Buborék meséje



Sötét volt. Nem feketeség, amit mi emberek elképzelünk a nagyon sötétről, ha a sötétnél is sötétebbre gondolunk, hanem még annál is sötétebb. Fokozhatnánk tovább a hatást szavainkkal, de nem találunk egyetlen hangot sem, amely képes lenne elmondani azt, ami ennek a vigasztalan, vak fénytelenségnek a még mélyebb ellentéte. Csend is volt, ám ez a csend sem az ember csendjével volt azonos. Iszonyatos súllyal nehezedett rá a mozdulatlanság élettelen világára. Nagy sziklák, kis kövek, elszórt csontok hevertek a homokban, a fényhez szokott szem számára láthatatlanul, belefagyva az időtlenségbe, amelynek nem árthat többé az enyészet. Ám az elfeledett idő megmozdult. Remegve futott végig a köves talajon, tompán összekoppantva pár csontot, sűrű felhőt kavarva a finom homokból, ám hamarosan újra álomba szenderült. A felzavart homokszemcsék kóvályogva ereszkedtek vissza nyoszolyájukra, és nem látták meg a lebegve maradókat. Aprócska buborékok tanácstalan serege imbolygott közvetlenül a felszín felett. Sokan közülük visszatértek az elnyugvó iszappal együtt, megkapaszkodva a kövekbe, elbújva közéjük, de mások még tétováztak. Egyre többen akaszkodtak össze, mígnem lassan emelkedni kezdtek. Minél többen lettek, annál eltökéltebben mozogtak a titokzatos és ismeretlen „Fent” irányába. Csakhogy egy idő után elmúlt a haladás érzése, és az egyik kis csapatban a kezdeti bizonytalanságot félelem váltotta fel és kitört a pánik. Néhányan menekülni próbáltak, kiszakították magukat a többiek közül, hogy mégis inkább visszatérjenek az ismert és megszokott világukba. Kicsiny morzsákként váltak le az összekapaszkodókról és eltűntek a semmiben. A maradók még szorosabban fogódzkodtak és figyeltek. Nem tudták, merre haladnak, hogy egyáltalán haladnak-e, vagy csak egy helyben állnak, ám mégis bizakodtak, és szebbnél szebb meséket találtak ki a „Fent”-ről, igyekezve egymást is túlszárnyalni, aztán az egyik ilyen alkalommal valamelyikük meglepetten felkiáltott:
- Nézzétek! Mi az a csodálatos?
Ám mire a többiek odafordultak, a tüneménynek nyoma veszett. Amelyikük látta, lelkesen igyekezett lefesteni társainak, milyen is volt, és lelkesedése átragadt néhányukra. Olyannyira, hogy egy szép napon avval az elhatározással álltak elő, megkeresik az elveszett csodát akkor is, ha a csoport nem tart velük. A többség aggódni kezdett: mi lesz, ha a szakadás miatt erejüket vesztik és visszahullanak a mélybe, ám ez sem segített, nem tudták visszatartani a menni akarókat. Egy kisebb buborék levált és beleveszett a végtelen homályba. A maradók meglepve tapasztalták, hogy iramuk mintha felgyorsult volna. Néha furcsa zajok jutottak el hozzájuk, máskor távoli villanásokat láttak, és időről időre újabb buborékok hagyták el a csapatot, ami indulásuk óta alaposan megfogyatkozott, aztán valami váratlanul meglökte őket. Nagyot bucskáztak egy erős áramlat hátán, ami egy fénylő, ismeretlen dolog felé terelte őket, és ami egyre csak növekedett, aztán lebegve megálltak előtte és megláttak valamit mögötte. Egy ragyogó gömböt, színes, lágy fényhullámokkal a felszínén, amelyek lassan körbeáramoltak rajta.
- Mi lehet ez? – kérdezték egymást izgatottan. – Mintha volna benne valaki!
- Ugyan, kicsoda? - kérdezte valamelyikük fölényesen.
- Talán egy utazó – vélte az egyik.
- Vagy tán a Fény lényei közül egy? – tűnődött egy másik.
- De talán az is lehet, hogy ez egy kapu a „Fent”-be!
- Miféle kapu?! Ki hallott már úszó kapuról az óceánban?! Szerintem csak hallucinálunk.
- Mindannyian?
- Ismeretlen területen járunk, ki tudja, miféle hatással van ránk.
- Nem ismeretlen - mormolta egy hang, de a többség nem hallotta, annyira elfoglalta őket a különös jelenség, ám néhányan meghallották.
Élénk találgatások közepette nem érzékelték a feszülten figyelő kalmárt, aminek hatalmas szemében ámulva csodálták a tükröződést, és nem fogták fel a vadászó óriási ámbráscetet, ami torpedóként rontott elő a sötétből. Soha nem tapasztalt erejű áradat zuhant rájuk, iszonyú csapás zúzta szét a kis csapatot, elválasztva őket egymástól, magányra kárhoztatva itt az ismeretlenben, talán örökre. Egyetlen aprócska buborék bukfencezett fölfelé kétségbeesetten kalimpálva, aztán lassan megnyugodott. Megadta magát egy lágyan emelkedő sodrásnak, és finom íveket húzva keringett tovább, egyre feljebb. Különös módon a világ körülötte gyorsan változni kezdett. Derengés tört be felülről, ismeretlen hangokat hozott magával a sodrás, néha el-elsuhant mellette valami, újabb bukfencekre késztetve a magányos utazót. Mintha az odafenn szakadozni kezdett volna, a világosság erősödött, vele együtt a hullámzás is. Olyan volt, mintha egy hatalmas kar ringatná. Nem tudta, csak érezte, hogy közeledik valamihez, amit egyszer régesrégen ismert, de azóta elfeledett már, és ekkor meghallotta az éneket. Halk, finoman zizzenő dallam volt. Felnézett és meglátta őket. A többi buborék énekelt, akik mind ott kavarogtak körülötte boldogan dalolva, mielőtt eltűntek a "Fent" meleg fényében. Az aprócska utazó lelke nagyra tágult és önfeledten csatlakozott a kórushoz. Ekkor a „Fent” kitárult és magábafogadta a hazatérőt.

Buboréknak nevezzük azt, ami tulajdonképpen nincs, mert egy buboréknak csak látszólag van teste. Amit látunk, az valamilyen feszültség a víz és a benne levő levegő között. Mi egy fényes gömböt látunk, ám ahogy felér a felszínre, eltűnik. A levegő egyesül a levegővel, a víz pedig lepereg róla és visszahull a vízbe. Az addig egyetlen látható dolog, a fényes gömb, ami a két elem között volt, nyomtalanul eltűnik. Optikai csalódás lett volna, vagy mégis volt ott valami? Valami olyasmi, ami az embernek a testet jelenti?

Kenzo - Jáde részlet

 
 
„.... a Fujisant nézte a falon, aztán lehunyta a szemét. Még kisgyerek volt, mikor a szülei odavitték. A tetejét ragyogóan tiszta hó fedte és csak mezítláb szabadott rálépni. Ő nagyon fázott. Apja szigorúan nézett rá, aztán elmosolyodott és a karjába vette, anya meg az arcát mosta meg a hóval.
- Ettől te leszel a legszebb férfi Japánban! – nevetett.
- Nem kell szépnek lennie! – szólt az apja. – Legyen igazi férfi!
Ezt sohasem felejtette el! Apja szigorú, hagyománytisztelő ember volt. Nagyon ritkán mutatott gyengédséget, pedig biztosan tudta, hogy szereti, de valahogy… talán gyengeségnek érezte. Ritkán találkozott az apjával, egyre ritkábban, és miután édesanyja pár éve meghalt, már nem volt miért hazamennie. Az üzlet a csúcson volt, a fotózás is jól jövedelmezett.
„Ha nem kergeted a pénzt, ő szalad utánad” – jutott eszébe a mondás. Nála bevált. Anyja kívánsága teljesült. Ha nem is a legszebb férfi lett, hisz más anyák is megmosdatták fiaikat, de tudta, hogy szép. Férfinak érezte magát, ám valami egyre jobban hiányzott. Társ, aki boldoggá teszi és akit ő tesz boldoggá. Nem a szex, a szerelem hiányzott. Kazuya mester szavai jutottak az eszébe. „Nem attól vagy férfi, hogy hány nővel hálsz és nem attól, hány gyereket nemzel. A férfi, erő és biztonság egy kapcsolatban. Ő a fej, ő védelmez. Mint a sas, a messzit kémleli. Kegyetlen az ellenségével, de gyengéd az övéivel. Szárnyaival óvón borítja be a fészkét és elfedi a gonosz tekintetektől. Ha a sas tekint rád vissza, vagy a farkas bátor szemét látod abban a tükörben – és a templom kijáratánál függő egyszerű fakeretes darabra mutatott – akkor férfi vagy.”
Kenzo még sohasem nézett bele abba a tükörbe.
Köhögés riasztotta fel a gondolataiból. Kaito elaludt és elmerült, s most levegő után kapkodva igyekezett kifelé szemrehányó pillantások kereszttüzében. Kenzo felállt és lassan kiment utána a medencéből.
- Feljössz hozzám? – kérdezte a fürdést követő kiadós sétájuk után. Már szinte magától értetődő volt, hogy a fiú egész nap vele van.
- Mozizunk és hozatunk vacsorát.
Kaito lelkesen bólintott és Kenzo hamarosan a tágas nappaliban keresett filmet.
- Helyezd magad kényelembe! – mutatott a heverőre és folytatta a keresgélést.
- Jó lesz a Hét szamuráj? – kérdezte – Vagy mást szeretnél?
Kaito nem lelkesedett érte, mert szomorúan végződik és unalmasnak is tartotta, de hosszú volt, ami azt jelentette, hogy sokáig lehet a férfi társaságában.
- Jó lesz, persze! – egyezett bele.
Kenzo a vastag szőnyegre ült, Kaito meg a heverőre telepedett.
- Kezdhetjük? – nézett a fiúra.
Kaitóval ellentétben Kuroszava a kedvenc rendezői közé tartozott. Négy főhős meghal a végén, de ez Kenzót nem különösen zavarta. Nem izgatta a halál, nem foglalkozott vele. Úgy gondolta, hogy a halál, akárcsak az élet, egy állapot és az élet az a csoda, amiért érdemes meghalni. És mit jelentett az ő számára ez a csoda? Hősiességet, önfeláldozást, odaadást valamiért, valakiért, ami, vagy aki az ő számára az életet jelenti. Ha ezt a filmet nézte, ő is ott harcolt a hét szamuráj oldalán és meghalt azokért az emberekért és nem volt szomorú. Ám egyelőre mégcsak bontakoztak az események.
Kaito kihasználta előnyös pozícióját és inkább a férfit bámulta, vagy a feje mögül néha előbukkanó tusrajzot a falon, mint a filmet. A képet már akkor megcsodálta, mikor először járt itt.
Egy sebesült szamurájt ábrázolt térdrerogyva a csatamezőn, testéből nyilak állnak ki. A kardjára támaszkodik és elnéz a távolba. A tekintete ragadta meg a fiút, az a messzeségen túllátó tekintet. Félelemnek nyoma sem volt benne, hanem valami megfoghatatlan békességet, megnyugvást tükrözött.
Oldalt kis versike:
Gyermekkoromban fürge rókakölyökként futottam előn, messze mögöttem csigalassún vánszorgott az idő. Most, itt, a csatamezőn, lehúz a föld, mintha ezeréves teknőspáncél súlya nyomna. Az idő utolért, nyílvesszősólyom közeleg.
Ezek után Kaito nem csodálkozott Kenzo kissé régimódinak tűnő ízlésén a filmek terén, ugyanakkor mégis valamilyen közösséget érzett a férfi és a múltbavesző világ között.
Kenzo szobormereven ült, az orrcimpája néha megremegett, ha az események felhevültek. A fiú időnként nagyokat ásított, aztán végigdőlt a heverőn. Ha kicsit hosszabb ideig csukta le a szemét, őt látta egy fénylő karddal a kezében, ahogy elszántan szembenéz az ellenséggel, akik a falura törnek. Érezte az egyszerű parasztemberek rettegését és reményét abban a hét rettenthetetlen hősben, akik egymaguk akarták őket megvédeni. Mintha ott lett volna közöttük. Aztán már csak egyedül állt egymaga, eltűnt a falu, eltűntek az emberek, csak egyetlen harcos nem tűnt el. Forró szél söpört végig a kopár tájon, sárga homokot szórt szerteszét. Belekapott a férfi hosszú, fekete hajába, aki lassan megfordult és ránézett. A pillantásuk találkozott és a fiú csodálkozva látta, hogy mosolyog.” 
 
/Tabi Kazu: Jáde/

A vízesésen túl


 
Csend volt. Az ösvényt sűrűn borító levelek azt sejttették, hogy már régen nem járt rajta sem ember, sem állat. A hegy eltakarta az eget és a magányos vándor lassan elveszítette az időt a szürke sziklák között. Visszafordulni már nem volt értelme, mert már nem tudta merre jár. Az árnyékok közben feltartóztathatatlanul nyomultak az orom felé. Az alkony feltartóztathatatlanul közeledett, míg célja egyre távolabb került, de nem torpant meg, nem bizonytalanodott el. Bízva abban, hogy nem véletlenül tévedt erre a rejtett útra, halkan imádkozni kezdett Buddhához útmutatásért. Az áhítatból erősödő vízcsobogás riasztotta, és hamarosan egy hatalmas vízesés bontakozott ki az éledő homályból, ami elzárta az utat, de valami mást is meghallott.  Léptek közeledtek a háta mögött. Megfordult és egy férfit látott közeledni, a hátán jókora rőzseköteggel. Hangosan lihegett a súlya alatt és csak akkor vette észre a fiatal szerzetest, mikor melléért. Az első pillanatban meglepetten hőkölt vissza, ám a következőben lehajtotta a fejét és elsietett a csodálkozó vándor mellett, aki utána kiáltott.
  • Várj, kérlek! Megmondanád, hová vezet ez az ösvény?
De az ember továbbment, mintha nem hallaná, egyenesen neki a vízesésnek, majd eltűnt a vízfüggönyben.
  • Mi… micsoda? – kiáltott fel a fiatal férfi döbbenten. - Talán nem is ember volt ez, hanem démon, de nincs mit vesztenem!
Néma fohász szakadt fel a mellkasából, aztán eltökélten indult a zubogó víz felé. Hideg permet csapott az arcába, mielőtt a jeges víz rázúdult, de mielőtt halálfélelem töltötte volna meg a szívét, kiért a zuhatag alól. Az ösvény lábai előtt szaladt, egyenesen a hegy alá. Gondolkodás nélkül követte és öröme leírhatatlan volt, mikor egy takaros faluhoz ért. Ketten közeledtek futva, és egyikükben felismerte a rőzsehordót, a másik drága ruhát viselt, aki nyomban karon fogta a szerzetest és meghívta az otthonába. Különös módon a közben összesereglő falubeliek is invitálni kezdték a házaikba, de a szép ruhás ember rákiáltott a falubeliekre.
  • Maradjatok csendben, még megijesztitek a vendégünket! Menjünk el a tanácshoz, tegyenek ők igazságot! Ők majd eldöntik, hogy ki viheti a házába!
A fiatalember egyre furcsábbnak találta a helyzetet és egyre inkább az volt a gyanúja, hogy démonok közé keveredett, akik bizony fel fogják falni. Csupán részletkérdés, hogy ki lesz a szerencsés. Közben egy zsúptetős épülethez értek, ahonnan egy öregember jött ki. Meghallgatta a vitázókat, aztán odaítélte a jövevényt a gazdag úrnak, aki elégedetten húzta magával. A szerzetes nem tudott uralkodni az érzésein tovább és sírva fakadt bánatában, hogy soha többé nem fogja látni az otthonát, de újdonsült vendéglátója látván elkeseredettségét, vigasztalni kezdte.
  • Miért lógatod az orrodat barátom? Nagyszerű dolgod lesz nálam és majd meglátod, milyen kellemes életed lesz itt!
A fiatal férfi fejében zakatoltak a gondolatok és akkor sem lett egyszerűbb a helyzet, mikor egy szép házhoz értek, amiben nyüzsögtek a szolgák. A vendég hamarosan díszes ruhában ült egy roskadásig megrakott asztal mellett, de nem nyúlt semmihez. Szerzetesként tiltott volt számára a hús, ám házigazdája addig unszolta, míg az ifjú nagy nehezen rászánta magát. Ha démonok közé tévedt, akkor mégiscsak bölcsebb dolog nem ellenkezni velük. Közben lassan beesteledett és  egy szépséges leány jelent meg.
  • Ő az én kincsem, az egyetlen gyermekem! – állt fel a házigazda és odavezette lányát a vendég elé.
  • Neked adom őt feleségül – jelentette ki. – Mától fogva szeresd őt , viseld gondját és tedd boldoggá!
A szerzetes ettől a naptól fogva nem volt többé szerzetes. Növeszteni kezdte a haját, drága ruhákban járt és mindent megevett, amit csak megkívánt és boldogan élt gyönyörű feleségével. Ahogy teltek a hónapok, egyre jobban megszerették egymást, ám az ifjú asszony egyre szomorúbb lett. A férje egyszer rajtakapta, hogy halkan sírdogál egy sarokban, de hiába kérdezte, nem válaszolt.
  • Légy türelmes a lányommal, tudod, milyen érzékenyek a nők néha minden ok nélkül, de majd elmúlik! – bíztatta az apósa és együttérzése jeléül gyakran küldetett neki a szolgákkal különleges csemegéket és a fiatalember alaposan kigömbölyödött.
A férj reménykedett, hogy asszony rossz kedve elmúlik, de amikor már nem is szólt hozzá, egy napon kifakadt.
  • Lemondtam az otthonomról, hogy veled maradhassak, elfeledtem a világomat, mert te lettél az életem, de úgy látom, már nem szeretsz. Miért is vezetett ide a sorsom, amikor boldogtalanná tettelek!
Felesége ijedt tekintettel bámult rá, aztán zokogni kezdett.
  • Én is szeretlek, jobban, mint bárkit ezen a Földön, de a boldogságunk  rossz karma alatt született.
  • Nem értelek kedvesem – nézte kérdőn a férfi.
  • Tudod, hogy hamarosan nagy ünnep lesz a faluban, ahol az isteneinknek áldozunk, de azt nem tudod, hogy minden évben egy embert kell nekik adnunk. Minden évben más családnak, hacsak nem téved ide valaki a külső világból.
Férjére emelte mandula tekintetét és sírva fakadt.
  • Idén én lettem volna az áldozat, ha te nem jösz, de most már a legszívesebben én halnék meg helyetted!
A férfi tenyerébe temette az asszony kis kezeit, eltöprengett, aztán ezt kérdezte:
  • Meséld el, kérlek, hogy zajlik le a szertartás?
  • Az egész falu kivonul az utcára fáklyákkal, és elkísérik a templomig a díszes ruhába öltöztetett áldozatot. Nagy ünneplés lesz evéssel, ivással, tánccal, majd ezután átadnak a papoknak. Ők bekísérnek a szentélybe, ahol meztelenre vetkőztetnek és lefektetnek az oltárra, majd magadra hagynak. Ezután megjelennek az istenek és megesznek. Ha valamiért nem tetszik nekik az ajándék, mert az túl sovány, vagy túl öreg, akkor tönkreteszik a termést, megbetegítik az embereket, háborúskodást támasztanak. Ezért etetett apám, ezért kaptad tőle a legjobb falatokat, hogy meghízz és az istenek elégedettek legyenek.
  • De miért nem védekezik az áldozat?
  • Mielőtt megkezdődik az ünnepség, a család valamelyik tagja egy pohár rizsbort kínál fel, amiben erős nyugtatószer van. Apám fogja neked hozni.
  •  Hm – mormolta a fiatalember. - Szóval ezért volt ilyen jó dolgom, most már értem, de mondd csak kedvesem, látta már valaki ezeket az isteneket? Hogy néznek ki? Milyen alakban jelennek meg az emberek előtt?
  • Nem sokan látták még őket, de azok azt állítják, hogy majom alakjában.
  • Értem. Mondd csak, tudnál nekem egy éles kést szerezni?
  • Hát persze! Mit tervezel?
  • Ne kérdezz semmit és ne szólj senkinek! Tegyünk úgy, mintha nem tudnék semmit!
Úgy is lett. A férj folytatta az evést és a faluban mindenki biztos volt abban, hogy az istenek idén nagyon elégedettek lesznek és a következő év nagyszerű lesz.
Az ünnep előtt 7 nappal szent kötelékkel kerítették körbe a házat, amiben az áldozati személy lakott és ezután nem aludhatott egy szobában a feleségével, majd a nagy napon megmosdatták, haját gondosan elkészítették, végül díszes köntöst adtak rá. Mielőtt elindultak volna, apósa egy teli pohárral jelent meg és odanyújtotta a vejének.
  • Megszentelt ital ez. Nálunk az a szokás, hogy mielőtt az ünnepre indulunk, megisszuk, hogy belül is megtisztuljunk.
Az ifjú férfi átvette a poharat, miközben ügyesen eljátszotta, hogy tövisre lépett a tatamin, és míg apósa lehajolt, hogy megnézze, ő észrevétlenül kiöntötte az italt az ablakon. Ezután lóra szálltak és a szentély felé lovagoltak, ahol már nagy tömeg gyűlt össze. Zene szólt és egy hatalmas asztal várta terítve a résztvevőket. A fiatalember leült és derekasan nekilátott a falatozásnak, de közben nem feledkezett meg eljátszani, mintha lassan hatni kezdene a nyugtató. Hamarosan megjelentek a papok és magukkal vitték tehetetlennek vélt, mereven mozgó áldozatukat a belső szentélybe. Levették a ruháit és ráfektették egy kőasztalra, majd megszentelt szakaki ágakkal díszítették a kőlapot, aztán kimentek és bezárták maguk mögött az ajtót. A fiatalember csak erre várt. Egész idő alatt leszorította a karjait és a papok nem vették észre az elrejtett tőrt, amit most előhúzott. Ráfektette a kezét és várt. Hogy mennyi ideig tartott, azt nem érzékelte izgatottságában, aztán egyszercsak kinyílt a szentély ajtaja. Ha a férfi nem tudta volna, hogy mire számíthat, akkor most rémülten felugrott volna, de így nyugton maradt. Egy jókora majom jött be, a nyomában egyre több. Az első furcsa hangon makogott, mintha beszélt volna a többiekhez, aztán az egyik odament az asztalhoz és felemelt egy súlyos baltát, hogy végezzen az áldozattal, ám ekkor a férfi hirtelen felpattant és leszúrta, majd a szóvivő majomhoz ugrott, ledöntötte és a nyakának szegezte a kést.
  • Mindjárt kiderül, hogy isten vagy-e – sziszegte, miközben erősen tartotta az állatot, aki rémülten makogni kezdett.
A többi majom a fákon keresett menedéket, és miközben dühösen szitkozódtak fentről, a férfi megkötözte a foglyát és ráförmedt.
  • Miféle istenek vagytok ti? Hazugsággal veszitek rá a falusiakat, hogy telezabálhassátok magatokat emberhússal, de most fordul a kocka, mert a ti húsotokat fogják az emberek felfalni és nem tehettek semmit, mert nem istenek vagytok, hanem megveszekedett majmok!
Tőrét nekinyomta az állat dagadt hasának, mire az kétségbeesetten felmakogott.
  • Félsz, rettegsz, látom, hogy nem vagy isten, még egy aprócska hatalmú sem, és azt is tudom, hogy érted a beszédemet. Én nem vagyok olyan kegyetlen, mint ti, ezért talán megkímélem az életedet, de teljesítened kell a feltételeimet! Hívd ide a fiaidat!
A fogoly rikoltozni kezdett a fák felé, mire két fiatal majom ugrott le az ágak közül és vonakodva közeledtek apjuk fogvatartója felé, aki nem sokat gondolkodott, jó szorosan megkötözte őket is.
  • Mától fogva békén hagyjátok az embereket – parancsolt rájuk – és nem nyúltok sem a terméshez, sem bármi más tulajdonukhoz! Nem okoztok nekik semmiféle bajt, vagy kárt, megértettétek?
Ijedt mormogás hallatszott és a vezérmajom hevesen bólogatott.
  • Ti is megértettétek? – emelte fel tekintetét a fákon gubbasztókra, és onnan is a helyeslés zaja érkezett. – Helyes, és ha bármelyikőtök megszegné az ígéretét, azt megölöm. Akkor most ideje bemennünk a faluba, de előtte még van egy kis dolgom.
Kihajtotta a foglyait a térre, ahol már egyetlen ember sem volt az ünneplők közül, aztán felgyújtotta a szentélyeket, majd megindultak a falu felé. A falusiak már messziről meglátták a különös menetet, és rémülten elbújtak házaikba.
  • Ez az ember hatalmasabb az isteneinknél, ha el tudta fogni őket! Biztosan meg fogja bosszúlni rajtunk, amiért fel akartuk áldozni!
A fiatalember egyenesen apósa házához ment. Bezörgetett, de a házbeliek rettegve lapultak és senki sem mert még moccanni sem. Erre az ifjú dühösen dörömbölni kezdett.
  • Ha azonnal nem nyitjátok ki a kaput, bizony mondom, betöröm, de ha beengedtek, nem esik bántódásotok!
A felesége szaladt ki hozzá ruhával a karján. Ő kikötötte a majmokat egy fához és felöltözött, aztán reszkető apósához fordult, aki kimerészkedet lánya után.
  • Nézd meg az isteneiteket! Közönséges majmok! Éveken át áldoztatok nekik embereket, mintha istenek lennének, de nem azok! Közönséges állatok! – azzal alaposan megcibálta a főnökmajom fülét, aki meg sem nyikkant félelmében.
Közben egyre több falusit hajtotta oda a kíváncsisága. A férfi felkiáltott.
  • Nézzétek meg jól, kiket imádtatok! – és előkapott egy vaskos furkós botot, majd teljes erejéből püfölni kezdte a majmokat, azok meg halálfélelmükben visítozni kezdtek.
A falu lakói remegve bámulták a jelenetet, talán attól félve, hogy az istenek hirtelen erőre kapnak és mindenkit megölnek, de semmi sem történt. Végül az ifjú belefáradva a verésbe, leengedte a karját és így szólt:
  • Megkímélem az életeteket, de takarodjatok innen, és ha csak egyet is meglátok közületek, azt megölöm.
A majomsereg nyögve-sántikálva vánszorgott ki a faluból és soha többé nem látta őket senki a vidéken. A szentélyek maradványit a földdel tették egyenlővé, a helyükre fákat ültettek, a fiatalember meg saját házat épített, ahol boldogan élt a feleségével. Hamarosan ő lett a falu első embere. Egyszer-egyszer azért meglátogatta a külső világot és hozott új otthonába kutyákat, meg szarvasmarhákat, mert ezeket az állatokat nem ismerték itt. Többé nem kellett félni, hogy esetleg más majmok is idetévedhetnek, mert a kutyák őrizték az emberek földjeit, meg kertjeit, a marhákat meg befogták munkára, és ettől fogva még jobban éltek, mint azelőtt, de soha többé nem talált oda senki, a vízesésen túli világba.
00-japanese-prints-kuniyoshi-utagawa--the-monkey--pinterest.jpg


(Ismeretlen szerző után írta Tabi Kazu)
Kép: 歌川国芳 (Utagawa Kuniyoshi, 1798 - 1861) Higuchi Jiro Kanemitsu on a wooded mountainside struggling with a giant Monkey which grips his sword-blade between its teeth  (Public Domain)
Forrás: commons.wikimedia.org/wiki/File:Kuniyoshi_Utagawa,_Suikoden_Series_2.jpg

Angyal



Gyorsan sötétedett már, és alighogy eltűntek az utolsó napsugarak az erdő mögött, a levegő  metszővé vált. A napközben lágyan ringatózó fűszálak fekete vonalakká dermedtek, a fák lombja helyén tátongó sötétség mélyén leselkedő alakokat fedezhetett volna fel az érzékeny szemlélődő, ha lett volna a közelben, de nem járt erre egy lélek sem. A lassan terjedő csendet apró szárnyak kapkodó surrogása torpantotta meg. Egy megkésett madár tűnt fel és egyenesen belerepült egy lomb kitátott szájába. Egy pillanatra remegés futott végig a láthatatlan leveleken, melyek helyén mintha egy sötét fátyol lebbent volna, ám a következő pillanatban a jelenést elnyelte a madárral együtt a feneketlen homály. Az ég alján puhán aranyló fény emelkedett, de azonnal halványodni kezdett a magasból ráomló felhők alatt. Néhány holdsugár átjutott vastag takarójukon és gyenge derengéssel festették meg az ég alját. A csend egyre növekedett, mintha maga lett volna a feltartóztathatatlanul közelgő éjszaka, miközben türelmesen radírozta le a fényeket felhőiről. Úgy tűnt, hogy az éj nyugalmát nem zavarja meg semmi, ám a távolban valami villant. Újra és újra, mígnem imbolygó pontocskává vált, mintha egy szentjánosbogár táncolna a kavicsos út felett. Ahogy közeledett, léptek halk nesze szűrődött át a némaság sűrű függönyén, és apró alak vált ki a távol ködéből. Kezében lámpást tartott. Egy kicsi lányka igyekezett az erdő felé kapucnis köntösben, ami alól néha kifehérlett hálóingjének fodra.
Az út egyenesen haladt a fák közé és egy tisztásba torkollt, melynek közepén kerek tavacska sötétlett. A gyermek megkerülte a tintaszínű vizet és futni kezdett. Valaki ott ült a fűben, nem messze a parttól.
  • Megjöttem! – mosolygott rá örömmel a kislány és befészkelte magát az ölébe. – Apa nem jött haza, pedig megígérte – tette hozzá durcásan, ám rögtön folytatta –, de én itt vagyok.
Mocorgott egy kicsit, papucsos lábacskáira ráhúzta köntöse szélét, majd felnézett és így szólt:
  • Sokáig vártam rá, de aztán hallottam, mikor a dadus beszélt vele telefonon, hogy megint később fog hazajönni. Jobb lenne, ha haza se jönne, akkor nem lennék szomorú miatta. Akkor sem volt itthon, mikor anya elesett… meg máskor sem – szorította össze rózsás ajkait -, pedig szerettem volna neki is elmesélni, de ha nincs itt, akkor nem hallja. Elmesélem neked, jó? Elmondom anya kedvenc történetét, ami már az enyém is és biztosan a tiéd is lesz.
Azzal belekezdett vékonyka hangján. Mintha egy kismadár csacsogott volna a fészkében, és a fák árnyai moccanatlanul hallgatták, miközben egyre hidegebb lett. Semmi nem mutatta az idő múlását, talán csak a tájon ülő csend sűrűsödése, aztán véget ért a történet. A gyerek elhallgatott és kíváncsian nézett a fűre, aminek szélén halvány csipke jelent meg.
  • Milyen szép – suttogta és hátradőlt az őt tartó karokba. – Azért kár, hogy apa nem jött el… és tetszett? Ugye érdekes volt? Anya a nagymamájától hallotta.
Összedörgölte hideg kezecskéit és szorosabbra húzta magán a hálókabátot.
  • Jó itt lenni veled… és nincs is annyira hideg… és most mesélsz nekem te is? Mesélsz nekem az otthonodról? Szép a házad? Vannak szüleid, és testvéreid? Ott is tél van most?
Becsukta a szemeit és hallgatta a melengető hangot, ami mintha felemelte és ringatni kezdte volna lágyan. Felvillantak az utolsó közös nyár képei, ismerős illatokat érzett és kacagást hallott. Szellő cirógatta az arcát. Annyira csiklandozta, hogy felnevetett álmában, és erre felébredt.
  • Nem alszom – motyogott - nem alszom el, csak kicsit álmos vagyok – és halkan felgöcögött, az arc meg rámosolygott.
  • Ismered anyát? – kérdezte reménykedve és a barátja biccentett.
  • Oh! – tört fel a gyermek melléből egy mély sóhaj. – És tudod, hogy hol van?
Újabb bólintás.
  • Ha tudod, hogy hol van, akkor miért nincs itt? Ahogy te, úgy ő is eljöhetett volna és akkor tudnám, hogy jól van és hogy hiányzom neki, mint ahogy ő hiányzik nekem...
A hangja megcsuklott, majd szipogva feljajdult.
  • Anyához akarok menni! Vigyél el hozzá! Elvinnél hozzá? Ha nagyon szépen megkérlek, elvinnél?
Könyörgésére fejrázás volt a válasz. Fájdalmas sóhajtás hallatszott.
  • Annyira hiányzik az anyukám… és apának is, de ő nem beszél róla, de tudom. Láttam, mikor anya képét nézte titokban és azt is tudom, hogy vett anyának egy igazi csillagot, de már nem tudta neki odaadni… de talán… Te oda tudnád adni neki? Elhoztam – nézett fel reménykedve és ámulva bámult a felnyíló ragyogó szemekbe.
Megbabonázva emelte fel a kezét és szétnyitotta az ujjait. Közöttük egy apró aranycsillag pihent, aminek a közepében egy kékes drágakő szikrázott, és ebben a pillanatban egy hópihe bukkant elő a bársonyfekete égből és a nyitott tenyérre hullott.
  • Csillagok – mondta áhítattal és eközben lassan erősödő fény támadt körülötte. Kíváncsian pillantott fel és amit látott, nem lepte meg. Ismerte, mióta megszületett és édesanyja nem engedte, hogy elfelejtse.
  • Köszönöm – hallotta. – Köszönöm, hogy hazamehetek, és köszönöm a mesédet!
  • Ne! Ne menj el! – nyöszörgött a gyerek – Ne hagyj te is egyedül!...
Puha érintést érzett a haján, mintha egy szerető kéz megsimogatta volna, aztán a kezén. Szellő legyintette és egyszerre nagyon hideg lett, ám ekkor apja aggódó kiáltása hasított a csönd szövevényébe, majd meleg karok emelték fel.
Mikor felnyitotta a szemeit, az ágyában feküdt. A szoba falait aranyosra festették a beomló napsugarak. Apja sűrű fekete haját látta meg a párnája mellett. Elaludt, miközben vigyázott rá. Aztán eszébe jutott az este…
  • Liza! Felébredtél kicsim? – ült fel az apja. Szemei alatt karikák sötétlettek, de az öröm csillogott bennük. – Három napig aludtál. Hogy érzed magad?
Hirtelen magához ölelte a gyereket.
  • Megijesztettél minket. Marie egész este sírt, amiért nem vigyázott rád eléggé… - ölelése szorosabb lett – én… én is féltem, hogy.. hogy…
Válla megrázkódott, s kislánya szemei nagyra kerekedtek.
  • Ne haragudj apa! – zokogott fel.
  • Ne sírj tündérkém! – állt fel a férfi és karjaiba kapta gyermekét. – Tudom, hogy sokszor megígértem, aztán sosem értem rá, de most elviszel a barátodhoz és elmondod anya meséjét?
Liza elhallgatott, aztán az apjára nézett.
  • Komolyan mondod?
  • Igen. Legelőször eszünk valamit, azután jó melegen felöltözünk és azonnal indulunk.
A kinti világ ünneplőbe öltözött. Mindent fehér hó borított,  s a napsugarak sziporkázva reppentek szét a hókristályokon. Halkan ropogott a hó a meleg csizmák alatt, melyek mögött kékes nyomok kígyóztak egészen vissza a ház kapujáig. Ahogy elérték a fasort és áthaladtak alatta, egy kert bukkant elő teljes téli pompájában. Aki azt hiszi, hogy a fehérnek nincsenek árnyalatai, téved. A füvet takaró meleg fehér, a tó jéghártyájának selyemfehérén csillámló gyémántfehér, az út szivárványfehére, s a fák fekete ágain ülő cukorfehér mesés hangulatot varázsolt. A tavacska túloldalán egy márványfehér szobor pihent békésen. Szemei csukva, arcán különös mosoly, mintha ébren álmodna egy csodás álmot, erős szárnyai óvon takarták be a hátát. A kislány megállt előtte.
  • Ő volt a barátom – simogatta meg a havon pihenő hideg kezet.
  • Volt? – nézett rá meglepetten az apja.
  • Hazament – mondta Liza – és elvitte anyának a csillagodat.
A férfi arca megrándult, de mosolyt erőltetett az arcára.
  • Kicsim, tudom, hogy nehéz felfogni, tudom, hogy rettenetesen nehéz…., de… de anya meghalt és a barátod nem valódi, semmi sem valódi a lázálmaidból, bármennyire szeretném én is, hogy igaz legyen!
Lerogyott a hóba és sírva fakadt, először, mióta a felesége itthagyta őket ebben a világban egyedül. Úgy zokogott, mint egy kisgyerek, de minden könnycsepp magával vitt egy csepp fájdalmat a szívéből. Mikor kicsit megnyugodott, felnézett. Kislánya komoly tekintettel figyelte.
  • Apa! Ha szeretnéd, akkor most elmondom neked anya meséjét.
Befészkelte magát apja ölébe és belekezdett egy történetbe, ami akkor kezdődött, amikor az angyalok még a Földön éltek az emberek között. Szerették az embereket és sokan úgy döntöttek, hogy segíteni fogják őket, tanítani, védelmezni. Egy hatalmas hegy gyomrában, egy nagy barlangban állt egy óriási tükör. Néha elzarándokoltak ide, hogy belenézzenek, mert a tükör megmutatta az igazi arcukat. Ha valamelyikük veszített a benső fényéből, akkor dönthetett, hogy hazamegy, vagy itt marad, vállalva annak a veszélyét, hogy emberré válik. Voltak, akik nem tértek vissza a barlangból, átmentek a tükrön és elnyelte őket a csillagos ég. Korok múltak el, ám valami lassan változni kezdett. Irigység ütötte fel a fejét. Eleinte csak pár embernél, de mint egy ragályos kór, terjedni kezdett, megfertőzve embert és angyalt. Egyre kevesebben jöttek vissza a barlangból, és azok riasztó híreket hoztak. A tükrön vékony repedések jelentek meg, amelyek egyre sokasodtak és mélyültek. Akik még a Földön voltak, összegyűltek még egyetlenegyszer, utoljára. Az utolsó döntésük végleges maradásuk, vagy távozásuk volt. Alig lépett át az utolsó a fakó tükrön, az élesen felcsendült, majd milliónyi szilánkra robbant szét, melyek szanaszét szálltak a világban. Akik maradtak, visszatértek az emberek közé és idővel sokan közülük elveszítették a fényüket, mások visszavonultak a magányba, őrizve a pislákoló lángot lelkük mélyén és láthatatlan segítőként léteztek tovább. Egyetlen kósza reményük az maradt, hogy egyszer majd megtalálnak egy apró szilánkot a tükörből, ami hazaviszi őket.
A férfi némán hallgatta a legendát, közben szórakozottan sepregette a havat maga mellett. Kis kavics került az ujjai közé. Éppen el akarta dobni, amikor sárgásan megcsillant. Az aranycsillag volt az, és pontosan az angyal karja alatt bukkant rá. Felemelte és mély csalódottságot érzett. Annyira szép lett volna!
  • Milyen kár! – sóhajtott halkan, ám ekkor Liza örömmel kiáltott fel.
  • Ugye megmondtam! Elvitte anyának a kék csillagot! Elhiszed végre, hogy igazat mondtam?
Apja döbbenten meredt az ékszerre, aminek közepéből hiányzott a kék briliáns. Hiába forgatta, vizsgálta, a foglalat teljesen ép volt, a kő mégis eltűnt belőle. Hitetlenkedve nézett fel a szobor mozdulatlan arcába. Nem látott semmi különöset, ám furcsa meleg érzés árasztotta el a szívét és egy még csodásabb gondolat a lelkét. Felállt és felkapta a kislányát.
  • Holnap is eljöjjünk? Építhetnénk egy hóembert!
Összemosolyogtak, aztán elindultak hazafelé a szivárványfehér úton.


Fotó: TabiKazu

A Most-pillanatok világa

 
 
 
Vannak olyan pillanatok az életünkben, melyek különleges, megismételhetetlen, egyszeri pillanatok. Egyikük az a láthatatlan pont, amelytől kezdve tudomást veszünk létezésünkről. Még nem létezik számunkra az, ami előtte volt, és az sem, ami következik. Ez a Létezés időtlen pillanata.
 
 Vagyok. Ezt most már tudom. Ráébredtem a létezésemre. Vagyok. És felfedezem lassan az Időt, ami feltartóztathatatlanul hömpölyög tovább és tovább, magával vonszolva engem is.
 
És ráébredek a Világra, amiben létezem. Ráébredek Önmagamra, önmagam létezésére, arra aki Vagyok.
Érzékszerveim folyamatosan figyelnek minden rezdülést, változást, s egyre élesednek és minden ingert, élményt átalakítanak tapasztalattá. Talán ezért tudatosul bennem, hogy a világom lassan szűkül. Egyre szűkebbnek és egyre sötétebbnek tűnik. Eleinte azt hiszem, hogy csak a képzeletem játéka, netántán az Idő vége? Ám feltörekvő kíváncsiságom nem elégszik meg a feltételezésekkel, tudni akarja. Éhesen keresi a válaszokat, amik újabb és újabb kérdéseket vetnek fel, ám eközben egy addig a mélyben rejtőző apró kis csíra mocorogni kezd bennem.
 
 Tudatosságom ébredez. Még nem érzékelem, de ahogy ott belül növekedni kezd, kinti világom határai vészesen közeledni kezdenek. Az első gondolatom az, hogy húzzam össze jobban magam, de abban a pillanatban, ahogy felmerült, már el is süllyedt, mert egy sokkal erősebb gondolat bukkan fel, egy vágy... megtudni, mi van a Fal mögött. Mi lehet a másik oldalon? Mintha hívna az Ismeretlen, egyre erősebben, egyre hangosabban.
Ahogy mocorogni, nyújtózkodni kezdek, testem hozzáér Világom Határához. Óvatosan megkocogtatom. Néhány apró törmelékmorzsa hull, és én felbátorodva erősebben kopogtatom, ütögetem. Nem figyelem az időt, nem érdekel milyen vastag az akadály, csak a lehulló szilánkok emelkedő dombját látom. És valamikor a Falban láthatatlan repedés támad. Lassan növekedni kezd, mint zsenge fűszál gyökérhajszála, és utat tör magának tovább és tovább. Ereje észrevétlen növekszik, s a felületen vékony vonal kezd kirajzolódni, majd újabbak és újabbak. Halvány derengés támad és én újult erővel ütöm a Falat, ami remegni kezd. Keskeny fénysugár tör át a táguló résen, egyszercsak hangos reccsenés hallatszik és a Világ megnyílik.
Ebben a pillanatban mintha nemcsak a külső világ tárulkozna fel, hanem az eddig érzékeimen túli benső világom is. Ez a pillanat mintha a végtelent tárná fel előttem, benne valódi önmagammal. Mintha két világ határán állnék...
Be kell csuknom egy pillanatra a szemeim, annyira vakító a világosság, ami rámözönlik, de aztán lassan felnézek. Leírhatatlan! Kimondhatatlan, amit látok... és hív... engem hív!
Kitárom repülést nem ismerő szárnyaim, tüdőm hatalmasra tágul és nevetve elrugaszkodom a Fal romjairól.

Illúzió




Egy sétám alkalmával bukkantam rá a helyre, és szó szerint. A jól ismert ösvényen bandukoltam a tó és erdő között, szokásomhoz híven eltelve magasröptű gondolatokkal. Néma szavakkal csodáltam a természetet, patetikus érzéseket küldve magamból kifelé, amikor egy ismeretlen madár trillázása félbeszakított. Kíváncsian kutattam a lombokat, hátha meglátom, és buzgó keresésem közben hasra estem egy kiálló gyökérben. Áhítatos repkedésemből gyors zuhanásom vetett vissza a jelen kemény talajára. Milyen megalázó arccal a porban heverni, aztán nyögdécselve feltápászkodni, miközben sérüléseket keresgélek magamon és sajgó horzsolásaimat fújogatom, és mindeközben diszkréten körbepislogok abban reménykedve, hogy kínos balesetemnek nincs tanúja. Mialatt önérzetemet igyekeztem leporolni, felnéztem és megláttam odabenn a mélyzöld világban a sziklát. Világos volt, majdnem fehér. Apró üregek sötétlettek benne, néhol bársonyos moha takarta, teteje lapos, oldala lépcsős, mintha arra várna, hogy felmenjenek rajta. Méltóságteljes fenyő erős törzséhez támaszkodva nézett rám vissza. Ez volt abban a pillanatban az érzésem és teljesen természetesnek vettem abban a pillanatban, amit a következőben már el is felejtettem, amikor felálltam és körbenéztem. Fák álltak szoros gyűrűt formázva, elszórt társaiktól kissé távolabb, itt az erdő szélében. Mint egy kis csoport a tömegben, vagy egy sátor egy hatalmas palotában. Bükkfák és kőrisek teljes békés egyetértésben a tekintélyes fenyővel. Lassan beléptem a körbe és felnéztem a magasba. Rezgő levélsátor borult fölém illatosra szűrve a levegőt, áttetsző zöldbe öltöztetve az eget.
- Gyönyörű! – mondtam halkan, aztán körbenéztem a figyelőkön. - Kérlek, engedjétek meg, hogy kicsit megpihenjek köztetek!
Suttogó, bólogató levelek válaszoltak. Felmásztam a sziklára és letelepedtem rá, hátamat a vén fenyő törzsének vetve. Mélyen beszívtam a gyantaillatú levegőt és visszatekintettem az ösvény felé. A tavat láttam a megnyíló ablakban, a játszadozó hullámokat, a levelekről lecsurgó fényeket, hallottam a suhogó levegőt. Mintha álmodnék egy szép álmot, amit fel nem foghatok az értelmemmel, csak az érzéseimmel. Apró hátak sora emelkedett ki a türkizből, aranyló fény csordult rájuk, majd széjjelfolyt, elhalványodott, feloldódott. Újabb és újabb dombok púposodtak a leáramló fény alá, felfogva azt egy röpke pillanatra, megcsillantva, felvillantva, mielőtt újra elsüllyednek a mélyben. Ámulva bámultam a színjátékot puha trónusomról, elbűvölten éltem ezt a csodát, ami ott volt, ami mindig ott volt a pillanatban, és amit eddig nem láttam meg, csak most a Most-ban. Lassan hallani kezdtem, vagy inkább érzékelni egyszerre minden érzékemmel a pillanatot, azt, amit nekem mond... egy aprócska megértés hatalmas ajándékát, a tökéletesség kis szilánkját. Bámulok és álmélkodom az időtlenségben...

álomfoszlányok
visszatükröződések
jelen felszínén

Aztán fakéreg nyomódott a hátamba, fenekem sajogni kezdett a kemény sziklán. Nyögve fészkelődtem, és mikor újra a tóra néztem, a szél fodrozódását láttam a napfényben úszó vízen.