Japán mese a macskáról /Jáde részlet/

Ezt a történetet egy buddhista mese alapgondolatát felhasználva írtam tovább a Jádéhoz. (TK)


Van egy régesrégi legenda, még a nagyanyámtól hallottam. Sokszor nem tudtam elaludni, ha vihar tombolt odakinn. Ilyenkor ő letelepedett a matracom mellé és álomba mesélt. Ezt a történetet is egy ilyen estén hallottam.
Mikor kiderült, hogy Buddha bevonulhat a Nirvánába, az a kegyelem érte az összes többi élőlényt, hogy tanúi lehettek a dicső eseménynek. Sietve útra is keltek mindenfelől kettő lábon, négyen, haton és még többön, szállva és úszva, mászva és csúszva, futva és szökellve, hogy részesei lehessenek a páratlan csodának. A macska is nekivágott. Könnyedén szaladt puha tappancsain. Az útját keresztező folyócskákat átugrotta inkább, mintsem időt veszítsen a hídak keresésével, a magas dombokra felkapaszkodott a kevesebb fáradsággal járó, de hosszabb kerülőútak helyett és bizony léptei hamarosan lelassultak, egyre nehezedtek. Megállt.
„Leülök egy kicsit.” – gondolta. – „Rögtön megyek is tovább, éppen csak kifújom magam.”
Letelepedett egy jókora ginkgofa árnyékába és ásított egy nagyot.
„Azonnal indulok” – csukta le egy pillanatra a szemeit. - „Egy icipicit talán szunyókálok, aztán megyek is tovább.”
Fejét mancsaira fektette és már nem hallotta az elefánt csörtetését, a szarvas dobogását, daruszárnyak suhogását, sem a teknőspáncél reszelős súrlódását a gyökereken és a bokrokon. Mélyen járt már álomország zöld mezein. Talán egereket hajkurászott, talán ott is csak szunyókált az illatos fűben, de mikor felébredt, a napszekér már lefelé haladt az égi lejtőn. Rémülten ugrott fel és eszeveszett iramban rohant a helyre, ahol a csoda zajlott, de elkésett. Átszellemült arcú állatokkal találkozott, akik a lihegő macskát látva megvetően elfordultak, összesúgtak, vagy szánakozva ingatták a fejüket. A mezőn már csak néhány kopasz szerzetes álldogált. Mélységes utálattal néztek a kétségbeesett cicára.
- Bocsássatok meg! – rogyott le eléjük. – Elfáradtam és elaludtam!
- Te aludtál, míg bölcs tanítónk elbúcsúzott tőlünk? Fontosabb volt saját lustaságod, mint ez a szent esemény? Nem vagy méltó rá, hogy köztünk járj, sem arra, hogy ugyanolyan jogaid legyenek, mint a többi élőnek!
És otthagyták a romjaiban heverő állatot. És hamarosan szertefutott a hír, hogy megvonták az élet védelmét a macskától, vagyis ha bárki megöli véletlenül, vagy szándékosan, annak nem kell felelnie a tettéért.
A legenda itt tulajdonképpen végetér, de nagyanyám elmesélte a folytatását, amit csak kevesek ismernek.
Ezután a macska a saját magányos útját járta. Nem ragaszkodott semmihez és senkihez, de született hízelgő lévén sikerült magát visszaédesgetnie az emberek közé. Újra ott élhetett közöttük, de nem feledkezett meg kitaszítottságáról sem. Óvatossága nem csökkent, hiszen halála továbbra is büntetlen maradt és voltak ellenségei. De a sors váratlan segítőt küldött neki. Néhány sárkány tévedt a vidékre és a közeli sziklás barlangokban telepedtek meg. Hamarosan frissen kikelt sárkánybébik fülettépő rikoltozásával telt meg a levegő és aki a hegyek közelében lakott, nem tudott az éjszakai hangzavarban aludni. Egyik este a macskát farkasok lepték meg vadászata közben és a vadászból lett üldözött a hegyek felé menekült. A halálfélelem hajtotta fel a sziklákra és későn vette észre, hogy a barlang, amiben menedéket keresett, már lakott. A farkasok vinnyogva vonultak vissza, ahogy megérezték a sárkányszagot, de biztos távolságban megálltak és vártak. A macska remegve lelapult. Az anyasárkány úton volt, vadászott örökké éhes kicsinyének, aki éppen aludt, de most mocorogni kezdett. A macska nem tudta mitévő legyen. Kétségbeesetten bámult a halkan felnyöszörgő kis szárnyasra. Ha kimegy, széttépik a farkasok, ha a kicsi felébred, a visszatérő sárkány gyomrában végzi. Odaszaladt az ébredezőhöz, hozzásimult selymes bundájával és halkan dorombolni kezdett. A hazatérő sárkány rögtön megérezte a hívatlan vendéget és meglátta, hogy fiókája mellett fekszik valami. Éles fogai elővillantak szürkés ínye alól, de mielőtt lecsapott volna rá, feltűnt neki, hogy kicsinye békésen szuszog. A macska egyre hangosabban dorombolt és az anyasárkány először aludhatta ki magát. Avval köszönte meg, hogy a macska ott maradhatott velük és ezután senki sem merte bántani. Újabb macskák érkeztek és hamarosan minden sárkánycsemete puha bundás pótmamát kapott, akik álomba dorombolták őket és mindenki megelégedésére visszatérhettek a bársonyos, bagolyhuhogós éjszakák.
Bár a sárkányok később eltűntek, a macskák maradtak. Már nem gyilkolták őket, de sosem lettek igazán barátok a többi élőlénnyel. Az emberek pedig vagy elüldözték, vagy cirógatták, babusgatták őket, ők pedig hízelgéssel köszönték meg az élelmet, nem szolgálattal és szabadok maradtak. Így van ez ma is és így lesz ezután is.
Hacsak...

/TabiKazu/


Láng meséje - /Mesélők Könyve részlet/


Egyik holdfényes este megint nagy tüzet raktak. A fiatal fiúk egy kupacban ültek és nagyokat nevettek aznapi kalandjaikon, a kisebbek kíváncsian hallgatták őket. Gaki a tűzbe meredt és a lángok táncában gyönyörködött. Az egyik kislurkó nem bírta tovább, megböködte és megkérdezte:
- Mit látsz? Van ott valami érdekes, hogy annyira bámulod?
A fiú elmosolyodott és bólintott.
- Bizony ám. Láng meséjét hallgattam éppen.
- Mese? – nyíltak nagyra a gyerek szemei. – Mesélj kérlek! Meséld el!
A többi apróság kórusa azonnyomban csatlakozott és Gaki felkacagott.
- Nem bánom, de figyelmeztetlek bennetek, nem vagyok jó mesélő.
- Nem baj! Nem baj, csak kezdd el!
A fiú elmosolyodott, aztán visszafordult az ízzó fény felé.
- Nézzétek a lobogó tüzet! Látjátok, milyen fényes? Mennyire ragyogó? Ha jobban odafigyeltek, észreveszitek, hogy temérdek apró láng nyújtózkodik benne. Némelyik virgoncabb, mások nyugodtabban lengedeznek, vannak vörösek és sárgák, hosszúak és alacsonyak, kövérek és vékonyak. Mint az emberek. Egyikük történetét mesélem el nektek, Lángocskáét.
Lángocska különlegesnek számított tűz népénél, mert ő az égi tűzből szökkent alá a Földre. Érkezése messzire elhallatszott és még a hatalmas sziklák is beleremegtek. Egy vénséges vén fa táplálta a jövevényt, aki harsányan ropogtatta a törzset és vígan lobogott a friss szélben. Mikor csend lett, hosszú füstöt fújt egyenesen az égre, ahonnan jött, és a magas sziklákról visszaverődő visszhangjával társalgott. A fa kemény volt, terebélyes és magas, tán ezeréves. Lángocska sokáig rágta szívós testét, ám egyszer csak fogyni kezdett. Kígyózó tűznyelvvé válva ágaskodott fel magasra és a környéket kémlelte. Észrevett egy bozótost a közelben, mögöttük pár göcsörtös fenyővel.
„Kéne egy kis szél!” – gondolta. „- A hátára pattanva átjuthatnék oda.”
De fűszál se mozdult, vénséges dajkája meg egyre fogyott, aztán köd támadt. Lángocska fázósan összehúzódott, egészen apróra, majd megbújt a törzs maradványa alján korhadó üregben, a gyökerek felett. Csendesen ízzott, felmelegítve rejtekét. Egyre álmosabb lett, néha lecsukta a szemét, de még nem akart aludni. Álommanó suttogott, mikor a haja hirtelen felborzolódott. Belesüppedt a rönk szivacsos testébe és nagy szisszenéssel kirobbant a szabadba. Odakinn szélsuhancok kergetőztek hujjogva. Nem tétovázott, felpattant az egyikre és megsarkantyúzta. Egyenesen a bokrokhoz vágtattak. Ott leugrott és éhesen harapott a vékony ágakba. Keserű volt, de a bogyói viccesen pukkadoztak érintésétől. Gyorsan rágta át magát a fenyők felé. Néhány füstös pukkantás és átlendült a sűrű tüskés pamacsokra, amik hevesen sisteregni kezdtek. Fanyar illat terjengett, ami füstkígyóvá változott és beúszott a kanyonba. A szélfik kacagva üldözték. Lángocskának nagyon ízlett a fűszeres, rostos fa, habzsolva falta őket egymás után és szép nagyra hízott tőlük, ám döbbenten látta, hogy alig maradt pár belőlük. De már okosabb volt, nem hagyhatta, hogy parázzsá gyengüljön. Látta a száraz ágakat a köves talajon, az aprócska cserjéket, a sárguló füvet, amiknek a hátán eljuthat a hívogató erdőcskéig. Erőt gyűjtött, nagyra nőtt és átrohant a kiszáradt aljnövényzeten fekete szőnyeget húzva maga után. A legöregebb fára kapaszkodott először. Gyorsan morzsolta, fáklyává dagasztotta, miközben egyre erősebb lett és egyre messzebb nyújtotta lángkarjait, égő ölelésébe zárva az egész kis erdőt. Lassan úgy érezte, hogy képes lenne a hegyet is felfalni. Villódzva ízzott a levegő, sötét füstsárkányok zúdultak a kanyonba és ő bömbölve hirdette ki az ultimátumot. Hevesen csapott le a sziklákra, fáradhatatlanul ostromolta a köveket lángfogaival. A kavicsok ízzottak, a szikla átforrósodott és pattogni kezdett. Lángtenger Lángocska diadalittasan üvöltött. Legyőzte a sziklát! Hajszálrepedések futottak végig a szürkés felszínen, kis darabok pattantak le, kövek törtek szét és ő diadaltáncot járt, ám hatalmas dördülés vetett véget jókedvének. Az égen fekete fellegek tornyosultak harcra készen. Viharsárkányok csaptak le az égő erdőre, felkorbácsolva a lángtengert. Lángocska dühösen megvonaglott. Ekkor a felhők kioldották zsákjaikat, amikből ömleni kezdett az eső. Megérkezett a monszun. Lángocska fájdalmasan hánykolódott a vízcseppek marásától és lassan fogyni kezdett. Egyre kisebbre húzódott, végül egy kidőlt, füstölgő törzs alatt keresett menedéket, ott vacogott gyámoltalanul. Vízkígyók emelkedtek fel a hamu és lehullott szénné égett ágak alól, és sebesen siklottak lefelé. Lángocska rémülten meredt hideg szemükbe, kétségbeesetten vergődött, mielőtt elnyelték. Így ért véget Égi Lángocska rövid, de mozgalmas élete!
Néhány nagyobb gyerek elégedetten bólogatott, de egy apróság keservesen felsírt.
- Mit bőgsz! – szólt rá egy nagyobb. – Az a beképzelt tűz elégetett egy egész erdőt! Képzeld csak, mi lett volna, ha a falunk is az útjában állt volna!
- De meghalt! Lángocska meghalt! – és keservesen zokogott tovább, hiába vigasztalta az anyja, aki a mese alatt közéjük ült.
- Ne sírj! – hajolt hozzá Gaki. – Még nem fejeztem be a történetet.
A kisfiú abbahagyta a sírást és hüppögve nézett rá.
- Elmondjam? – kérdezte és hallgatói élénken bólogattak.
- Ne aggódj! – fordult az aprósághoz. – Lángocska nem halt meg. Mondd csak, van valakid, akit nagyon szerettél, de már nincs veled, nincs közöttetek?
- Nagymama. Meghalt – és újra sírásra görbült a szája. Gaki elmosolyodott.
- Nem halt meg, csak hazament. De ha rágondolsz, akkor itt van veled. És lehet, hogy megsimogatja az arcodat, de nem érzed, csak azt hiszed, hogy a szellő volt az. Ő már nem abban a testben van, mint amit megismertél. Olyan lett, mint a szél. Simogat, de nem láthatod.
- Kibújt a testéből? – csodálkozott a fiúcska, mire többen felnevettek.
- Olyasmi, igen.
- Akkor már nem fáj a lába?
- Nem bizony!
- És a foga sem?
- Az sem.
- De jó! Akkor végre megint ehet almát! Annyira szerette!
- Kuka vagy! – szólt rá egy nagyobb gyerek. – Ha nincs teste, nincs foga sem!
- Nem vagyok kuka! – hördült fel a gyerek öntudatosan. – Ha ő ott van, akkor az alma is odakerül és mire való az alma? Hát hogy megegyük, vagyis van foga, igaz Gaki?
- Ezt nem tudom – kacagott a fiú, - de lehetséges. Hát Lángocskával is ez történt. Az a fénylő, lobogóan égető fény neki olyan, mint nekünk embereknek a testünk. Levetette. Mi csak lángtestét látjuk, őt magát nem, akárcsak nagymamádat, vagy apámat.
- Apádat? – csodálkozott a gyerek. – Ő is hazament? De honnan tudod, hogy élnek, ha nem látod őket?
- Súgok neked egy titkot – hajolt az arcocska elé. – Esténként, mikor becsukom a szemeim, elképzelem őt és akkor látom őt, és sokszor álmodom róla. Ezt te is kipróbálhatod.
- Köszönöm – suttogta a fiúcska és álmosan pislogva átölelte anyja nyakát.
Gaki meglepődve látta, hogy az egész falu őt figyeli. Mindenki meghallgatta a meséjét. Éjjel nem a házban aludt, hanem Inazuma gyűrűjében, a fészekben. A többi sárkány halk kurrogása elálmosította.
- Tetszett a meséd – mondta barátja. – Otthonodban hallottad?
- Nem – ásított nagyot a fiú. – Akkor jutott eszembe a tűznél. Nem zavar, hogy itt alszom?
- Nem – mormolta a sárkány és elégedetten csukta le a szemeit.

/TabiKazu/

Fotó: TabiKazu

 

Eső meséje - /Mesélők Könyve részlet/

..."Kellemes semmittevéssel telt el az idő. Kóboroltak az erdőben, aztán Gaki egész délután a vízben lubickolt. Este kis tüzet rakott, és a kalaposfák alatt fekvő barátjának dőlve nézték a lángokat. Éjjel halk neszezésre riadt. Lágy eső áztatta a homokot, esőcseppek táncoltak a tavon, az erdő némán kortyolta a fák lombjáról lecsorgó patakokat.
- Hallod? – motyogta félálomban a fiú. – Hallod az eső meséjét?
Inazuma  kinyitotta a szemét.
- Mit mondtál?
- Hallgasd őket... hallgasd... – és újra elaludt. Álmában a tengerparton ült. A Nap vörösen ízzott, habosszélű hullámok szaladtak ki a homokra és lábait nyaldosták. A fodrozódást figyelte, ahogy fáradhatatlanul felbukkan, majd alámerül, egyre közeledve. Mint aranyló hátú halak seregei. Végül kiúsztak a homokra, ami egy pillanatra felcsillant, mielőtt elsötétedett volna hátrahagyott nyomukon. Néha apró cseppek ugrottak a magasba, játékosan felszikrázott bennük a napsugár, aztán ők is eltűntek a föveny mélyén.
- Meghaltak? – kérdezte.
- Nem – felelt nagyapja. – Megkezdték a Nagy utazást.
- Milyen utazást? És hova?
- Mindenhová. -  mosolygott nagyapa és megsimogatta unokája fejét. – Elmesélek neked egy ilyen utazást, egyet a végtelen sok közül. A hatalmas óceánból egy szép napon aprócska vízcsepp kelt útra sok társával együtt, hogy megismerje az óceánon túli világot. Égig érő hullámmá dagadtak és gyorsan hömpölyögtek a messzi partok felé. Sokuk felfelé igyekezett Napanya felé, mások halászok hálóiba kapaszkodtak, de a többség a partokig utazott, mint a mi kis barátunk. Ahogy közel értek, felugrott egy aranyló hullám hátára, belekapaszkodott habos sörényébe és sebesen száguldottak kifelé. Még egy utolsó szökellés, utolsó pillantás a fénybe, mielőtt a homok elnyelte. Hirtelen annyira sötét lett! Aprócska vándorunk még csak az első lépést tette meg, de máris elbizonytalanodott. Mi lesz vele? Látja még a fényt? Nem tudta, hogy odafenn is besötétedett. Sokáig töprengett magában, ám a reggel hamar eljött és a nap gyorsan felmelegítette a földet. Vízcseppünk egyre könnyebbnek érezte magát, lassan emelkedni kezdett és egyszercsak meglátta a szemcsék közül beszivárgó derengést. A következő pillanatban ujjongva libbent felfelé, egyre magasabbra. Álmélkodva csodálta odafentről az óceán végtelenjét. Így még sosem látta. És repült a széllel, egyre messzebb az otthontól. Sok hozzá hasonló utazóval találkozott. Néha egy ideig együtt utaztak, aztán útjaik elváltak. Megpihent egy felhőben. Rengetegen voltak és izgatottan újságolták egymásnak élményeiket. Miután megerősödött, otthagyta az eget és elszántan ugrott le a földre. Leveleken hintázott, őzbundába fogódzkodott, virágok kelyhében szunyókált, mígnem újra apró rögök között szánkázott lefelé a sötétségbe. Nem sokáig búsult, mert egy hatalmas gyökér felszippantotta. Miután megismerte a fát a gyökerein, törzsén, ágain, levelein keresztül, újra a magasba szállt. És így járta a világot, megismerve a mélységeket és magasságokat, aztán egy szép napon hópehellyé változott. Szebbnél szebb pihékkel szállingózott hol lustán, hol kavarogva a fekete, kővé fagyott föld felé. Odalenn szorosan összekapaszkodott testvéreivel és mély álomba merült. Álmában a rég elfeledett otthont látta. Együtt morajlott a hullámokkal, hallgatta a bálnák énekét, a fenéken görgedező kövek tompa zaját. Halrajok villantak cikázva és ő békésen ringatózott Óceánanya ölében. Néha, amikor felriadt röpke pillanatokra, sötét volt, hideg és csönd. Reszketve húzta össze magát és már csak álmodni akart a fényes, szeretett otthonról. Aztán egy reggelen felébredt. Napsugár cirógatta, friss szellő reszkettette. Fehér virágkehelyben kucorgott. A napsugár szeretettel melengette, és abbamaradt a reszketés. Elengedte a szirmot és felröppent. Egyre magasabbra. És mikor ereje elfogyott és zuhanás fenyegette, ragyogó madarak tűntek fel az égen, és ő egyikük tollai között talált menedéket. Megállás nélkül repültek, daluk elálmosította, és mikor felébredt, mindenütt ragyogó víztükröt látott odalenn. Erősödő izgalommal csúszott kijjebb és kijjebb a fehér tollakon, aztán becsukta a szemét és elengedte őket. Mintha puha karok tárultak volna ölelésre, olyan volt érkezése. Szívében zengett az óceán örömdala, ami őt köszöntötte. Elfelejtette a hideget, a forróságot, a magányt, a sötétséget, már egyik sem létezett, csak az otthon szeretete, és boldog volt.
Elhallgatott. Gaki nagyot sóhajtott.
- Örülök, hogy hazatalált!
Az idős férfi a homokban eltűnő hullámokat nézte.
- Előbb-utóbb mind hazatalálnak – mondta halkan.
- Miért mennek el, ha vissza akarnak jönni?
- Kíváncsiság. Az hajtja őket, a tudásvágy. Hogy megtapasztalják azt a másik világot. De ha megteltek vele, hazavágynak az igazi otthonba, ahol ők ők lehetnek, akik ők valójában.
- Kik ők valójában? Az óceán?
- Egyetlen vízcsepp maga az óceán, de akkor élik a valóságukat, ha mind együtt vannak, az összes vízcsepp.
- Sok vízcsepp együtt – mormolta a fiú – együtt... az óceán... És mondd csak nagyapa! Sok ember együtt micsoda?
- Ez jó kérdés -  mosolygott az öreg. – Talán egyszer majd te is elindulsz egy utazásra, hogy megkapd erre a kérdésre a választ.
Mocorogni kezdett. Ahogy ébredezett, a tengerpart lassan elhomályosult. Kábán pislogott. Inazuma tompazöld tekintete rászegeződött. Szelíden imbolyogtak felettük a hatalmas levelek. Szélükről néha csillanva hullott le egy esőcsepp. Gaki addig nézte őket, míg eltűntek a földben.
- Jó utat kis csavargók! – mosolyodott el és visszadőlt lustálkodni. Közben az jutott eszébe, hogy nem is ismerte a nagyapját."

/TabiKazu/

Fotó: TabiKazu

A lépcső

Ott álltam a semmi szélén a homályban. Felettem végtelen, alattam végtelen, ködszerű, de mégsem köd, és bár láttam, mégsem nevezhetem meg és nem írhatom le a szavakkal, melyeket ismerek, annyira ismeretlen volt ez a látvány. Vajon álom, vagy valóság, netán képzeletem játéka? Lábaim előtt keskeny út kígyózott mozdulatlanul lebegve, s a távolban beleolvadva a végeláthatatlanba.
Hol vagyok és miért vagyok itt? Ha csak álmodom, jobb lenne felébredni!
Csend van. Hatalmas csend. Nem olyan, mint egy kis szoba meghitt nyugalma, ez a némaság olyan, mint egy feltárulkozó végtelen száj ásítása. Nem ébredtem fel, tehát nem remélhetem a felejtés könnyű megoldását. Nincs sok választásom, de így is döntenem kell.
Rátettem jobb lábamat az útra. Szürke kőnek látszott, talán égigérő sziklák borotvaéle. Kissé előrehajolva lenéztem, és szédelgő rémülettel hőköltem vissza. Nem láttam a mélységet, de annál jobban éreztem. Mintha abban a pillanatban, mikor kutakodó tekintetem beletévedt, azon keresztül belémkapaszkodott volna, hogy lehúzzon magába. Mélyeket lélegeztem, míg lassan megnyugodtam. Tudtam, hogy el fogok indulni, de még halogattam, hátha váratlan csoda történik, de nem történt semmi. Az út nagyjából 1 méter széles lehetett, ha a képzelt középvonalon tartom a figyelmem, akkor nem látom a szakadékot. Úgy nem lesz baj, és minden út vezet valahová, beletorkollik egy állomásba, vagy elér egy célt. Behunytam a szemem és mélyet sóhajtottam.
„Segíts!” – szállt a néma fohász és elindultam. Egyenletes léptekkel haladtam, tekintetemmel a láthatatlan felezővonalba kapaszkodva. Sokáig mentem, talán órákon át,  vagy tán még tovább. Nem érzékeltem az időt, csak azt tudtam, hogy nagyon régóta megyek már. Ekkor az út , ami eddig egyenes volt, kanyargóssá vált. Íveket húzott, máskor a hátát púposította fel, és már nem tartott meg a középvonal olyan biztonságosan, mint eddig. Néha a szegélyhez értem. Lassúbbra fogtam jártomat és feszülten koncentráltam, ám testem egyre bizonytalanabbá vált. Néha meginogtam, megtántorodtam, és megéreztem újra a mélység vonzását. Szívem vad dobolása a fülemben visszhangzott, ereimben félelem lüktetett. Meg kellett állnom. Reszketve, szédelegve bámultam előre. Mi történt? Honnan jött ez a hirtelen rettegés? Itt nem maradhatok, érzem, hogy akkor elér a szédülés és le fogok zuhanni. Megállni rosszabb, mint menni. Sokkal rosszabb... Nem rostokolhatok itt, indulnom kell, tovább! Tudni akarom, hová érkezek meg!
Lassan mozdult a lábam és újra haladni kezdtem, az ösvény pedig kis idő múlva ismét egyenletes lett, szemem megint kapaszkodóra lelt a közepén. Idővel új gondolat bukkant fel. „Vajon van-e cél az út végén, és van-e egyáltalán vége, vagy időtlen időkig kell rajta kóborolnom. Mit keresek egyáltalán itt? Lehet, hogy nem is álmodom, és ez talán valami pokolféle?” Megrémültem. "Lehet, hogy meghaltam és eltévedt lelkem itt bolyong reménytelenül?"
Az út határozottan és gyorsan szűkülni kezdett, és már betört látómezőmbe a feneketlenség. Térdem remegve rogyadozott, testem megingott és vállam egy pillanatra túlhajolt a biztonság láthatatlan vonalán, ki a végeérhetetlen zuhanás határa fölé. Lerogytam és minden erőmmel a sziklába kapaszkodtam. Úgy tapadtam hozzá, mint gekkó a mennyezethez. Agyamban forró zsongás támadt, már nem tudtam gondolkodni, a kő hideg érintése volt az egyetlen ép gondolatom és egy kétségbeesett sóhaj. Nem tudom, meddig reszkettem összegörnyedve, mikor langyos szellő érintette az arcom és megsimogatta a hajam, mint egy kéz. Abbamaradt a reszketés. Mintha nem lettem volna egyedül, mintha az az érintés nem múlt volna el. Szívem hálásan dobbant és lassan felálltam. Azt kezdtem elképzelni, hogy mögöttem jön egy jóbarát, aki elkap, ha megtántorodnék, és újult erővel folytattam utamat. Nem mertem hátranézni, megfordulni még kevésbé a talán fél méter szélességű ösvényen, de talán nem is akartam, csak mentem tovább egyre messzebb. Fáradt voltam, de nem álltam meg, inkább beszélgetni kezdtem képzeletbeli útitársammal. Meséltem neki magamról, az életemről, örömeimről, bánataimról és megosztottam vele bukásaimat, szégyeneimet. Boldog voltam, hogy itt van velem, mégha nem is látom őt. Lassan őbelé kezdtem kapaszkodni, nem az útba. Észre sem vettem, mikor engedtem el az utat. Járásom biztosabbá vált, már nem figyeltem a mélységre sem, tekintetem egyre magasabbra emelkedett, hátam kiegyenesedett, miközben előrekémleltem, és egyszercsak megláttam valamit a távolban. Ahogy közeledtem, lassan alakot kezdett ölteni. Az út elért egy célhoz, amihez végigkövettem. Ott  álltam előtte és felnéztem rá. Lépcsők végtelen sora magasodott előttem. Világosszürke, sima felületűek, és nem láttam a végüket. Hirtelen megfordultam és mély csalódottságot éreztem. Már olyan régóta beszéltem hozzá, hogy el is hittem, itt áll mögöttem.
„Elértem ide!” – gondoltam nem titkolt megkönnyebbüléssel. Ezeken a széles fokokon bármikor leülhetek pihenni a lezuhanás veszélye nélkül. Újra elindultam. A gyors tempó gyorsan lassulni kezdett, hamar elfáradtam, miközben lihegve kaptattam egyre feljebb. Néha kifújtam magam és nemsokára eltűntek az alsó fokok a homályban.
- Itt vagy velem? – kérdeztem halkan, mintha magamtól kérdezném, és nem néztem se jobbra, se balra, csak előre, felfelé. – Ugye, itt vagy?
És lassan megfogtam egy elképzelt, láthatatlan kezet. Hinni akartam abban, hogy nem vagyok egyedül, és hinni akartam néma biztatásában, aztán valamikor lábaim feladták, izmaim görcsösen húzódtak. Nekiálltam végigdörzsölni őket. Rámtört az álmosság, halálosan fáradtnak éreztem magam.
 "Mi lenne, ha aludnék egy kicsit?" – ötlött fel bennem, de nem mertem megkockáztatni, hogy leguruljak. Négykézláb másztam tovább és tovább. Hol elsírtam magam, hol könnyes kacajjal nevettem kínlódásomon, aztán valamikor váratlanul végetértek a lépcsők, egyetlen fok magasodott már csak előttem. Izgatottan kapaszkodtam fel rá és döbbenten meredtem a tátongó semmibe. Nem folytatódott, egyszerűen csak ott lebegett a homály közepén.
- Mi ez? – dadogtam zavarodottan, aztán kétségbeesetten felordítottam. – Mi ez?
Visszarogytam az utolsó előtti fokra. Milyen hatalom játszik velem ilyen kegyetlenül? Kiáltás szakadt fel a mellemből, telve kétségbeeséssel, haraggal, váddal, fájdalommal és félelemmel, és nem hallgatott el, mígnem az utolsó korty levegővel együtt ki nem szállt tüdőmből, hogy továbbgörögjön a homályban. Elsötétült előttem minden. Testem éltető oxigén után rándult, és ekkor a tudatlanság határán megéreztem a szellőt. Mintha átölelt volna nyugalmával, melegével. Hangos hörgéssel telt meg a tüdőm. Sokáig ziháltam, mire újra csendessé vált a lélegzetem.
- Itt vagy? – kérdeztem és erőlködve meregettem szemeim, de hiába. Sokáig gubbasztottam mozdulatlanul, és az útra gondoltam, de az agyam nem talált semmiféle elfogadható magyarázatot, sem megoldást. Szemeim lecsukódtak, és a szellőre gondoltam, az érintésre. Fénylő kezeket képzeltem el, melyek hajamat simogatták. Felriadtam. Pár percig üres tekintettel bámultam magam elé, aztán felálltam. Az utolsó fokot néztem. Szélesebb volt a többinél és egyenesen a semmibe nézett. Nem gondolkoztam többet, felléptem rá és leültem. Belenéztem a homályba, majd lassan lecsukódtak a szemeim. Sötét lett. Lélegzetem lelassult.
„Hiszem, hogy itt vagy” – mondtam belül. – „Hinni akarom.”
Nem volt idő, nem voltak érzések, csak én voltam, aztán halvány derengés tűnt elő lehunyt szemeim előtt, ami egyre fényesebbé vált, majd alakot öltött. Felém nyújtotta kezeit. Felálltam.
- Készen vagyok – suttogtam csukott szemmel és elindultam.

/TabiKazu/

A Kard Útja - A Ma

Egykoron legjobb barátom és leghívebb társam voltál, és én tiszteltelek, becsültelek.
Együtt mentünk a csatákba, együtt harcoltunk hazáért, becsületért, s minden túlélt harc, minden csepp vér szorosabbra kovácsolta összetartozásunkat.
Tiszteltek, vagy rettegtek tőled, de egyetlen lélek sem vetemedett arra, hogy meggyalázzon. Ha mégis megtette volna, avval saját népét köpte volna szembe – a kovács verejtékét, a kardkészítő odaadását, a szamuráj bátorságát, a kard kamiját , Japán szellemét.
… de ebben a modernnek és civilizáltnak kikiáltott világban egyetlen tradíciót sem gyaláznak akkora lelkesedéssel, mint népem szent hagyományait.
Ringyók tapogatják, eszementek suhogtatják nemes pengéinket és adják-veszik őket, mint Miyagawa chou-ban a kurvákat.
A tisztelet, mi egykoron a baráté és harcostársé volt, mára az aranyé, amit érted fizetnek. Tisztaságod bemocskolták ocsmány gondolataikkal, erődet félelemkeltésre, dicsekvésre használják.
Alantas kézben alantassá lettél.
De talán ez a fizetség az öntelt gőgért, a temérdek kiontott vérért … az ártatlanokért… Talán számunkra ez a Megtisztulás Útja.
Az időt nem állíthatjuk meg, s vissza sem forgathatjuk kerekét. A világ változik, folyton, örökké… ez a Remény Útja.
/TabiKazu/

Buborék meséje



Sötét volt. Nem feketeség, amit mi emberek elképzelünk a nagyon sötétről, ha a sötétnél is sötétebbre gondolunk, hanem még annál is sötétebb. Fokozhatnánk tovább a hatást szavainkkal, de nem találunk egyetlen hangot sem, amely képes lenne elmondani azt, ami ennek a vigasztalan, vak fénytelenségnek a még mélyebb ellentéte. Csend is volt, ám ez a csend sem az ember csendjével volt azonos. Iszonyatos súllyal nehezedett rá a mozdulatlanság élettelen világára. Nagy sziklák, kis kövek, elszórt csontok hevertek a homokban, a fényhez szokott szem számára láthatatlanul, belefagyva az időtlenségbe, amelynek nem árthat többé az enyészet. Ám az elfeledett idő megmozdult. Remegve futott végig a köves talajon, tompán összekoppantva pár csontot, sűrű felhőt kavarva a finom homokból, ám hamarosan újra álomba szenderült. A felzavart homokszemcsék kóvályogva ereszkedtek vissza nyoszolyájukra, és nem látták meg a lebegve maradókat. Aprócska buborékok tanácstalan serege imbolygott közvetlenül a felszín felett. Sokan közülük visszatértek az elnyugvó iszappal együtt, megkapaszkodva a kövekbe, elbújva közéjük, de mások még tétováztak. Egyre többen akaszkodtak össze, mígnem lassan emelkedni kezdtek. Minél többen lettek, annál eltökéltebben mozogtak a titokzatos és ismeretlen „Fent” irányába. Csakhogy egy idő után elmúlt a haladás érzése, és az egyik kis csapatban a kezdeti bizonytalanságot félelem váltotta fel és kitört a pánik. Néhányan menekülni próbáltak, kiszakították magukat a többiek közül, hogy mégis inkább visszatérjenek az ismert és megszokott világukba. Kicsiny morzsákként váltak le az összekapaszkodókról és eltűntek a semmiben. A maradók még szorosabban fogódzkodtak és figyeltek. Nem tudták, merre haladnak, hogy egyáltalán haladnak-e, vagy csak egy helyben állnak, ám mégis bizakodtak, és szebbnél szebb meséket találtak ki a „Fent”-ről, igyekezve egymást is túlszárnyalni, aztán az egyik ilyen alkalommal valamelyikük meglepetten felkiáltott:
- Nézzétek! Mi az a csodálatos?
Ám mire a többiek odafordultak, a tüneménynek nyoma veszett. Amelyikük látta, lelkesen igyekezett lefesteni társainak, milyen is volt, és lelkesedése átragadt néhányukra. Olyannyira, hogy egy szép napon avval az elhatározással álltak elő, megkeresik az elveszett csodát akkor is, ha a csoport nem tart velük. A többség aggódni kezdett: mi lesz, ha a szakadás miatt erejüket vesztik és visszahullanak a mélybe, ám ez sem segített, nem tudták visszatartani a menni akarókat. Egy kisebb buborék levált és beleveszett a végtelen homályba. A maradók meglepve tapasztalták, hogy iramuk mintha felgyorsult volna. Néha furcsa zajok jutottak el hozzájuk, máskor távoli villanásokat láttak, és időről időre újabb buborékok hagyták el a csapatot, ami indulásuk óta alaposan megfogyatkozott, aztán valami váratlanul meglökte őket. Nagyot bucskáztak egy erős áramlat hátán, ami egy fénylő, ismeretlen dolog felé terelte őket, és ami egyre csak növekedett, aztán lebegve megálltak előtte és megláttak valamit mögötte. Egy ragyogó gömböt, színes, lágy fényhullámokkal a felszínén, amelyek lassan körbeáramoltak rajta.
- Mi lehet ez? – kérdezték egymást izgatottan. – Mintha volna benne valaki!
- Ugyan, kicsoda? - kérdezte valamelyikük fölényesen.
- Talán egy utazó – vélte az egyik.
- Vagy tán a Fény lényei közül egy? – tűnődött egy másik.
- De talán az is lehet, hogy ez egy kapu a „Fent”-be!
- Miféle kapu?! Ki hallott már úszó kapuról az óceánban?! Szerintem csak hallucinálunk.
- Mindannyian?
- Ismeretlen területen járunk, ki tudja, miféle hatással van ránk.
- Nem ismeretlen - mormolta egy hang, de a többség nem hallotta, annyira elfoglalta őket a különös jelenség, ám néhányan meghallották.
Élénk találgatások közepette nem érzékelték a feszülten figyelő kalmárt, aminek hatalmas szemében ámulva csodálták a tükröződést, és nem fogták fel a vadászó óriási ámbráscetet, ami torpedóként rontott elő a sötétből. Soha nem tapasztalt erejű áradat zuhant rájuk, iszonyú csapás zúzta szét a kis csapatot, elválasztva őket egymástól, magányra kárhoztatva itt az ismeretlenben, talán örökre. Egyetlen aprócska buborék bukfencezett fölfelé kétségbeesetten kalimpálva, aztán lassan megnyugodott. Megadta magát egy lágyan emelkedő sodrásnak, és finom íveket húzva keringett tovább, egyre feljebb. Különös módon a világ körülötte gyorsan változni kezdett. Derengés tört be felülről, ismeretlen hangokat hozott magával a sodrás, néha el-elsuhant mellette valami, újabb bukfencekre késztetve a magányos utazót. Mintha az odafenn szakadozni kezdett volna, a világosság erősödött, vele együtt a hullámzás is. Olyan volt, mintha egy hatalmas kar ringatná. Nem tudta, csak érezte, hogy közeledik valamihez, amit egyszer régesrégen ismert, de azóta elfeledett már, és ekkor meghallotta az éneket. Halk, finoman zizzenő dallam volt. Felnézett és meglátta őket. A többi buborék énekelt, akik mind ott kavarogtak körülötte boldogan dalolva, mielőtt eltűntek a "Fent" meleg fényében. Az aprócska utazó lelke nagyra tágult és önfeledten csatlakozott a kórushoz. Ekkor a „Fent” kitárult és magábafogadta a hazatérőt.

Buboréknak nevezzük azt, ami tulajdonképpen nincs, mert egy buboréknak csak látszólag van teste. Amit látunk, az valamilyen feszültség a víz és a benne levő levegő között. Mi egy fényes gömböt látunk, ám ahogy felér a felszínre, eltűnik. A levegő egyesül a levegővel, a víz pedig lepereg róla és visszahull a vízbe. Az addig egyetlen látható dolog, a fényes gömb, ami a két elem között volt, nyomtalanul eltűnik. Optikai csalódás lett volna, vagy mégis volt ott valami? Valami olyasmi, ami az embernek a testet jelenti?