Holdvirág - Mesélők Könyve






Valamikor réges-régen, a Föld bolygót egyetlen hatalmas óceán borította, amely magába ölelte az egyetlen hatalmas kontinenst.  Az emberek még megosztották életterüket az ősi fajokkal, ám újabb és újabb településeik megállíthatatlanul nőttek ki a semmiből. A földrész szívében megbújva  éltek még olyan népek, akik megőrizték a lassan tünedező harmóniát Természetanyával. A nagy sivatagot határoló szürke hegyek kígyózó vonulata mögött végtelen erdőségek borították a lankás vidéket. Teliholdas éjszakákon, mikor a patakokban a Hold sugarai versenyt úsztak a sebes pisztrángokkal, sárkányok éneke szállt a csillagok közé, és azokon a napokon, mikor Napatya ereje teljében a legmagasabb égi csúcsra szállt, tűzmadarak táncolták fényében utolsó táncukat, mielőtt kihunytak.
 A rengeteg közepéből vénséges fák csoportja emelkedett a többiek fölé. Lombjuk oltalmában ovális házak csoportja lapult. Tetejük alól fehér füstpányvák emelkedtek az égig, ahol belekapaszkodtak a csillagokba.  Körben tüzek égtek, megvilágítva a figyelő fák barázdált arcát. A falu határánál magasodó szirt felé vezető ösvényen két alak bandukolt egymás kezét szorítva. Mohos sziklák álltak őrt a fészkekhez vezető útnál, hűs forrás motoszkált a magasban, majd halkan csilingelve szitált alá a dús moha sötét leveleiről a köves mederbe.
-         - Jól érzed magad Larianda? – kérdezte a férfi kissé aggódva a nőt, aki megállt és gyengéden megsimogatta erősen domborodó hasát.
-         - Persze, hogy jól vagyok Turan, csak szusszanok egy kicsit, mielőtt nekivágunk a kaptatónak.
Halk kurrogás hallatszott a magasból.
-         - Ez Mira – mosolyodott el a fiatal nő. – Tudja, hogy jövünk.
A fák közül kilépve meglátták a hatalmas kőszikla falába vájt kényelmes teraszokat, melyeket tető védett az esőtől, oldalt és hátul erős palánkok a széltől, ugyanakkor lakói keskeny nyílásokon át szemmel tarthatták a vidéket. Több sárkány aludt, vagy csak bóbiskolt a vackán, egy azonban felemelt fejjel nézte a közeledőket. Világossárga színe elütött a többiek sötétebb okkernarancs árnyalatától. Puha kezek simultak kérges bőrére, és a kék szempár összekapcsolódott a szürke tekintettel.
-         - Mira kedves, még látni akartalak, mielőtt a mi kis kincsünk megszületik. Ne aggódj értem, ha nem jönnék pár napig!
A sárkány halk morgást hallatott, mintha egy hatalmas macska dorombolna.
-         - Menjünk Larianda! – szólalt meg most a férfi és karját nyújtotta asszonyának.
Ezen az éjszakán megszületett kisfiuk, Kari. A második nap reggelén különös vendégek érkeztek a messzi északról, Ezüstköd földjéről. Tizenhárom férfi. Magasak voltak, díszes ruházatban, puha bőrcsizmában. Hosszú, ezüstben csillámló hajukat összefonták a hátukon, vállukon erős íjak, övükben fénylő kardok. Tizenketten felhőszürke paripákon ültek, de a vezetőjük egy hatalmas, hófehér szarvason, melynek hosszú sörényében holdfény bujkált, tekintélyes agancsa hegyein csillagok fénye villant. A látogatókat errefelé szellemkirályoknak hívták, de még sohasem találkozott velük senki a faluból, Turant kivéve, aki az érkezők elé ment és meghajolt.
-         - Nagy megtiszteltetés nekem és népem számára a látogatásod, Darien fejedelem!
A férfi hűvös biccentéssel fogadta el a köszöntést, és könnyedén leugrott hátasáról.
-         - A lányomhoz jöttem – közölte kurtán. – Beszédem van vele.
Társai szótlan közönyösséggel várakoztak lovaik mellett. Először egy öregasszony unta meg a nézelődést, s hamarosan a többiek is követték. Ment ki-ki a dolgára, csak néhány gyerek tartott még ki, hátha történik mégis valami.

A házba puha fény szűrődött be a szőtt függönyön keresztül, még ragyogóbbá varázsolva a fiatal nő arcát, aki fiacskáját etette éppen. Boldog mosollyal ajándékozta meg az érkezőket, majd felállt és karján lassan álomba merülő gyermekével az ezüsthajú férfihez lépett.
-         - Apám! Hát mégis eljöttél hozzánk! Nézd csak, ő az unokád, Kari. Nem gyönyörű?
De a férfi rá se nézett a szuszogó gyermekre. Szemei egy pillanatig meleg fénnyel ölelték át leányát, aztán komor szürkévé váltak. Larianda mosolyára lassan felhő húzódott. Átadta Karit férjének, aki szó nélkül kiment a házból.
-         - Mégsem bocsátottál meg – ült vissza az ágy szélére. – Akkor mégis, miért jöttél?
A férfi elindult feléje, de félúton megállt.
-         - Azért jöttem, hogy hazavigyelek. Ideje felébredned ebből az őrültségből! Ez itt nem az otthonod, ezek az emberek nem a néped, itt neked se jövőd, se boldogságod! Nem tartozol nekik semmivel!
Öblös, rövid bőgés hallatszott kintről. Larianda felkapta a fejét.
-         - Hóvihar! Itt van Hóvihar?
És meg sem várva a választ felugrott és az ajtóhoz sietett. A hatalmas szarvas az ajtó előtt állt. Mélységes szeretettel ölelte át a nyakát, halk szavakat suttogott a fülébe, ujjai gyengéden simogatták dús sörényét, aztán hozzáért a hideg fémzablához. Döbbenten nézett az apjára.
-         - Mi ez? Miért…? Miért van Hóviharon szerszám? – kérdezte felindultan.
-         - Gyere haza, és leveszem róla a szerszámot. Abban a pillanatban, hogy hazatérsz, visszaadom neki a szabadságát és megbocsátok neki.
-         - Megbocsátasz? Miért kellene neki megbocsátanod, hiszen nem tett semmit, csak azt, amit kértem tőle! Nem tarthatsz egy holdszarvast fogságban!
Ekkor halk süvítés hallatszott fentről, halk kurrogás és Mira tűnt fel a fák lombja felett. Hóvihar felhorkantott, patáival hangosan dobbantott, közben a magasban köröző sárkányt figyelte.
Larianda finoman megérintette apja karját, aki nem titkolt bosszússággal nézett a magasba.
-         - Engedd őket, kérlek! Apa! Kérlek, a kedvemért!
-         - Jól van – adta meg magát a férfi. – Fuss! – szólt a toporzékoló szarvasnak.
Csodálatos dolog történt. Hóvihar nekiiramodott, patái alatt ezüst szikrák villantak, szőrén holdfény derengett, agancsain csillagok szikráztak csillagport húzva a száguldó nyomában, egyenesen a nagy mezőig, ahol a két jóbarát végre viszontláthatta egymást. Örömüket közös vágtájukban fejezték ki egymásnak, de az önfeledt pillanatoknak gyorsan véget vetett egy éles sípszó. Mira tehetetlen dühében felordított, amit a házakig lehetett hallani.
-         - Mit merészel ez a korcs? – sziszegte Darien fejedelem. – Teljesen kihal ebből a világból a tisztelet? Eltűnik a büszkeség, kihal a méltóság és a korcsok veszik át a helyét.
-         - Korcsok? – nézett rá szomorúan a lánya, mire ő hirtelen Larianda vállára tette a kezeit.
-         - Kérlek, gyermekem! Gyere haza! Még nem késő! Foglald el méltó helyedet a palotában és válassz méltó társat, akivel tisztavérű utódokat ajándékoztok népünknek! Megbocsátok neked mindent, ha hazajössz.
-         - Megbocsátasz? – húzódott hátrébb a lány. – Haragszol rám, mert a szívemre hallgattam, pedig éppen te tanítottál arra, hogy kövessem a szívem, és mikor azt tettem, bűnössé váltam a szemedben. Kicsi korom óta igazságra okítottál, és most Hóvihart bünteted énmiattam. Részvétről meséltél és szeretetről, és most megfosztod a szabadságától, noha tudod, mit jelent az a holdszarvasoknak. Korcsnak nevezed Mirát? Akkor minek tartod az unokádat, mert Kari az unokád, akár tetszik, akár nem! Szeretlek apa, de az én családom itt van. Itt a helyem a férjem és a fiam mellett!
A férfi arca fájdalmasan megrándult, de gyorsan kővé változtatta. Búcsúszó nélkül ugrott a fejét lógató szarvas hátára, és a kis csapat oly csendben távozott, mint ahogy érkeztek.
Este a nagy mező szélénél kis tűz lobogott, mellette feküdt Mira és hátának dőlve ült Turan, karjai között feleségével és gyermekükkel. Felettük pompázott a végtelen Égóceán villódzó csillagaival, távoli színes ködfoltjaival, s közepén a Hold kerek, ezüstfehér arca ragyogott.
-         - Ne szomorkodj! – szólalt meg a férfi. – Apád szeret, csak nem tud belenyugodni, hogy nem vagy többé mellette. Majd idővel megenyhül.
-         - Nem fog, soha. A büszkesége nem engedi.
-         - Hát igen, a férfi büszkesége. Legnagyobb erőnk és legerősebb gyengénk. Remélem, Darien fejedelem képes lesz fölötte győzedelmeskedni a lányáért és az unokájáért.
-         Aki rád hasonlít.
Csend lett, csak a gyerek gügyögése hallatszott és éjszakai pillangók szárnyainak verdesése. Mira nagyot szusszant, s felvert néhány világítóbogarat, amik most zavarodottan imbolyogtak a fűszálak felett. Kari felsikkantott örömében és kalimpálni kezdett. A ború sötét felhője eltávolodott, Larianda felnevetett. Hajának ezüstös csillámlása átszökkent férje fekete hajára, ahol kékesen felderengett.
Az ifjú anya a Holdat nézte és nagyanyja meséire gondolt. Szerette a közös estéket, amikor újabb és újabb csodákat regélt népéről és a Holdról. Arról, hogy e világ hajnalán, a Holdon még varázslatos élet nyüzsgött. Repülő, szökellő, sikló és suhanó, ezüstszivárványos. Nem olyan harsány, mint a földi szivárvány, hanem lágy, mint a gyöngyház selyme. A felszín alatt, mélyen a szívében, csodálatos virágok éltek. Gyökereik átszőtték az egész bolygótestet, hajtásaikból születtek teremtményeik, ám egy különös kozmikus esemény napján egy virág tört utat magának a szabadba, és a csillagok felé tárta tündöklő orcáját, majd a Földre mosolygott. Mámoros sóhaja megérintette a nagy bolygót, és ebből az érintésből született meg a Hold népe. Néhány földi teremtmény is megváltozott azon a vidéken. A fénykócsagok, hómacskák mellett, ők lettek a felhőszürke lovak és a holdszarvasok ősei. Larianda a hószarvasokat szerette a legjobban, azok közül is Hóvihart. Kislány korától kezdve folyton vele volt. Együtt járták a hatalmas erdőket, fehér sziklák csipkés ormait, virágzó réteket. Aztán nagykorúságának napján apja kijelentette, hogy fel kell készülnie arra, hogy egyszer ő fog uralkodni, Hószarvas pedig őt, a fejedelmet fogja szolgálni, ahogy annak lennie kell. Larianda könnyes szemmel, de fejet hajtott apja akarata előtt, arra az egyre kérve, hogy soha ne fossza meg barátját a teljes szabadságától, soha ne kelljen zablát és kantárt hordania, és az apja ezt megígérte. Ezen a napon kóboroltak utoljára együtt. Messzebbre mentek, mint bármikor, és eljutottak a birodalom határáig, a nagy sivatagig. A szarvas megállt, de ő előrehajolt és ezt kiáltotta:
-         - Fuss Hószarvas! Repülj!
Belekapaszkodott fénylő sörényébe és suhanni kezdtek a homok végtelen mezején. Szikrák röppentek a vágtató paták nyomán és ők egyre mélyebbre jutottak az ismeretlenbe. Későn vették észre a feketén gomolygó fellegeket, amik sebesen közeledtek és most vadul csaptak le rájuk. Hószarvas megfordult és minden erejét megfeszítve száguldott, de a vihar elérte őket. Nem volt közönséges vihar, a felhő mélyében sárkányok vívtak eszeveszett csatát. Fülsüketítő ordításuktól rengett a világ, farkuk csapásaitól dübörgött a föld, és egy zuhanó sárkány magával sodorta a menekülő szarvast. Larianda számára itt ért véget az utazás. Egy ismeretlen faluban tért magához, ahol újra találkozott a régi baráttal, Mirával, akit származása miatt apja évekkel ezelőtt száműzött a birodalomból. Apja halottnak hitte, aztán mikor tudomást szerzett róla, hogy megmenekült, haza akarta vinni, ám ő addigra menthetetlenül szerelmes lett Turanba, aki megmentette a sebesült sárkánytól a sivatagban. Csak később tudta meg, hogy Turan Mira hátán jutott el az apjához, hogy meghívja őt az esküvőjükre, azt viszont már nem tudta meg, hogy Darien fejedelem milyen méltatlan módon utasította el a fiatal férfit, Mirát pedig kitiltotta a birodalomból.
-         - Szegény Mira! – sóhajtott. Furcsa fintora a sorsnak, hogy apja most a saját unokáján keresztül kapta vissza azt, amit annyira gyűlöl másokban, és ezt nincs hatalma kitörölni.
Férje gyengéd ujjait érezte az arcán. Mira halkan kurrogott, Kari meg álmában felkacagott.

A boldogság időszaka következett.  A kisfiú gyorsan cseperedett és egyre gyakrabban szökött ki a fészkekhez. Szülei sokszor ott találtak rá, ahogy békésen alszik nagy barátja mellett. Csak egyetlen borús zuga volt életüknek, Larianda apja. Látogatása óta semmi hír nem jött Ezüstköd földjéről.
Az idő gyorsan repült és Kari negyedik születésnapjára készültek a faluban. Larianda kiment a mezőre szamócát szedni, Kari pillangókat hajkurászott. Senki sem számított arra, ami történt. Éles süvítés hallatszott és egy hatalmas fekete árny csapott le a magasból. A gyerek nagyot gurult a fűben és félelmében hangosan felsikított. Lariandában ebben a pillanatban megállt az idő. Gondolkodás nélkül ugrott előre, éppen csak elkerülve az éles karmokat. Felkapta az üvöltő gyereket és rohanni kezdett a fák felé. Hallotta a szél sivítását maga mögött. Minden erejét összeszedve ugrott, és megint sikerült elkerülnie a végzetes csapást. Elérte az első fákat.  Valami nagyot dobbant mögötte. A szeme sarkából látta a fekete szárnyakat, a növekvő sötétséget, de már nem tudott kitérni. A gyereket még a fa mögé lökte, rábízva a fa oltalmára, aztán iszonyatos fájdalom járta át a testét. Ebben a pillanatban csapott le Mira. Éles karmait belevájta a fekete fejbe és hosszú testével leszorította a verdeső szárnyakat. Nem sok esélye volt a jóval nagyobb fekete sárkány ellen, de ordítására sárkánylovasok érkeztek élükön Turannal. Nyílzápor hullott a támadóra, aki lerázta magáról Mirát, ekkor a fölötte átrepülő sárkányról leugrott Turan és hatalmas fejszéje széthasította a fekete koponyát. Elakadó lélegzettel rohant mozdulatlanul fekvő feleségéhez, a szívében rettegéssel attól a pillanattól, ami feltartóztathatatlanul közeledett. Larianda kinyitotta a szemét.
-         - Kari… - suttogta. – Kari…
Turan a könnyeivel küszködve tartotta a lassan elnehezedő testet. Pillantásuk összefonódott, még egyszer, utoljára, szavak nélkül, aztán Larianda szemei lecsukódtak.
A legszebbnek ígérkező napból a legszomorúbb nap lett. Mira felszállt az égre és egyre csak üvöltött fájdalmában. Éjjel úgy látszott, mintha a Holdig repült volna, hogy neki sírja el végtelen bánatát. És ezen az éjjelen ébredt fel Mirában apja vére, az utolsó fehér Holdsárkányé. Hangja megváltozott, erőteljes fuvolaszóra hasonlított, amely elhallatszott egészen a Holdig, és annak ragyogó arca lassan vörösre változott, vörösre festve a tájat, és az egész éjjel izzó máglyát.
Eltelt egy szomorú hónap. Turan nem találta a helyét, Kari meg folyton az anyját kereste és sokat sírt álmában. Kivételesen szép kora nyári nap ígérkezett, ezért a férfi úgy döntött, hogy kirepülnek Mirával hármasban. Nem járt a réten azóta a nap óta, és most csodálkozva nézte a változást. Ezüst kelyhek harangjai mindenütt a zöld fűszálak között. Mira óvatosan szállt le, mintha nem akarta volna a törékeny virágokat összetaposni. Kari kíváncsian szagolgatta őket, Turan meg vonakodva a fa felé indult. Döbbenten látta, hogy a gyökereken, amelyeken kedvese vére elfolyt, holdvirágok nyílnak, s ezüstös kacsaik beszövik a törzset. Vizsgálódásából ismerős bőgés riasztotta fel . Először azt hitte, csak képzelődik. Hószarvas közeledett, hátán Darien fejedelemmel, nyomában tizenkét embere. Hószarvas lesoványodott, szőre fényét vesztette, pofája kisebesedett, de lovasa sem volt jobb állapotban. A fejedelem arca beesett, szemei lázban égtek, haja kócosan lógott. Mikor meglátta a virágokat, sírva fakadt. Leugrott a szarvasról és a fához ment. Lecsukta a szemét és megérintette a kérget, aztán felnézett. Arcát eltorzította visszatérő konok gőgje.
-         - Elvetted tőlem a lányomat, most elviszem tőled az unokámat! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon és intett embereinek.
Turan azt hitte először, hogy rosszul hall, de mikor néhány lovas a fiú felé indult, nem habozott, előrelódult. Darien lekapta az íját, nyilat helyezett a húrra és gondolkodás nélkül lőtt. Hószarvas akkor rugaszkodott el, mikor a nyíl elröppent és a saját szívével fogta fel azt. Mira dühében felordított és éktelen haraggal rontott a fejedelemnek, de Turan hangja megállította.
-         - Elég volt Mira! Elég! - és a remegő férfi elé lépett. - Vége a harcnak Darien fejedelem. Larianda már nem jön vissza. Ideje megbocsátani… mindannyiunknak.
A lovasok némán távoztak, komor alakjukat elnyelte a lassan éledő köd.
Mikor Turan később visszatért a férfiakkal, hogy tisztességgel elégessék Hószarvas tetemét, annak hűlt helyét találták.
Este furcsa álma volt. A mezőn ült és a csillagokat figyelte Karival és Mirával. Egymás után gyúltak ki a holdvirágok, csillagmezővé változtatva a rétet. Ekkor két fehér fény vált ki és felfelé emelkedtek egyenesen a Holdig, és ő meglátott odafenn két alakot egymás mellett, egy hatalmas szarvast és egy karcsú nőt, aztán a nő lenézett rájuk és nevetve integetett nekik
Mikor reggel felébredt, a Nap már magasan járt. Váratlanul kisfia szaladt be hozzá és felugrott mellé az ágyra.
-         - Képzeld apa, álmomban találkoztam anyával és Hószarvassal! Azt mondta jól vannak és várni fognak ránk!
A gyász végetért, helyére az a bíztató remény költözött, hogy egyszer, valamikor, újra találkoznak, és soha többé nem kell elválniuk, együtt maradnak örökre.



Illusztráció: Vörös Eszter Anna