A Tudatosság evolúciója



Közismert az a bibliai jelenet, amelyben az angyalok egy része (harmada) büntetésből levettetik a mennyekből a Földre, mert fellázadtak Isten ellen. Sokféle változatban tanítják és magyarázzák ezt az eseményt, amit felfoghatunk mesének, példabeszédnek, vagy akár metaforának.
Én a metaforára szavazok, mert abban látom a rejtett valódi üzenet lehetőségét. Persze ez mindenkire magára van bízva, hogy mit miként interpretál.
Én így értelmezem: az angyalok örömteli, gondtalan létezése valamilyen okból hirtelen véget ért, és ezután földi szenvedésben, küszködésben kellett élniük, teljesen elfelejtve isteni származásukat. Én az Abszolút Tökéletességben hiszek, mint Isteniben, nem egy testtel rendelkező, emberi gyarlóságokkal küszködő istenszemélyben, így számomra a „fellázadás” ténye szóba sem jöhet. Ha Isten tökéletes, akkor a teremtése is tökéletes, és a tökéletes nem lázad a tökéletesség ellen, ez teljesen logikátlan lenne. Talán nem is erről szól az „angyalok bukása”.
Ha az „angyali bukás” egy metafora, akkor úgy is értelmezhetem, mint a tudatosság zuhanását egy sokkal alacsonyabb rezgésre, a tiszta szellemi állapotból egyre sűrűbb anyagi állapotba, vagy másképpen fogalmazva: magasabb fejlettségről alacsonyabb fejlettségi szintre való visszaesést.
Hogy ez negatív eseményként fogható-e fel, mint büntetés, én nem hiszem, hiszen a Tökéletességben nincs jó és nincs rossz. Ami történik az változás, a változás pedig megismerés, tapasztalat.
Ha figyelmet szentelek a világnak, amiben anyagi testben élek, észre kell vennem, hogy minden ismétlődik, körbejár, helyesebben egy spirál mentén halad. Minden megszületik/lesz, aztán elpusztul/szétesik, majd újra születik más minőségben, majd megint meghal újra és újra, és ezekben az ismétlődő változásokban létrejövő fejlődés az, ami kimozdítja a körkörös mozgást valamely irányba, és ez adja a spirál formájú változást.
Ha foggal-körömmel ragaszkodom a Biblia és egyéb szent szövegek betűihez, a prédikációk hallható hangjaihoz, akkor képtelen leszek meglátni a gondolatot annak anyagi szintű megnyilvánulásai, az írás és a beszéd mögött. Talán nehéz ezt megérteni, még nehezebb megvalósítani, amit nem csodálok, hiszen évszázadok óta próbálják az embert elszakítani önmaga valódi lényegétől, és teszik ezt éppen a vallások, melyek állítólag a lélek és szellem épülését hivatottak szolgálni. Mennyire visz közelebb az Abszolút Istenhez, ha lélektelenül mormolunk bemagolt imákat, gépiesen ismételgetünk betanult mozdulatokat szertartások alatt, miközben egész máshol járnak a gondolataink, és vajon közelebb visz minket Istenhez, ha halott pápákhoz, holt prófétákhoz, szentekhez imádkozunk földre borulva, hogy járjanak közben értünk? Számomra ez az egyik legértelmetlenebb dolog – egy közbenjáró. Ha valóban Isten teremtett mindent, akkor Ő teremtette a közbenjárókat is. Ha hiszem, hogy Isten maga a Tökéletesség, akkor a hallása is tökéletes, vagyis közvetlenül kommunikálhatok vele. Nem csak azért, mert Isten tökéletes, hanem azért is, mert mindenütt jelen van, mert benne van a teremtésében, mert Ő maga a Teremtés.
Felmerül itt egy látszólagos ellentmondás. Ha azt állítom, hogy Isten tökéletes, tehát a teremtése is tökéletes, akkor miként lehetséges, hogy az embert elszakították valódi lényétől, hogy hazugságban tartják, nehogy önmagára ébredhessen és szelleme ismét visszatérhessen a Forrásba, a Tökéletesség állapotába. Ez azt jelenthetné, hogy Isten mégsem annyira tökéletes, tehát a Teremtő Isten akár egyenlő is lehetne a legendák, szent könyvek égből érkezett nem annyira tökéletes isteneivel. Jelenthetné azt is, hogy a teremtése csak egy magára hagyott játszótér, amit néha meglátogat, ha éppen kedve szottyan rá, amúgy meg hagyja, hogy azt csináljanak a teremtményei, amit akarnak, aztán majd a kiesőket jól megbünteti, vagy megjutalmazza aszerint, ahogy jónak látja, vagy… Vagy az ember zuhanása az Abszolút Isten tökéletes tervének a része.
Mióta az ember létezik, keresi a kapcsolatot a szellemekkel, istenekkel, keresi a kozmikus Egységet, az Ősforrást, mindennek eredetét. Mi lehet az oka, hogy ezek a kérdések minden emberben ott rejlenek? Talán a kollektív tudat működését jelzik, amiről Carl Jung ír eszmefuttatásaiban?
*
(A Freudnál nem kevésbé zseniális, és tudósi alázattal is rendelkező Carl Gustav Jung hipotetikus eredményei közül az új okkultizmus, a New Age mozgalma elsősorban az ún. ,,archetípusok” és a ,,kollektív tudattalan” elméletét fogadta és építette be revelációként, nagy készséggel.
Hogyan írja le ő maga ezeknek a fogalmaknak a lényegét?
,,A személyes emlékeken kívül mindenkiben adva vannak a nagy, ősi képek, ahogy Jakob Burckhardt egyszer találóan megfogalmazta: az emberi elképzelés örökölt lehetőségei arról, ami ősidők óta mindig is volt. Ennek örökletes volta magyarázza meg azt az alapjában véve különös jelenséget, hogy bizonyos mondatémák és motívumok az egész Földön azonos formákban ismétlődnek. (...) Olyan fantáziák reprodukálódnak, amelyeknek alapja (...) a tudattalan mélyebb rétegének a megnyilvánulása, annak a rétegnek, amelyben az általános emberi, ősi képek szunnyadnak. Ezeket a képeket vagy motívumokat archetípusoknak (vagy dominánsoknak) neveztem.”
Jung megkülönbözteti a személyes tudattalant a személytelen tudattalantól, az utóbbit kollektív tudattalannak nevezi. Azt mondja hozzá: ,,A kollektív tudattalan az objektív, míg a személyes tudattalan a szubjektív pszichét képviseli.”)
http://tiszta-szivvel.blogspot.hu/2010/05/csaladfa-gyogyitasa-kollektiv.html
*
Én ezt így fogalmaznám: az Abszolút Isten önmagából hívta elő a Teremtést, ami azt jelenti, hogy a Teremtés az Abszolút Isten része, ugyanakkor önmaga egy része is benne van a teremtésében, hiszen magából teremtette.
Szép megfogalmazás a Védákban, hogy Bráhma be- és kilélegzésével teremtette meg a világot. Itt azért hozzátenném, hogy Bráhma a Védák szerint az Univerzum első teremtett félistene, tehát nem az Abszolút Isten. Teljesen elképzelhető, hogy többféle, talán végtelen számú teremtés létezik, de úgy gondolom, hogy mindegyik az Abszolút Teremtés részei, akárcsak a mi saját kis teremtéseink, amelyeket életeink során létrehozunk (úgy, hogy talán észre sem vesszük őket). Az a végtelen számú teremtés, végtelen számú Univerzum, végtelen számú megnyilvánulás mind-mind megszületik/létrejön, majd elpusztul/szétesik. Képileg nekem olyasmi, mint Isten, aki lélegzik. Kilélegzésénél a lélegzet/lélekzet egyre távolodik Istentől, egyre lassul, egyre hűl, egyre nehezebb, vagyis a rezgése egyre alacsonyabb, majd belélegzésnél egyre közeledik, egyre gyorsul és melegszik, mígnem visszatér a kiindulópontba, a Forrásba. A Forrásban újra létrejön az Egység, a Teljesség.
Én úgy gondolom, hogy erre az Egységre vágyik minden létező. Amikor kiszakadtunk, belezuhantunk a sűrű anyagba, de az élet nem áll meg! A mindenben jelen levő Isteni megindít egy folyamatot, aminek a célja visszakerülni a kiindulási pontba. Én ezt nevezem a tudatosság evolúciójának. Megélni és megtapasztalni a legkülönbözőbb életformákat, melyekben újra és újra kicsírázik szellemünk, mígnem eljutunk a tudatra ébredéshez, ahonnan továbbfejlődve elérjük tudatosságunk megnyílásán keresztül az anyagba zuhanásunkkor elfeledett Isteni tudatosságunkat.
Arra a kérdésre, hogy mi szüksége van az Abszolútnak teremtésre, emberként nem tudom a választ. Talán valóban olyan számára, mint nekünk a lélegzet… vagy egészen más. Hiszem, hogy egyszer erre a kérdésünkre is megkapjuk a választ.
Kedves Olvasó! Mikor írásaimban arra buzdítok, hogy olvassátok el az általam egyébként sokszor kritizált Bibliát is, akkor ezt nem csak azért teszem, hogy észrevegyétek azt a rengeteg ellentmondást benne, hanem azért is, hogy meglássátok a rejtett bölcsességet is.
Ez az írásom szubjektív gondolataimból áll, ugyanakkor hiszem, hogy keresésünk közben mindig rábukkanhatunk valódi igazságokra. Lehet, hogy a különböző vallások látszólag ellentmondanak egymásnak, de valójában mind ugyanarról szólnak, ha lehámozzuk róluk a sok rájuk aggatott maszlagot: Az Egységbe való visszatérés vágyáról.
2015.08.02




Fotók: 
uniomystica.hu
charoninstitute.wordpress.com