Isten és Én



Kicsoda Isten, és mit jelent az, hogy a szellemünk isteni eredetű, hogy Isten lakozik bennünk, és mit jelent Isten, mit jelent egyáltalán az embereknek Isten?
Netán a Mindenhatót, aki porból teremtett minket és életet lehelt belénk; bálványt, aki előtt a porba borulunk; a hatalom legmagasabb megnyilvánulása; jóságos, vagy félelmetes uralkodó, teremtményeit feltétel nélkül és végtelenül szerető Atya, vagy a bűnöst szigorúan megbüntető bíró. Az lenne Ő, aki Élet és Halál felett áll, a Mindenek felett?
Köthető-e népekhez, vallásokhoz, törvényekhez, korlátokhoz, vajon köthető-e egyáltalán bármihez?
Olyan valaki lenne, akinek kedves az oltárán elégetett áldozat, legyen az vér, hús, füstölő, vagy virág?
Talán az, akinek álhatatos, odaadó tiszteletre, imádatra van szüksége, különben féltékenységében bosszút áll?
Netán az, akinek nevével félelemben, alázatban lehet tartani tömegeket, vagy az, akiért önként vállaljuk a mártírságot?
Őt keressük, kutatjuk az égen, reménykedve nehéz időkben, hátha rés nyílik a felhők között és lekukkant ránk, és Őt felejtjük el, ha sorsunk akadálytalanul gördül életünk útján.
Mennyi és mennyi próbálkozás folyt Őt formába önteni, kőbe, fába, képbe zárni. Remekművek születtek Őróla, akit ember nem láthatott. Akinek a nevében intézményeket emeltek, hatalmasságokat állítottak, korlátokat építettek, és akinek a nevében népeket, kultúrákat irtottak ki az igaz  „hit védelmezői”.
De miért is kellene a hitet védelmezni... mitől és kitől... Talán önmagunktól.
Mert a hitnek nincs szüksége sem katonákra, sem zsoldosokra, mint ahogy Istennek sem! Isten nem háborúzik. Az ember háborúzik. Az ember harcol Istennel, önmagával.
A hit igazsága nem egy csatán áll, vagy bukik. A hit a szívünkből fakadó meggyőződés, ellentétben az agyunkból fakadó, gyakran tévútra csaló eszmékkel. A hit nem engedelmeskedik semmilyen hatalomnak, kényszernek, mint ahogy a szívünk sem. 
Kicsoda hát Isten?! Nem tudom. De azt igen, hogy kicsoda Ő énnekem.
Ki nekem Ő, a Mindenhatónak nevezett, a Forrás, a Teremtő.
Egész életemen át kerestem, ami leggyakrabban abban az igyekezetemben nyilvánult meg, hogy nevezni akartam Őt valakinek, mert meg akartam szólítani. Sokszor próbáltam szólítani tisztelettel, szeretettel, hálával, kéréssel, vagy éppen számonkérő dühvel. De hogy szólítsam meg, ha nincs egy "normális" neve, mint mindennek ezen a Földön!
Nincs szó, amivel mégcsak a közelébe juthatnék az Ő lényének. Nincs szó, amibe bezárhatom, hogy megfoghatóvá tegyem. Nem tehetem egy névvé, mert az lehetetlen.
Őt csak érzésekkel, hangulatokkal, gondolatokkal, fénnyel, színekkel, illatokkal érzékelhetem, ha hajlandó vagyok megállni és várni Rá csöndesen.
És meglátom Őt a felkelő Nap sugaraiban, a fény táncában rezgő leveleken, vagy hullámok fodrain, a csillanó harmat gyöngysorában, hullámzó rét fűselymében, égretörő sziklák méltóságában...
meghallom Őt fák néma bölcsességében, homok halk pergésében, szél susogásában, eső dalában, patak csobogásában, tenger morajlásában, bálnák énekében, szárnyak suhogásában...
érzem Őt víz simogatásában, Nap melegében, fű cirógatásában, csillagos ég bársonyos ölelésében...
ízlelem Őt gyümölcs zamatában, friss forrásvízben, belélegzem föld illatában...
szívem édesíti örömével, lelkem kitágul szeretetében. Tekintete ragyog rám a Napból és csillagokból, tó tükréből és tiszta szemekből... mint a Tiéd. Ha Rád nézek, vagy Önmagamra mosolygok a tükörben, Ő néz vissza rám, mert Ő ott van mindenütt, mert Ő Minden.


Kép: avilagtitkai.com