Rjú története




Csend volt. A széthúzott teraszajtón besurranó holdfény átsiklott a gyékényszőnyeg felett, pajkosan villant egy katana pengéjén és áhítattal simult egy tiszteletet parancsoló szamurájvérthez, ami gyengéd érintésétől kékezüstben felfénylett. Egyetlen címer állt ellen csábításának. Bíborvörös sárkánytestéről lecsúszott az ezüst fény.
Az ajtó előtt kis mécses égett. Hátrébb, a sötétben, mozdulatlan alak ült és a kertet nézte. Gondtalan tücsök dalolt önfeledten rejtekében, a fű felett világítóbogarak lejtettek légi táncot. Lótusz édes illata lengedezett a tavacska felől, visszacsalogatva a múlt lassan feledésbe süppedő képeit.
Apja, ahogy karjaiba emelte és megígérte, hogy hamarosan visszajön, s teljesíti gyermekszíve legáhítottabb vágyát, elviszi Hokkaidóra, mikor a tündérszép darvak násztáncukat járják. Attól a naptól fogva vágyott oda, mikor nagyapja először mesélt róluk. A mesékre már nem emlékezett, de arra igen, hogy a fejük tetején a vörös sipkát az első daru akkor szerezte, mikor hosszú, erős csőrével kihúzott egy mérgezett lándzsahegyet egy sebesült vörössárkányból és annak vére fehér tollaira folyt. Utódai vörös sapkával születtek és ezer évig éltek, mint a sárkányok.
 Álmaiban gyakran megjelentek és ő boldog volt, hogy végre a valóságban is megláthatja őket. Ám apja alakja homályba veszett, sohasem tért vissza, vele együtt eltűnt az álma. Fel kellett nőnie, hogy vigyázzon az anyjára és a nővérére, pedig még gyerek sem volt igazán. Szegénységüket megaláztatásként kellett megélnie és sokszor bujkált a környékbeli fiúbanda elől, de néha rátaláltak. Aztán már nem bujkált, mintha már akarta volna, hogy megtalálják és visszaüthessen, ők meg lassan sportot csináltak abból, hogy elkapják. Hányszor áztatták Josiko könnyei a sebeit, mikor lemosta róla a vért és a piszkot…
 A gyertyaláng megremegett.
Sokra vitte, nagyon sokra. Gazdag lett, hatalmas lett, tisztelték és rettegtek tőle. Ezt akarta és megkapta a lelkéért cserébe. Nem firtatta, mily különös véletlenek összejátszásaként menthette meg Tokió legnagyobb jakuzafőnökének az életét, elfogadta, mint sötét alkuja nekijáró részét, s hamarosan alvezérré és legbelső bizalmassá lépett elő. Megnyílt előtte az áhított hatalom. Már nem kért, elvett. Birodalma nőtt, elért Kanagawáig, aztán egy ottlétekor fiút hozatott az esti unalom ellen. Sovány volt, illemtudó és csendes. Némán ült az ágy szélén, míg ő befejezte a dolgait és némán tűrte az érintését. Becsukta a szemét és mintha bezárult volna önmagába. A férfi csalódottan gondolt az előtte álló unalmas éjszakára és lassan már játszadozni sem maradt kedve. Rögtön a lényegre tért, ám ekkor pillantása a szamurájvértre esett és megdöbbent. A vörös sárkányt mintha felfalta volna a beragyogó telihold fénye. Félrelökte a fiút és a vérthez lépett. Kezével elállta a fény útját. A sárkány alakja vészjósló feketén sötétlett. Visszanézett az összekuporodva ülő fiúra. A szeme furcsán fénylett.
- Öltözz fel! – parancsolt rá és hazavitette.
Mikor egyedül maradt, a teraszajtóhoz ment, hogy behúzza és pillantása a holdfényben vörösen felízzó sárkányra tévedt.
 Két évvel később egy sikeres üzletet ünnepelt Kanagawában és újra meglátta azt a fiút. Már nem az a girhes kölyök volt. Elegáns öltönyben, lelkesen követett egy magas, lófarkas fiatal férfit. És benne elemi erővel támadt fel a kíváncsiság. Vajon most is elnyelné vörös sárkányát a holdfény? Nem érdekelte a fiatalember. Ha tiltakozna, netán ellenállna, csak egy késszúrás a sötét utcán, nem számított volna. Ám kegyetlen gőgje egy pillanat alatt szertefoszlott. A múlt ezer csillag fényével robbant fel dermedt szívében. Takeru! A neki tett utolsó eskü maradt az egyetlen tiszta dolog az életében, egy 25 éve tett fogadalom, ami most előtört, váratlanul, követelőzve, befalazott ajtókat feszegetve.
 A kis láng tekeregve kezdett csapkodni a kanóc körül, mint egy kígyó nyelve.
Vajon Takeru bosszút állt volna, ha megszegi az ígéretét? És Josiko meggyűlölte volna, ha a férje halála az öccse lelkén száradna?
Nem zavarta különösebben, hogy súlycsoportokkal nehezebb thaibox bajnokát jelölte meg ellenfélnek a párbajhoz, A sorsra bízta a döntést és legyőzhetetlennek hitt bajnokát legyőzték. Mereven figyelte, ahogy a sérült győztes feláll, első pillantása a reszkető fiút keresi. És ő meglátta a szemében azt, amit Takeru szemében látott még gyermekként - mikor őérte harcolt egymaga a banda ellen… az elszántságot; majd mikor el kellett hagynia őket és mikor viszontlátták egymást… a szeretetet. És hosszú évek után felbukkant valami elfeledett, amit nem akart megnevezni, csak mielőbb szabadulni tőle, mert a gyűlölt gyengeséget jelentette számára.
Miután hazament, lányokat hozatott, de hamar rájuk unt. Hagyta, az emberei is szórakozzanak egy kicsit, ő meg bezárkózott a lakosztályába. Elővett egy kis ládikót. A kulcsát a nyakán hordta egy láncon, sosem vette le. Soha meg nem kapott régen írt levelek voltak benne a nővérének címezve és néhány fotó. Utolsó közös képe az apjával. Mielőtt örökre elment és magával vitte az ígéretét. Egy másik képen ő áll középen Takeruval és Josikóval az oldalán, a három elválaszthatatlan barát. Nővére volt életében a gyengédség, Takeru a biztonság. Azt hitte örökké fog tartani...
Aztán Takeru is elment, már nem védte meg senki. Egyedül maradt, üres lett a szíve, de nem sokáig, mert megtöltötte gyűlölettel. Édes volt és nem fájt. Az utolsó szál akkor szakadt el, mikor leszúrta azt az embert, aki bántani merte a nővérét. Érezte a pengét behatolni a saját testébe is, az utolsó érzéseibe, látta a szivárgó vért és nem érzett semmit! Szabad volt!
Azon a napon új álmot látott. Megjelent egy régenlátott csodaszép darumadár. Széttárta angyalszárnyait és a szemébe nézett. A következő pillanatban vörös villám csapott le rá, fehér toll libbent bíborcsepp terhével.
 A lángocska mozdulatlanságba dermedt.
Apját rég elfeledte. Igazán azt sem tudta, ki volt, milyen ember. Már nem is érdekelte, mint ahogy a fia sem, akit nem akart, de a vére volt. Méltó utódja értelemben és kegyetlenségben. És annak szánta, utódnak. A legjobb iskolákba járatta, megadott neki mindent és nem bízott meg benne. Tökéletesebbet el sem tudott képzelni, ám a sors furcsa tréfát eszelt ki és Júto beteges vágya szembeállította őt Takeruval. Szembekerült mindennel, amivé vált. Mikor Takeru megjelent nála harci öltözékben, tudta, hogy az esküjéért jött, vagy az életéért. A szemébe nézett és meglátta az igazságát. Nem győzhette le és nem menekülhetett előle és már nem is akart.
Lehunyta a szemét. A kútra gondolt, arra az örökkévalóságra, amit ott töltött a fájdalom és a halál birodalmának küszöbén. Előtte kárhozat, mögötte feneketlen sötétség, amiből vérvörös gomolygás támadt. Ízzó szemek bukkantak elő, tudta mit akarnak, de ő már nem érzett semmit, csak mélységes szomorúságot. Csukott szemei előtt szárnyak bomlottak ki fényesen, csillogó tekintet ejtette rabul tekintetét, suhogást hallott és feltárult a fény.
A gyertyaláng lassan megnyúlt és lágy hullámot vetett.
Darvak ujjongó kiáltása közeledett. A Hold arca elé hosszú bíbor felhő úszott és a férfi ámulva nézte a hatalmas, kiterjesztett szárnyakat, amik egy pillanatra felragyogtak Holdanya ezüst orcáján. Melléből felszabadult sóhaj tört fel, mintha egy rettenetes teher szakadt volna le róla és a szíve hirtelen könnyű lett. Becsukta a szemét és elmosolyodott. Holnap reggel emberei üresen találják az egész házat. Semmit nem visz magával, csak a ládikót. A szőnyegen a vérmaszat, amit borotválkozás közben ügyetlenkedésével okozott, majd jól jöhet a találgatásokhoz. Holnap valóra váltja gyermekkori álmát, Juicsi hazatér végre Hokkaidóra.

Tabi Kazu: Jáde - részlet