Holdszivárvány


A holdszivárvány egy rendkívül ritka jelenség. Létrejöttét hasonlóképpen magyarázzák, mint a nappali szivárványét. A tudományos teória mellett a legenda arról mesél, hogy a lábánál kincset talál a szerencsés, pl. az írek mondavilágában a koboldok aranyát. Nekem sokkal jobban tetszik a kincs kifejezés, ami nem kizárólagosan anyagi értéket jelenthet, de van valami sokkal érdekesebb: rajta keresztül el lehet jutni a túlsó oldalra, mert a szivárvány valójában egy híd, egy átjáró a mi világunk és egy másik világ között.

Vékony napsugár tört utat magának a dohos pince homályában. Letelepedett egy sáros bakancs orrára és körbepásztázta a helyiséget. Fekete szemekben tükröződött vissza. Egy férfi feküdt a nyirkos földön. Arcán sötét foltok, halántékán száradt vér feketéllett. A fénysugárra meredt, közben óvatosan, nehogy megriassza váratlan látogatóját, felült és hátát a penészes falnak vetette. Lassan előrenyújtotta két kezét, mintha forrásvíz alá tartaná, s felfogta bennük az aláfolyó ragyogást. Arca felderült, ám a következő pillanatban újra komorrá vált. Közeledő léptek dobbanása hallatszott, kulcs csikordult a zárban és egy katona lépett be. Szánakozva méregette a foglyot, aztán megcsóválta a fejét és furcsán sápítozva felkiáltott:
- Ajjajaj! Nem jó helyzet... nem jó! – és letett egy vízzel teli bádogkancsót, meg egy darab papírba tekert kenyeret a földre. - Minek ütni? – folytatta. – Ha nem ütni, már szabad lenni, de ütni éppen parancsnok fia és parancsnok lenni dühös, akar büntetés.
Kissé előbbre hajolt és halkan hozzátette: - Parancsnok nem szeret Amerika.
- Nem vagyok amerikai – morogta a rab.
- Nem baj – guggolt le a katona. – Külföldi az rossz, idegen rossz és te külföldi, te rossz – mondta még halkabban, aztán hozzátette, de már alig hallhatóan: - Nekem te ember, mint én.
Pillantásuk találkozott, aztán az őr felállt és az ajtóhoz indult.
- Köszönöm – hallotta. Nem fordult meg, csak biccentett és kiment. Csend lett. A napsugár közben odébb vándorolt és már felfelé kapaszkodott a falon. A férfi háta kiegyenesedett, egymásra fektette nyitott tenyerét és becsukta a szemeit. Mély lélegzetet vett és visszatekintett az útra, ami idevezette őt. Visszanézett egyenesen addig az útkereszteződésig, ami mindent megváltoztatott. Addig a napig úgy érezte, ő a legboldogabb ember a Földön. Élete teljes volt, akárcsak ő maga. Együtt voltak még. Az évek múltával is ugyanolyan szerelmes volt, mint a kezdetekkor, minden egyes nappal boldogabb volt vele... ővele... élete szerelmével... aztán lecsapott a fájdalom. Hirtelen, váratlanul, figyelmeztetés nélkül és az orvosok nem tudtak segíteni. Sosem felejtette el azt a napot. Ott ült az ágya mellett, a kezét szorongatta és rettegett az utolsó pillanattól. Belemeredt a fénylő szemekbe és egyre csak azért fohászkodott, hogy „Még ne!” Kedvese meg elmosolyodott és ezt suttogta: „Várni foglak!”. Aztán lecsukta a szemeit, utoljára. Meddig ült az ágy mellett az élettelen ujjakat szorítva, nem tudta, csak azt érezte, hogy a melegséggel együtt valami végérvényesen távozott. Mintha vége lett volna a világnak, eltűnt belőle a fény, az élet. Üres lett minden. Azt hitte, bele fog halni a fájdalomba, de nem halt meg, csak a szíve szűnt meg dobogni, mert kővé vált. Feladta addigi életét és a világ másik végébe menekült az emlékek elől. Harmadik éve járta nagyvárosokban rejtőző bűnök legsötétebb zugait, reménytelen nyomornegyedeket és háborús övezeteket, és sokszor látta a halált közeledni, de nem félt. Azelőtt azt hitte nem fél, most tudta, és a halál talán ezért kímélte meg minden alkalommal, most is. Ide is azért jött, mert bizonyítékokat akart szerezni arra, hogy ebben az országban mekkora kegyetlenkedések történnek a katonaság részéről a lakosság ellen. A nyugati sajtó behunyta a szemét a politikai nyomásra, mert magas érdekek ezt kívánták, de ő nem dolgozott senkinek, ezért senki sem köthette meg a kezeit. A képeket az interneten osztotta meg otthoni segítőjén keresztül, akinek folyamatosan eljuttatta műholdas kapcsolat révén a felvételeket. Egy hete jött ebbe a kis faluban, előtte a fővárosban lakott, ahol érezhetően nőtt a feszültség a hatalomra törő és a hatalmat birtokló erők között. Napirenden voltak a lövöldözések, gyújtogatások, robbantások, az erőszak. Sok anyagot küldött már el és lassan a távozására gondolt. Újra a halott erdőhöz készült a sivatag szélénél, hogy néhány képet készítsen még utoljára, mielőtt elutazik, ám katonák érkeztek a faluba és őt is megállították. A papírjai rendben voltak, de a fiatal tiszt tudni akarta, mi van a hátizsákjában és mikor meglátta benne a kamerát kiabálni kezdett. Ingerülten forgatta a kezeiben, aztán a földhöz vágta. Az objektív lencséje szikrázó szilánkokként repült szanaszét. A férfi dühösen felhördült, mire a tiszt ütésre lendítette fémes végű lovaglópálcáját, ám lesújtani nem maradt ideje, mert nagy puffanással zuhant a porba. Tompa csattanással csapott le egy puskatus és minden elfeketedett. Ebben a koszos patkánylyukban tért magához. Hogy életben van, azt annak tudta be, hogy a hatalmi helyzet egyelőre még nem dőlt el. Becsukta a szemét és visszaindult a kereszteződésből a kezdet felé. Látni akarta őt, hallani, érezni, visszacsalogatni a tökéletességet egy kis időre.
A vállát rázogatta valaki, vissza kellett térnie a jelenébe. Az ismerős katona arcát pillantotta meg maga előtt.
- Jönni! Parancsnok vár.
Sötét volt az udvar. Az őrbódéban gyenge fény pislákolt, ketten beszélgettek a kapuban. Az épület előtt két fegyveres állt őrségben. Hosszú helyiségbe vezették. Széles asztal állt a közepén, mögötte egy nyitott ablak tárult a végtelen, fekete égre.
- Neved mondd! – hallotta őre hangját és csak ekkor vette észre az asztal mögött ülő férfit. Vele egykorú lehetett. Őszülő halántéka  erősen elütött sötét hajától, orra határozottan ívelt előre keskeny száját elrejtő sűrű bajsza felett. Szúrós tekintete nem titkolt ellenszenvvel méregette az előtte állót. Nehézkes, akadozó kérdés-felelet következett, ahol őre volt a tolmács. Nem találtak semmit ellene, de ettől még gyanús személy maradt. Egy óra is eltelhetett mire a parancsnok abbahagyta a faggatózást és beszélni kezdett, amiből a férfi egyetlen szót sem értett. Kinézett az égre és meglátott egy fénylő sávot, ami lassan emelkedett felfelé. Telihold ébredt. Ámulva figyelte, ahogy betölti az eget, aztán álmodozásából visszazökkentette a katona hangja. Erősen törve az egyetlen közös nyelvet, elmondta, hogy igazságos parancsnoka hajlandó megbocsátani, de mivel kezet emelt egy tisztre, törvényeik szerint meg kell őt büntetnie, evvel is példát mutatva a lakosságnak. Egy hónap szigorú börtön, ezután pedig el kell hagynia az országot. Az összes holmiját elkobozták kártérítés gyanánt a sértett javára. Mikor kimentek az épületből, felnézett az égre. Az égi vándor különösen fénylő arca rámosolygott és ő döbbenten nézte. Mindig megcsodálta, de most először látta mosolyogni, aztán valami történt. Halvány színek derengő íve hullámzott elő az éj fekete bársonyából, kupolát húzva a messzi, sötétbe burkolózó sivatag fölött. Megtorpant, de sürgetően továbbtessékelték. Mielőtt az ajtó bezárult mögötte, még visszanézett és meglátta. Eleven színekben pompázó holdszivárvány ragyogott a föld felett. A katonák értetlenül meregették felfelé a szemeiket, aztán visszavitték tömlőcébe és magára hagyták. Visszatartott lélegzettel állt a sötétben és ekkor valami eszébe jutott, egy elfeledettnek hitt mondat. Egy teliholdas éjjelen történt, még a boldogság idején. Egymást ölelve feküdtek az ezüst fényben, aztán kedvese ezt mondta:
„- Ha én mennék el előbb, nem szabad félned, mert várni foglak. Ezt sose feledd! Ott várlak majd a holdszivárvány lábánál.”
Akkor dühös volt, talán mert sosem gondolt arra, ki megy majd el előbb. Talán mert azt akarta hinni, hogy ő, mert talán abban reménykedett, hogy nem kell egyedül maradnia, és talán ezért hitt abban, hogy kedvesét nem élheti túl. Önzés volt, vagy inkább félelem?... A legnagyobb titkos félelme, ami valóra vált. De most minden eltűnt, ami azelőtt volt, most csak azt érezte, hogy ki kell innen jutnia, azonnal! Sebesen jártak a gondolatai. Mennie kell! El kell érnie a szivárványt, mert ő ott vár rá... megígérte! Fellökte a vizeskannát és dörömbölni kezdett az ajtón. Mikor őre friss vizet hozott, gondolkodás nélkül leütötte. Gyengéden lefektette, majd nesztelen léptekkel sietett kifelé. A bejáratot most is ketten vigyázták, odakinn egy dzsip állt járó motorral, mellette éppen akkor gyújtott rá a sofőr. Itt volt a pillanat! Kilépett és a meglepett katonáknak még kiáltani sem maradt idejük. Rohanni kezdett a kocsi felé. A sofőr pisztolyáért kapott, de égő cigarettáját sem akarta elengedni, és ez lett a veszte. A férfi beugrott a kormány mögé és rálépett a gázra. A kerekek felsüvítettek és nekilódultak. A kocsi meg-megugrott a szanaszét heverő kőtörmeléken, aztán lövések zaja hallatszott. A férfi erős ütést érzett a hátán, de nem lassított, továbbszáguldott a sivatag felé, a holt erdő irányába, ami fölött ott fénylett a szivárvány. Az erdő előtt a talaj néhol megsüllyedt pár méter mélyen. Némelyikben összegyűlt az errefelé oly ritka esővíz, ennek ellenére nem élt meg itt semmi. Egy helyi legenda szerint réges-régen, az egykoron paradicsomi erdőből, egyenesen át lehetett sétálni a mennyei Paradicsomba, ezért Allah felégette, hogy az emberek ne juthassanak be a tudta nélkül. Váratlanul ködszerű pára kezdett emelkedni a talaj fölé és hamarosan alig látta az utat. Kicsit aggasztotta, mert így fennállt a veszélye, hogy nem veszi észre időben a földszakadásokat, de mégsem lassított, el akarta érni a szivárványt, mielőtt az eltűnik. Hirtelen erős szédülés tört rá. Az út enyhén emelkedni kezdett és ő felrohant a széles buckatetőre, majd elrugaszkodott a földtől. Egy pillanatig úgy érezte, mintha szárnyai nőnének, amik továbblendítik egyenesen az ezüstarcú vándor felé. Szíve felnevetett, arcán boldog mosoly terült szét és belerohant a Holdba.
A dzsip nagy csattanással ért a sekély pocsolyába, majd az oldalára borulva megállt. A szivárvány lágy színei felfénylettek a férfi szemeiben, aki felállt és futni kezdett. Kővé vált szíve megremegett, és nagyot dobbant. Karcsú, ismerős alak bontakozott ki a fénylő ívből. Szíve vadul zakatolt, és már nem érezte a homokot lábai alatt, hanem a szelet teste körül, mintha repülne egyenesen őhozzá.
- Végre! – csendült a szeretett hang. – Végre itt vagy! Menjünk haza!
Előrenyújtott ujjaik megérintették egymást, karjaik ölelésbe zárultak és a szivárvány magába fogadta őket. Felragyogott a fekete égen és eltűnt a csillagok mögött.
A köd kihömpölygött az útra és megindult a falu irányába. A halott erdőben valami megmozdult. Öregember közeledett a füstölgő kocsi felé. Megállt mellette, majd lehajolt a mozdulatlan testhez. A mosolygó arcot nézte, aztán kérges ujjai gyengéden lezárták a tágra nyílt szemeket. Körbenézett és nekiállt fát gyűjteni.
Mikor másnap hajnalban katonák érkeztek, csak az összetört kocsit találták meg a vízben. Az ülés teljesen átázott a vértől, de holttest sehol. Nem messze hamurakást fedeztek fel, de mikor közelebb mentek, heves szél csapott le és a magasba ragadta a finom szürke port. De ami a legfurcsább volt, hogy egyetlen aprócska nyom sem látszott a tavacska körül.