A bölcs és az utazó


Valahol a végtelen univerzum valamely távoli, csendes zugában, egy korosodó bölcs ballagott a kikövezett kerti úton. Hamarosan céljához ért, egy széles, enyhén hátraívelő támlájú padhoz, mellette kőkút. Letelepedett és hátradőlt, feje a támla puha ívén nyugodott, fölötte teljes pompájában ragyogott az éjszakai égbolt. Csend volt, az egyetlen nesz csupán a víz halk forgolódása álmában.
Mélységes áhítattal csodálta az ég fényeit. Hosszú évek óta minden tiszta éjjel kijött ide, és ez az érzés sosem múlt el, de nem csak ez. Már maga előtt sem titkolta el az irigységet az égiek iránt és egyre növekvő vágyát az ég felé.
Gyermekként elbűvölte őt a csillagok huncut hunyorgása, később már ébredő izgalommal kutatta a fenti ismeretlent. Megismerte az összes látható konstellációt, bolygókat és holdakat, feljegyzett mindent átutazó üstökösökről és lelkesen számolta a hullócsillagokat. Egyre mélyebbre merült Égóceán titokzatos világába. Ám egy napon valami történt. Egy messzi csillaghalmazt vizsgált már órák óta új teleszkópján keresztül. Mintha egy hatalmas katlan lenne Isten konyhájában, ahol egy újabb galaxissá fognak egyesülni a szellem tüzében. Fáradt szemei előtt elmosódott a kép, pihenőt kellett tartania. Leült a padra és hátradőlt. Becsukta egy időre a szemét. Sokáig ült így mozdulatlanul, aztán felpillantott. Ráborult az égbolt és ő belemeredt végtelenjébe. Szívverése felgyorsult és lélegzetét visszafojtva, kitáguló pupillákkal bámult egyre messzebbre, egyre mélyebbre. Aztán hörögve fellélegzett és döbbenten rázta meg a fejét. Mikor újra felnézett, a megszokott képet látta, ám ettől a naptól kezdve soha többet nem nézett a távcsőbe, szabad szemmel figyelt, és egyre gyakrabban sóhajtozott magában, aztán már kimondta halkan:
- Bárcsak ott lehetnék köztetek! Bárcsak én is a részed lehetnék!
És ez vággyá duzzadt szívében, amely fáradhatatlanul csak ezt dobogta. Most is, miközben a padon ülve álmodozott. Ekkor valamit észrevett a szeme sarkából, s bár nem látta, tekintete az ég egy foltjára irányult. Mintha sötét vízfelszín rezdült volna, s egy pillanatra elmosódtak a csillagok. Feszülten figyelt. A hullámzó fénytörés kivált az űrből, és ahogy közeledett, halvány derengéssé változott. Mire a férfi elé ért, gyengéden csillámló felhővé lett. Ő elképedve meredt a különös jelenségre.
- Mi lehet ez? – suttogta.
„Mit akarsz? „ – hallotta a fejében.
- Mi van? – rándult össze riadtan. – Mi volt ez?
A felhőn finom hullámzás futott végig, mint mikor a Hold fénye tükröződik a tavaszi széltől felborzolt tavon.
„Hívtál.” – hallotta újra a hangot, amit belülről hallott, nem a füleivel. Igazán nem is hallotta, csak ott volt.
- Te... te szólsz hozzám? – nézett bizonytalanul a felhőre.
„Igen. Vagy látsz mást is rajtunk kívül?”
- Nem... nem, csak még nem láttam hozzád hasonlót.
„Igen... Mondd, miért hívtál?”
- Hívtalak volna? Hiszen meg sem szólaltam, és magamban nem szoktam beszélni.
„Ez érdekes, mert visszhangzott az éter a jajongásodtól. Kénytelen voltam idejönni.”
Mivel a férfi késlekedett a magyarázattal, a látogató folytatta:
„Nem te akarsz fénnyé válni? Feloldódni a tökéletességben?”
- Óh! Hiszen azok csak gondolatok a fejemben! – kiáltott fel a bölcs.
„Ha csak a fejedben lennének, nem hallottam volna meg őket.”
Rövid csend lett, a férfi növekvő zavarral méregette különös beszélgetőtársát.
„Mondd, miért akarsz fénnyé válni?” – ismétlődött meg a kérdés.
- Ezt te kérded? Már hogyne akarnék! A fizikai világ már nem elégít ki, nem tudja a kérdéseimet megválaszolni. Az univerzum bölcsességére szomjazom, a végtelen szabadságára, a tökéletességre! Fogoly vagyok a testemben! Szellemem szárnyalni vágyik az űr végtelenjében, a Világszellem lehelletétől átitatva!
Arca kihevült lelkesedésében, szemei tűzben égtek.
„Értem.” – mondta kurtán az égi utazó.
- Érted – ismételte csalódottan a férfi. Ennél kicsit több együttérzést várt.
„Sok világban jártam már – kezdte a felhőlény - sok, a tiédhez hasonlóban, melynek lakói szintén testben élnek. Bár külsőtökben néha kimondhatatlanul nagyok az eltérések, de valamit szinte mindenhol tapasztaltam. Az elégedetlenséget a testetek miatt, és a szemrehányást teremtőtök felé, amiért szerintetek anyagba zárta a szellemeteket.”
- Miért csodálkozol ezen? – csattant élesen a férfi hangja. – Te ezt nem tartod igazságtalannak? Te, aki szabad vagy, neked kéne a leginkább megértened minket!
„Megértenem... " - A gondolat elgondolkozóvá vált. - "Megérteni... igen... igen. Bejártam a végtelen kozmoszt, újabb és újabb galaxisok tárultak fel előttem, eljuthatok talán bárhová, ahová csak akarok, végtelen bölcsesség van a birtokomban, ami csak töredéke a Teljességnek.Bebarangoltam már számtalanszor a tiédhez hasonló világokat. Figyeltelek benneteket, tanulmányoztalak titeket. Láttam születéseteket és láttam a halálotokat, gyermekkorotokat és ahogy megöregesztek, elmúltok. Láttam örömeiteket és bánataitokat, barátságot, szerelmet és gyűlöletet. Ti vagytok a legkegyetlenebb, a leghazugabb, a legkiszámíthatatlanabb, a legalávalóbb teremtmények, amikkel eddig találkoztam, és ti vagytok a legfurcsábbak, legkedvesebbek, legkíváncsibbak, leghívebbek, legodaadóbbak, legszetetetreméltóbbak is egyben. Micsoda paradoxon! Örökös harc dúl bennetek, ezért vágytok annyira elmenni. Egyik kezetekkel adtok, a másikkal elvesztek, egyikkel simogattok, a másikkal öltök, szerelmes csók ízétől még édes ajkaitokkal képesek vagytok a legborzasztóbb átkokat kimondani, és életeket oltotok ki jólétért, bosszúból, haragból, unalomból, ugyanakkor zokszó nélkül lemondotok saját életetekről hősiességből, szeretetből."
- Akkor mégis érted! – kiáltott fel a férfi. - Ez az esztelen ostobaság, értelmetlenség, ez a zűrzavar, ami megőrjít, amibe belefáradtam! A káosz, a tökéletlenség! A tudatlanok elviselik, mert nem értik, nem fogják fel, de a bölcsek számára ez a felismerés maga a pokol. Nincs menekülés, mert testünk és bolygónk foglyai vagyunk, és minden újraszületésünk csak újabb halál.
„Hiszel a halálban?”
- Olyannyira, hogy minden percben várom a jöttét, hogy egy rövid időre felejthessek, de tudom, hogy sohasem jön el, csak egy kapu zárul be mögöttem, hogy a pokol ajtaja újra kinyílhasson.
„Cserélnék veled.”
A férfi szemei fennakadtak egy pillanatra.
- Bocsáss meg – dadogta, aztán felhördült. – Megőrültél? Vagy csak játszadozol velem?
„Nem. Komolyan mondtam. Halálosan komolyan” – mosolyodott el, ami abban nyilvánult meg, hogy a világ is mintha elmosolyodott volna.
„Elképzelhetetlen kincsek birtokában vagytok és nektek fogalmatok sincs róla. Észre sem veszitek, mert megszoktátok. Lekicsinylitek, sokszor terhesnek érzitek őket, unalmasnak. Érthetetlen... pedig micsoda értékek! Illatok... illatok... Tiétek a legcsodálatosabb illatok kincseskamrája! Virágoké, erdőké, mezőké, gyümölcsöké, a földé, a vízé és levegőé, ételeiteké és szerelmeseitek bőrének, hajának illata. És az ízek! Óh, az ízek pazar bősége vár rátok ételeitek sokaságában, de ott van tengereitekben, a szélben, a könnyekben, szerelmes csókban, mindenütt, ám a legcsodálatosabb az érintés, a tapintás, mely egész testeteket képes a legmagasabb szférákba rezegtetni, s amely érzéseket önt az anyagba. Szívetek dobogása, hangotok dallama, nevetésetek és boldogságotok röpte! Odaadnám értük a szabadságomat.”
- Te most csak a szép dolgokat említetted. Ha csak ezek léteznének, talán én sem vágynék az égbe.
„Ha csak szép lenne az életetek, megunnátok és a szép már nem lenne szép, hanem megszokott és szürke.”
- Hát ez az! – mondta keserűen a férfi. - Kell a gonoszság, hogy örülhessünk a jónak, kell a háború, hogy áhítozzunk a békére és szenvednünk kell, hogy valaminek örvendezhessünk. Ez valóban paradox helyzet.
„Nem kellene annak lennie. Ti csak ellentétekben gondolkoztok, különbségekben, különbözőségekben. Ez a káosz útja. Pedig egyszerűbb lenne, ha harmóniára törekednétek. A sötét csak látszólag ellentéte a fénynek. Valójában egyek. Az ellentét bennetek van, akárcsak a  háborúitok. Kivetítitek a valóságotokra. Míg bensőtökben harc dúl, világotokban nem lesz béke. Hiába is próbáltok előle elmenekülni, nem tudtok, mert magatokban hordozzátok a káoszt. Keresed a fényt? De hiszen benned van! Ugyanaz, amely bennem is. Ne az égben keresd, itt van, mindenütt! Előbb erre kell ráébredned és akkor tudod, ki vagy és tudod, hogy itt és most itthon vagy. Minden Most-ban otthon vagy."
A férfi hallgatott, gondolatai vadul cikáztak. Lecsukta a szemeit és mikor újra felnézett, egyedül volt. Szemeit meregetve próbálta a látogatót felfedezni az ég csillagai között, de nem találta. És ekkor teste hirtelen megmerevedett. Ahogy felfelé bámult, újra meglátta azt, amit sok évvel azelőtt. Mintha egy másik, tökéletesebb szeme nyílt volna fel, kitárva az univerzumot is. Látta a galaxisokat, csillagok milliárdjait, bolygókat és holdakat, színpompás ködöket, születő és haldokló világokat és más megnevezhetetlen csodákat. Mindezt meglátta egyetlen pillanatba sűrítve. De a legcsodálatosabb az volt, hogy minden élt, lüktetett, mozgott... minden. Az a megszámlálhatatlan létforma, mind egyetlen lélegzetben, mint ő maga is. 
Valahol az univerzum egy távoli, csendes zugában magányos vándor botorkált egy sziklás ösvényen. Léptei egyre lassultak, aztán megállt és lerogyott. Sebes ujjai a kövekbe markoltak, válla megrázkódott. Apró csillag hullott a kezére.
„Elég volt! Nem bírom tovább! Mit tegyek még, hogy végre meghallgassatok és elvigyetek a fénybe?! Elég volt!”
Néma kiáltása felsuhant a csillagok közé, gyorsabban mint a gondolat maga, keresve azt, aki meghallgatja.