minden mozzanatát, aztán elégedetten kortyoltam bele és megdöbbentem. Ahogy a meleg ital végigördült a nyelvemen fel a szájpadlásomig, majd fanyar aromája lesiklott a torkomon a gyomromig, miközben melege lassan szétáradt bennem,  egy érzés töltött be egyre intenzívebben, amit nem érdemes szavakba önteni, mert nem képesek kifejezni azt, ami volt… az itt és a most… a visszatérésem, az otthon…
Éjfél volt, mikor úgy döntöttem, ideje lefeküdni. Anyám szobájába mentem. Régen is ott aludtunk, ha itt voltunk. Tekintetem szórakozottan pásztázta a falat, a tapétát, amikor hirtelen meghallottam anya hangját. Mintha mellettem szólalt volna meg, de csak egy megelevenedő emlék volt a kórházból. Odakinn eső záporozott, talán helyettem sírt, míg én mosolyogtam rá, hogy megnyugtassam, pedig ő nyugodt volt és azt hiszem, boldog. Rám emelte a szemét, akkor utoljára és ezt suttogta:
-          A maszk, Kazuki… a maszk!
Akkor nem igazán értettem, miért mondta. Azt hittem, hogy félrebeszél, de most pillantásom rátapadt a falra ragasztott démon álarcra, amit anya még kislány korában talált. Gyerekként kicsit féltem tőle , talán mert néha úgy láttam, mintha a sötétlő szemek engem figyelnének, mint most is. Felkeltem és levettem a falról. Most láttam csak, hogy az egykoron fehér festék erősen megkopott, néhol finom hajszálrepedések látszottak . Nagyon öreg lehetett. A helyén világosabb maradt a tapéta belevágva egy kis ajtócska, ami nyomkodásomra halkan kattanva kinyílt. Kopott füzetféle feküdt benne, egy vésett zöldes kő bőrszíjra fűzve, meg egy papírlap, amire ezt írták.

„Drága Kazuki! Ha megtalálod ezt a rejtekhelyet, akkor én már nem vagyok veled. A naplóm érdekes  és talán hasznos olvasmány lehet a Mélyerdő felé, ezért csak akkor kezdj bele, ha már úton leszel. A nyakláncot nagyapádtól örököltem és most a tiéd. Vigyázzon rád is olyan jól, mint ahogy rám vigyázott! Vidd magaddal a maszkot!”

Végigsimítottam a borítólapot, aztán hirtelen gondolattól vezényelve a nyakamba akasztottam a láncot, majd visszafeküdtem és szinte azonnal elnyomott az álom.
A tisztás szélén voltam. Előttem egy smaragdzöld tó hullámain csillant a napfény, s amin túl a Mélyerdő sötétlett. Évsázados vén cédrusok tövében állt egy torii. Egykoron élénk cinóber vöröse erősen megkopott, messziről inkább sötétszürkének látszott. Egy ismerős alakot vettem észre, aki egyenesen a kapu irányába haladt.  Különös élmény volt álmomban érzékelni, ahogy szívem dobogása gyorsulni kezd. Anya! Nem tudtam sem megmozdulni, sem kiáltani, és ő lassan odaért,és ekkor megláttam a másik kettőt, akik mintha rá várnának. Nagyapó! Nagyanyó! Visszafordultak, egyenesen felém, majd átléptek a kapun és eltűntek, mielőtt átértek volna rajta.

Kinyitottam a szemem, de egy kis időbe telt, míg tudatosult bennem, hogy most vagyok ébren. Tökéletesen frissnek éreztem magam, noha még csak pár órát aludtam. Eszembe jutott, mit álmodtam nagyanyó halálának éjjelén. Az is ugyanilyen különös volt, talán csak nem ennyire eleven. Nagyapa az ágy mellett ült és nagymama kezét simogatta, aztán rámosolyodott és ezt mondta neki.

„Aya kedves! Várj rám, kérlek! Hamarosan jövök én is, aztán együtt hazamegyünk!”

Állta a szavát, mint mindig, csak nekem nem volt időm… mint mindig…

Úgy terveztem, hogy egy napot itt maradok. Másnap bementem a városba és vásároltam pár dolgot, amire szükségem lehetett az úton, aztán elsétáltam az erdőig. Nem volt messze a háztól. Megálltam a forrásnál, ami az erdő szélén csörgedezett. Kicsi koromban gyakran eljöttünk ide és néha jéghideg vizében pancsoltam, amíg nagyapa rákra vadászott, de most nem a fürdés miatt jöttem ide, hanem a rejtett ösvényt kerestem. Időbe telt, mire megtaláltam az aprócska hokorát, amit a kamiknak állított valaki nagyon régen. Elővettem a zsebemből az ajándéknak szánt édes süteményt és beleraktam, majd bementem a fák közé. Bár a fű benőtte, mégis jól láttam az enyhén kanyargó utat, amin holnap elindulok. Megjelöltem a helyet, hogy amikor hajnalban jövök, ne kelljen keresgélnem és visszaballagtam a házhoz.
Korán keltem, odakinn még majdnem sötét volt. A kulcsot visszatettem a helyére és nekivágtam életem legkülönösebb kalandjának. A fák között szürkésen derengett a hajnal sápadt homálya. Nem kapcsoltam lámpát, úgy tűnt, jobban látom nélküle az ösvényt.  Emlékeztem, hogy egy jó darabig alig látható a csapás, de ha eljutok egy kis hokoracsoportig, utána kiszélesedik annyira, hogy egy ember kényelmesen elfér rajta. Kisgyerekként ezt igazán különösnek tartottam, de nagyapa azt mondta, hogy ez azért van, hogy csak az menjen az erdőbe, akinek dolga van ott. Nem igazán értettem, mire is gondol, aztán elfelejtettem, de most mintha értelmet kapott volna ez a dolog. Órákon át gyalogoltam, néha meg kellett állnom, hogy meglássam az eltünedező ösvényt, aztán egyszercsak felbukkantak a kis szentélyek, akár aprócska házak csoportja. Mögöttük sűrűn összenőtt tüskés bokrok zárták el az utat és a kilátást. Mintha bezárult volna az erdő előttem. Levettem a hátizsákom és kivettem belőle egy dobozt, mindegyikbe raktam egy édességet, majd leültem a földre.

„Ha nagy leszek, ugye akkor elmegyünk a Mélyerdőbe nagyapa? És ha majd felnőtt leszek, akkor már egyedül is mehetek,ugye?
Igen, kisunokám – bólintott nagyapó –,  de csak akkor, ha az erdő beenged.
 Mit csináljak, hogy beengedjen?
Jegyezz meg mindent, amit mondok és mutatok neked.”

Mintha tegnap történt volna ez a beszélgetés, pedig pár nap híján 24 év telt el azóta. 4 éves voltam és arról álmodtam, hogy a 6-dik születésnapomon ez a nagy kaland lenne a legszebb ajándék, ám egy évvel később már Európában voltam idegenek között egy idegen világban, de soha nem felejtettem el, hogy megadjam a tiszteletet a hegynek, amire felnőttként felmásztam, az erdőknek, amiket felfedezni indultam és a vizeknek, amikben úszni akartam és meg voltam győződve, hogy nem történhet bennük semmi bajom. Néhány vöröslő bogyót vettem észre a bokrok alján. Jól mutattak a bársonyos moha felett. Elővettem a fényképezőgépet és mélyen előrehajoltam, hogy lefotózzam. Ekkor vettem észre, hogy hátrébb, a bozótos mögött folytatódik az ösvény, és nem is volt nehéz megtalálnom az átjárót, ahogy ebből a mély nézőpontból kerestem. Úgy nézett ki, hogy az erdőnek nem volt kifogása ellenem.
Eleinte keresztül-kasul kígyózó szívós gyökereken kellett lépkednem, de hamarosan megváltozott az út. Szó szerint kisimult. Vastag moha nyelte el lépteim neszét, így zavartalanul élvezhettem a madarak énekét, ami azóta kísért, amióta a Nap felkelt. Nem voltam sem éhes, sem fáradt, így nem tartottam pihenőt sem. Úgy terveztem, hogy csak akkor állok meg, ha találok egy alkalmas helyet éjszakára. Meglepődtem, mikor az órámra pillantottam, amit nagyapa rám hagyott. Délután 16 óra volt. Észre sem vettem, hogy szalad az idő. Elővettem pár szárított halat és rágcsálni kezdtem őket, aztán nagyot húztam a kulacsomból.
„Ideje lesz lassan éjszakai hálóhelyet keresnem” – gondoltam és benéztem a fák közé, de nem láttam semmit, csak szorosan álló törzseket.  A növekvő árnyékok sötét takarót húztak az erdőre, mikor végre egy tisztáshoz értem. Miután felállítottam a sátrat, belebújtam a hálózsákba és sokáig figyeltem, ahogy az égen egymás után gyúlnak ki a csillagok. Milyen régen nem láttam ennyire tisztának, aztán felbukkant a fák fekete lombja mögül a Hold. Bár még volt pár nap a holdtöltéig, ragyogó fénye kékesen világította meg a kis tisztást és a sátramat. Olvasáshoz már késő volt, így behúztam a cipzárt és becsuktam a szemem.

Mikor felébredtem, napfényben fürdött az erdő. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen mélyen és ennyire jól aludtam volna, pedig nem ez volt az első szabadban töltött éjszakám. Kipihenten indultam tovább és reményem erősödött, hogy 4-5 nap múlva elérem a célom, ha a feltételek nem változnak meg extrém módon.
A második nap hasonlóan telt. Alig tartottam pihenőket, út közben ettem pár falatot és lassan azon kaptam magam, hogy megosztom a fákkal a gondolataimat, de miért is ne? Senki nem volt itt, hogy belebeszéljen, vagy lebolondozzon és ki tudja! Eddig jóindulatú volt hozzám az erdő, miért ne beszélhetnék hozzá akkor is, ha nem kérek tőle éppen valamit. Délután sikerült megint kényelmes táborhelyet találnom. Mivel még volt pár óra napnyugtáig, bementem a sűrűbe. Különös hangulat lebegett a fák között, amit az úton nem érzékeltem. Mintha az ösvény kívül lenne ezen a világon. Vén tölgyek hajoltak össze, eltakarva az ég kékjét  élénkzöld leveleikkel. Megálltam és mélyen belélegeztem a rengeteg illatát, amiben ott lengedezett a föld, a moha, gombák, kidőlt korhadó óriások utolsó sóhaja és az élet lehelete. A mozdulatlan törzseket fürkésztem, hátha meglátok valamit, ami érdekes fotótéma lehetne, de semmi sem moccant. Aztán hirtelen megmagyarázhatatlan érzésem támadt. Mintha figyelnének. A hangulat szertefoszlott… valami megváltozott…  Visszaindultam a sátramhoz.
„Mi a fene volt ez?” – bosszankodtam miközben vacsorámat majszolgattam. Nem valószínű, hogy rajtam kívül bárki is lenne itt, hacsak… A japán mesevilág csakúgy hemzseg a különféle ayakashiktól. Nagyanya szinte mindig róluk mesélt, nagyapa meg azt mutatta meg, hogy mit tegyek, ha találkoznék velük, és folyton a legkülönfélébb szellemekről beszélt. Kisgyerekként nekem az valóság volt, később azonban úgy döntöttem, hogy csupán izgalmas gyerekmesék, de mégis… akkor miért áldozunk még mindig a kamiknak, miért kérjük jóindulatukat? Csupán a hagyomány miatt, vagy mert hiszünk…
Belebújtam a hálózsákomba és a fekete lombokra meredtem. Anya sápadt arcát láttam magam előtt, gyönyörű fekete szemeit, amik még akkor is ragyogtak… a halál küszöbén.  Hideg ujjait a tenyerembe zártam és minden erőmmel küzdöttem, hogy ne sírjam el magam előtte.

„Kazuki…, drága kincsem – suttogta. – Egyetlen kérésem van hozzád. Kérlek, vidd el a hamvaimat haza… a Mélyerdőbe… kérlek! Kérlek…”
„Elviszem anya – szorítottam forró homlokom a kezéhez. – Megígérem.”

Aznap este meghalt. Apám már 5 éve elhagyta egy fiatalabb nőért, és a kapcsolatunk teljesen megszakadt vele. Nem volt kit értesítenem. Négy hét múlva útra keltem, és most itt vagyok….
Észre se vettem, mikor aludtam el, a gondolataim egyszerűen továbbfolytak az álmaimban és ott voltam újra a mezőn, aminek másik oldalán állt az öreg kapu. Egy kéz simult a vállamra. Nagyapa?! Kabóca énekelt és a szívem egyre vadabbul vert.  Felnéztem mindig mosolygó arcára és egy fehér maszk merev tekintete nézett le rám. Szinte érezhetően fájt, ahogy kiszakadtam az álom valóságosnak tűnő tükréből.  Pár másodpercig eltartott, míg kitisztult a fejem.  Néha szinte ijesztően reálisnak tűntek az álmaim. Többnyire élveztem őket, de néha, mint most is, képesek voltak lesokkolni rövid időre, ám a napfényes reggeli elűzte a nyomasztó érzéseket. Már csak egy fürdő hiányzott volna, hogy teljes legyen az elégedettségem, de erről egyelőre le kellett mondanom.
Az út néhol erősen emelkedni kezdett, ám a vastag moha továbbra is kitartott, mintha egy királyi vendéget vártak volna, akit a céljáig kísér. Ha nem is éreztem magam „királyinak”, attól még nagyra értékeltem ezt a váratlan luxust. Egyre melegedett a levegő és hamarosan cédrusok összetéveszthetetlen illata csapta meg az orrom, aztán mint egy varázsütésre, egy tisztáshoz értem. Mintha valamikor régen leszakadt volna egy hosszú sávban a szikla. A hegy oldalában tátongó sebet az évszázadok lassan begyógyították. A szél és az eső földet szórt a hasadékokba, és egyre több folyondár és bokor tudott megkapaszkodni rajta, a megsüllyedt részt pedig egy keskeny virágos mező borította, mintha egy hímzett obi lenne a hegy derekán. A meredek falat fürkésztem, hol juthatnék fel és hamarosan találtam egy részt, ahol némi mászás után elértem a cédrusokat. Hatalmasok voltak. Koronájuk ünnepélyes, jádezöld homállyá változtatta az addig aranyló napfényt. Kétségem nem volt afelől, hogy ez egy másik erdő, mégha a térképeken egy néven szerepelnek is.  Köszöntésemre madárfütty válaszolt, és hamarosan rábukkantam az ösvényre. Már egy órája mentem, amikor ugatáshoz hasonló hangot hallottam, nem is messziről, s a következő pillanatban egy kisebb csapat szarvas vágtatott át előttem, majd suhogó zaj hallatszott mögülem, de mire megfordultam, már nem láttam semmit. Hiába hegyeztem a fülem, hiába meregettem a szemeim, nem láttam és nem hallottam semmit. Kicsit csalódottan indultam tovább, de hogy azért voltam csalódott, mert nem láttam a vadászt, vagy mert esetleg valami olyan lény suhant el mögöttem, ami elvileg nem létezik és elszalasztottam a lehetőségét, hogy megbizonyosodjak arról, hogy a legendáink igazak, nos azt hiszem, mindkettő.
Jó óra múlva lombos fák bukkantak fel a cédrusok között és gombatelepeket vettem észre a törzsükön. Maitake! Ezt az ínyencséget nem hagyhatom ki! Szedtem egy jó marokkal, közben nagy örömömre áfonyabokrokra bukkantam, így nagyon kellemes vacsora ígérkezett. Sikerült is szürkületig egy védett helyet találnom, ahol tüzet rakhattam és hamarosan ínycsiklandozó illatok terjengtek a levegőben.

A gomba íze újabb emlékeket ébresztett. Sokszor ettünk nagyszüleimmel gombát, mikor náluk voltam és nagymama esténként elbűvölt a  Mélyerdőről, s annak lakóiról, a legkülönfélébb lényekről, jóindulatúakról és gonoszokról szóló történeteivel, én pedig tátott szájjal hallgattam. Azt hiszem, akkor ébredt fel a szívemben a vágy, hogy el kell oda jutnom és látnom kell azt a helyet, és talán megelevenednek a mesék… de közben felnőttem és a felnőttek többnyire nem hisznek a mesékben.
Hirtelen eszembe jutott, mikor az utolsó ősszel eljöttem anyával egy holdnéző fesztiválra, aztán a nagyszüleimnél maradtunk pár napot. A környékbeli kölykök beöltöztek démonoknak és minden alkalmat megragadtak az ijesztgetésre. Nem akartam este kimenni a tüzeket megnézni, annyira féltem tőlük. Nagyapa és anya nevetett, mikor sírva kiabáltam, hogy megesznek a szörnyek és én a szekrénybe bújok inkább. Nagyanya megfogta a kezem és félrevont.

„Idefigyelj Kazuki! Elmondok egy titkot, de nem szabad továbbmondanod senkinek! Nem esznek meg, ha mindig van a zsebedben valami édesség. Amíg azt majszolják, addig elszaladhatsz, később pedig már nem fogsz elszaladni tőlük.”
„De én akkor is félek tőlük! Olyan rettenetesek!”
„A többségük egyáltalán nem olyan félelmetes – kacagott halkan nagymama –,  inkább az álarcuk  ijesztő, amit hordanak, de azért jobb, ha udvarias vagy velük, ha netán találkoznál valamelyikkel. Számukra nagyon fontos a tisztelet. Ők sokkal régebb óta élnek itt, mint az emberek, de mert az emberek féltek tőlük és üldözni kezdték őket, ezért inkább rejtőzködnek.”
„Hol?” – kérdeztem ébredező kíváncsisággal.
„Rejtett birodalmakban” – súgta nagyanyó.
„Hol vannak ezek a birodalmak?” – kérdeztem izgatottan.
„Ott, ahova ember nem juthat be, csak ha beengedik.
„De hol, nagyi? Voltál már náluk? Nagyapa volt?”
„De sokat kérdezel egyszerre!” – mosolygott rám. – „Gyere, most menjünk ki a térre, aztán később elárulom.”

Végül nem árulta el, mert másnap vissza kellett utaznom anyával, a rákövetkező nyáron pedig már Európában voltunk, én pedig megfeledkeztem erről a kérdésemről.
Felnéztem a lassan emelkedő Holdra és halkan megkérdeztem, talán tőle, talán az erdőtől…
Vajon nagymama járt ott? Vajon nagyapával titkoltak valamit? És anya tudta?

„A titok addig titok, amíg nem fedik fel. Jobb, ha homályban marad. Mindent meg fog tudni, de sors úgy tűnik másképp rendezi a jövőt. Ne aggódj Ryoko, minden rendben lesz…”

Döbbenten kaptam fel a fejemet. A szavak, mintha a fejemben szóltak volna. Rég elfelejtettem, de most tisztán éltem át a jelenetet, ami akkor történt, mikor utoljára voltunk nagyszüleimnél. Én már lefeküdtem és félig aludtam, de még hallottam, hogy nagyapa anyával beszélget. Nem értettem semmit abból, amit mondott, de most valahogy az az érzésem támadt, hogy fontos dolog volt, és hogy rám célzott, de nem tudtam meg tőlük semmit, mert meghaltak, de talán anya naplójában választ kaphatok pár kérdéseimre. Kivettem a zsebemből, de nem nyitottam ki. Apró kaméliákkal volt telerajzolva a borítólap, amik lassan elhalványodtak a gyakori lapozgatástól. Tűnődve nézegettem. Vajon mi van benne? Titkok… Biztosan, ha nem is lennének nekem fontosak, de egykor egy kicsi lánykának minden bizonnyal a legfontosabbak voltak. Visszacsúsztattam a zsebembe és bebújtam a hálózsákomba.

Az utazásom egyre furcsább lett. Néha úgy éreztem, mintha egy másik világban kószálnék, és az álmaim egyre tolakodóbban uralták éjszakáimat. Nem tudom, mi jött rám hirtelen, de úgy döntöttem, hogy éjszaka folytatom az utam. Talán vártam valamire, amit nappal nem láthattam meg…
Kicsit furcsálltam, de most se használtam a zseblámpát, jobban láttam nélküle. Az éles fény eltakarta az erdőt, csupán egy részét mutatta az útnak, de ahogy lekapcsoltam, a sötétség élni kezdett, s az áthatolhatatlannak tűnő feketeségben lassan alakot öltöttek a fák, a bokrok, a talajon kígyózó gyökerek.  Kis idő múlva meghallottam egy kabócát, ami egy faóriás lombjában dalolt szerelmesen, egy egér motoszkált valahol a közelben, aztán szárnyak halkan suhanó neszét hozta a gyengéd szellő. Talán egy vadászó bagoly volt...
Az éjszakai vándorlás lenyűgözött. Nem gondoltam, hogy ennyi színre lelek a feketeségben. Elvarázsolva haladtam egyre messzebb az emberek világától és minden lépésem közelebb vitt célomhoz.  De tulajdonképpen mit várok, ha majd odaérkezem? Lépteim lassulni kezdtek, majd hirtelen megálltam. Gyerekkori álmom volt eljönni ide, de vajon itt lennék, ha anya még élne, vagy az álom tovább halványult volna, míg végül elfelejtem. Elgondolkozva meredtem magam elé. Soha nem hittem a véletlenekben, de az elképzelés, hogy anya talán ezért halt volna meg, hogy most itt legyek, abszurdnak tűnt. Hirtelen, mintha megállt volna a világ és vele együtt az idő. Csend áramlott felém, s lassan magába ölelt. Ott lebegtem a létezés határán gondolatok nélkül. Meddig tarthatott ez az állapot, nem tudtam, de a tudatom újra átvette az irányítást és továbbindultam.

Anya tudta, hogy visszatérek. ..  Egyre bizarrabb gondolatok cikáztak a fejemben és lassan képzelődni kezdtem. Valami megmozdult a fák között, aztán még egy. Elmosódó alakokat láttam a törzsek között suhanni és egyre közelebb. Mik ezek? Mi történik itt? Lélegzetem felgyorsult, szívem egyre hangosabban dobogott. Hiába küzdöttem ellene, a félelem szorítása egyre erősödött. Egy fa kérges hátához simultam és miközben azon igyekeztem, hogy azok a valamik ne vegyenek észre, hirtelen belém hasított az ijesztő gondolat. Én sem látom őket! Kaparászó hangot hallottam és a szemem sarkából egy fekete karmot láttam lassan előkúszni a sötétből, majd a következő pillanatban hangos recsegéssel szarvasok törtek elő és ideges horkantásokkal rohantak át  mellettem, én pedig ordítani kezdtem, mint egy eszelős és addig nem hagytam abba, míg az összes feszültséget ki nem üvöltöttem magamból. Aztán újra néma csend lett. Utazásom kezdett kísértetiessé válni, s eközben észrevétlenül halványulni kezdett minden, ahonnan jöttem. A munkahelyem, a hangos nagyváros, az idegen ország, ami sokáig az otthonom volt. Egyetlenegyszer sem gondoltam rá és eszembe se jutott, hogy bármit is filmre vegyek. Kérdéseket kerestem magamban, amelyek válaszaira annyira és oly régóta vágytam. Váratlan ötlettől vezérelve leakasztottam az öreg maszkot  hátizsákomról és felkötöttem. Bár látómezőmet leszűkítette, mégis valamiért megnyugtatott. Vajon anya tudta ezt is előre? Talán mégis el kellett volna már olvasnom a naplóját.
Pihenő nélkül meneteltem, míg lassan világosodni nem kezdett. Azt hittem, találok egy tisztást, de az erdő egyre sűrűbb lett, s az ösvény egyre sziklásabb, ám egy váratlan ajándék felvidított. Hidegvizű forrás keresztezte az utam. Hamarosan tea gőze gomolygott, s illata zöld köddé vált a lombok alatt. Elővettem anya naplóját és kinyitottam.  Az első bejegyzését 50 évvel ezelőtt írta bele.

„Ma kaptam ezt a naplót és ebbe fogom írni mindazokat a fontos dolgokat, amik történnek velem és talán majd egyszer elolvassák a gyerekeim is, ha lesznek”
Kedves történeteket olvastam, amik az iskolában, vagy otthon történtek, vidám ünnepek, aztán egy évvel később ezt írta:
„Apával ma kirándulni mentünk az erdőbe. Nagymama apró süteményeket csomagolt, hogy vigyük el a kamiknak. Nagyon messzire mentünk és nagyon elfáradtam. Az összes süti elfogyott, de nem bánom, mert apánál volt dugiban, így nekünk is jutott, de történt valami furcsa. Megláttam egy kisnyulat a fák alatt, és amíg apa a szandáljával vacakolt, bementem a fák közé. A nyuszi továbbugrált, én meg utána, aztán megállt és hagyta, hogy megsimogassam. Annyira puha volt a bundája és gyönyörű fehér. Fel akartam emelni, de apa kiabálni kezdett utánam. A nyúl rámnézett, aztán elszaladt. Apa mérges volt és megfogta a kezem, de akkor megláttam a gyökerek között az álarcot. Hazahozhattam. Apa megpucolta és csinált nekem egy titkos rekeszt a falban, majd föléje tettük a maszkot, hogy vigyázzon rá. Azt hiszem, hogy ez nem közönséges maszk. Nem tudom, kié lehetett, de néha úgy érzem, hogy figyel engem. De nem félek tőle, mert azt hiszem, hogy nem akar bántani, inkább mintha rám is vigyázna. És van még valami… Azt hiszem, hogy az az állat nem is nyúl volt.”

A bejegyzés itt véget ért. Úgy határoztam, hogy a legközelebbi pihenőnél folytatom. Elpakoltam a holmimat és nekivágtam az útnak. A kimaradt éjszaka hatása hamarosan jelentkezett. Gyorsan kifáradtam és egyre álmosabb lettem, de nem akartam most megállni, aztán valamikor átbillentem a holtponton és már nem volt miért megállnom. Aki kipróbálta, hogy milyen érzés kihagyni egy-két alvást, az tudja, hogy a megszokott állapotot egy másik, egy lebegőbb váltja fel. Az agy egyre zsibbadtabb lesz és lassan elálmosodik, de közben felébred bennünk valami más, ami megújult energiát ad testünknek. Az orvostudomány szerint elérhetünk abba az állapotba, hogy kényszerképzeteink támadnak. Azt hiszem, tévednek…
Az erdő ugyanolyan mozdulatlannak tűnt, de idővel valami megváltozott. Hasonló érzésem volt, mint akkor, amikor néha a szabadban éjszakáztam valamelyik hegyen és órákon át a csillagokba bámultam. Látszólag minden mozdulatlan odafenn, de a látszat mögött élet nyüzsgött. Most is ez történt.  S bár a fizikai szemem nem látta, de egy színes világ nyílt meg lassan körülöttem. Bár egyre erősebben éreztem, a hitetlenség még eltakarta előlem. A nappal összefolyt az éjszakával, a csillagok leszálltak a lombok árnyékába és én lassan elértem testem tűrőképességének a határát.

-          Félsz még Kazuki?
-          Nem nagyapa – feleltem.
-          Hamarosan megérkezel.
-           Igen – sóhajtottam fel, és töretlen kitartásal haladtam tovább, mintha természetes lenne az, hogy négy éve halott nagyapámmal beszélgetek.

Váratlanul bukkant fel előttem a tó. A fák sora egyszercsak kettévált és én ott álltam a partján. Pontosan úgy nézett ki, mint az álmomban. Nem volt nagy, de ragyogó smaragdzöldjében tisztán látszott néhány aranysárga hal. Hálát rebegve dobáltam le a ruháimat és belemerültem hűvös vizébe.  Sokáig lebegtem a tükrébe simulva, csak az orrom emelkedett ki, hogy levegőt kapjak. Talán elaludhattam egy időre, mert álmodtam a sellőkről, akik itt élnek, aztán kiültem a fűre és elővettem anya naplóját. A következő beírása egy évvel későbbi volt és egy utazásról mesélt. Az én utazásomról…
Közben beesteledett és a Hold megjelent az erdő peremén. Tökéletesen kerek arcán soha nem látott elégedett mosoly ragyogott. Ahogy magasabbra hágott a csillagok közé, fénye a tó túloldalára siklott és lassan elérte az erdő szélén álló torii-t. A szívem nagyot dobbant. Végre! Becsuktam a könyvecskét és tiszta ruhát húztam, majd felkötöttem az álarcot, aztán kivettem a hátizsákomból a kis kartondobozt drága tartalmával és nyugodt léptekkel indultam a kapu felé. Ma van a születésnapom és teljesítem anya utolsó kívánságát. Vajon tényleg az utolsó?... Mikor a torii-hoz értem, a Hold mintha megtorpant volna fölöttünk, s mintha szivárványos sugarai szétfolytak volna a kopott kapufák között, akárha egy hatalmas szappanbuborék fújó lenne. Megálltam és a tükröződésben ismerős alakot láttam, arcán vakítóan fehér maszkkal, s a következő pillanatban vállam finoman megérintette  a kaput… 

/Tabi Kazu, 2018/

Fotó: TK