ÖZÖNVÍZ - Mese, vagy valóság?



Iosephus Flavius, zsidó történetíró és hadvezér (i.e.37-100) azt írja Archailogia Iudaika című művében, hogy Ádám harmadik fia Séth volt, aki két oszlopba vésette megszerzett tudásukat a csillagokról, eljövendő világpusztulásokról tűz és víz által, meg egyebekről. Az egyiket ércből, a másikat agyagból. Manetho (Manethón, Manethoth), tudós egyiptomi pap és történetíró (i.e.IV.sz) szintén megemlékezik ezekről az oszlopokról, mint Seth, vagyis Thot oszlopai, melyekre Thot (Seth, avagy első Hermész) minden tudományt rávésett szent nyelven, szent jelekkel, amiket aztán második Hermész fia a vízözön után könyvekbe írt meg, s azokat Egyiptom templomaiba helyezte. Ezekről az oszlopokról és levéltárakról beszél Szolónnak Szuchisz, a szaiszi pap, Platón Atlantisz könyvében, a Timaiosz-ban. Ezekről az oszlopokról tudósít Platónnak írt levelében Proklosz, miszerint az újplatonista filozófus Crantor (élt  i.e.350-270, Platón tanítványa volt), háromszáz évvel Szolón (i.e.638-558) után járt Szaiszban (Sais), ahol Neith istennő papjai megmutatták neki az oszlopokat, melyekre Atlantisz története van hieroglifákkal felróva. Ammianus Marcellinus történetíró (i.sz.IV.sz.), a Királyok Völgyében I.Széti fáraó sírjában látott feliratokat, hieroglifákat, melyek ma is olvashatóak. Egy része a legrégibb özönvíz hagyományt rögzíti, s a szöveg „Az emberiség megsemmisítése”, vagy „A Tehén Könyve” címen ismeretes. Abu’l-Hasszán Masz-Udi, arab utazó és geográfus a X.században gyűjtött mondájában a vízözön előtt háromszáz évvel élt Szaurid király (Várkonyi Nándor feltételezése szerint az Osiris-Usiri név lehetséges arab eltorzítása), miután szörnyű álmot lát a közelgő világpusztulásról, megépíti a gúlákat, melyeken sem a tűz, sem a víz nem hatolhat át, és odamenekíti könyveiket, tudományaikat és népét.

solon.jpg Szolón

Hogy az emberiség őstudományát megmentsék a közelgő világkatasztrófáktól, már a kora ókori népek is kőbe vésték. Ennek köszönhetően maradt fenn néhányuk eredeti, vagy legalábbis eredetit megközelítő formában.
A legrégibb hagyományok gyűjteményében, a Halottak Könyvé-ben Atum, az istenek teremtője, így szól: „Szét fogom rombolni, amit teremtettem: megfullasztom a Földet, és a Föld ismét vízzé fog válni.” A papok úgy tanították, hogy a vízözönök az Ég művei, melyek mindig meghatározott időben visszatérnek, mint valamely betegség.

atum-god-egypt-1.jpg Atum

A vízözön és tűzözön ciklusok tana meglelhető a babiloni őshagyományok őrzőjénél, Bel-Marduk papjánál, Berosszosznál (Berossus, i.e.III-IV.sz) is: a világ élete „nagy évek” sorozatából áll, melyek mindegyikének megvan a tele és nyara. A tél akkor áll be, ha a bolygók a Vízöntő, vagy a Halak csillagképében találkoznak; a nyár pedig akkor, ha a Rák, vagy az Oroszlán jegyében. Minden tél vízözönnel kezdődik, minden nyár tűzözönnel.
Az etruszkok, Marcus Terentius Varro (i.e.116-27) szerint hét világpusztulást tartottak számon, Censorinus (i.sz.III.sz.) pedig Varro nyomán ezeket írta: „Úgy hitték, hogy az istenek különféle csodajelek által figyelmeztették a halandókat a korszakok végének közeledésére. Az etruszkok járatosak voltak a csillagok tudományában, s gondosan megfigyelvén a csodákat, észleleteiket könyvekbe írták.”
A katasztrófák és békés időszakok korszakainak változását az Indus népei is ismerték, ezért sok más néphez hasonlóan ők is használták a nagy világévet, vagy időkört, melynek végén a paradicsomi boldogságban teremtett ember – jó és rossz korszakokat átélve – eljut a teljes megsemmisülésig, hogy a következő világév elején újra tisztán szülessen és új aranykort kezdjen.
A kínaiak a kozmikus világkorokat az öt őselem uralma szerint tagolták, de az ember-kort négy periódusra osztották: 1. az Ég fenséges családjai, 2. a Föld fenséges családjai, 3. az emberek fenséges családjai, 4. a történeti uralkodók. Ezek a szent könyvek korszakolásai, melyek többek között tíz világromlással végződő periódusról szólnak.
Európa homályos múltú ősnépeinek, a keltáknak mítikus őskirálya Hy Gadarn, a vízözön alatt felállította Gwiddon Gambehon kőoszlopait, melyekre rávésette az emberiség minden tudományát, nehogy elvesszenek.
A fiatal északi népek mitológiai remekében, az Eddá-ban is szó esik a Földet több ízben elmerítő áradatról, a nagy „vízabroncs”-ról és az aranytáblákra vésett isteni törvényekről.
Az ural-altáji népek közül a vogulok hitték, hogy a vízözön előre megjósoltatott, és ezt írásba foglalták. Ezt az írást csak a regés bölcs, a Jeli-városbeli öreg tudta olvasni, értelmezni.
A régi orosz mondákban a Föld négy cethalon nyugszik. Régesrégen egyikük meghalt, s azonnal romlás és vízáradás támadt a Földön. Ez ismétlődik, ha valamelyik cet meghal, s ha mind meghalt, a Föld megsemmisül.
Gazdag az amerikai vízözönhagyomány mondákban. A maják szent könyve, a Popol Vuh, négy emberteremtésről szól. Az első három fajta tökéletlen volt, ezért pusztították el őket az istenek vízözönnel, meg gyantaesőkkel. Szerintük a világ négy kataklizmán esett át, és most az ötödik újrateremtés korszakában élnek.

popol_vuh.jpg Popol Vuh

Az ómexikói Codex Tellerianus Remensis az újév ünnepéhez a következőt fűzi: „Minden negyedik évben nyolcnapos böjt a harmadik világpusztulás emlékére.”
A toltékok, majd tőlük átvéve az aztékok, az ősidőket három korszakra osztották fel, melyeknek természeti katasztrófák vetettek véget.
A tupi indiánok szerint a Hold időnként lehull a Földre, ami nagy áradásokat okoz.
 Az mindenképpen elgondolkoztató mozzanat, hogy ezek a legendák, feljegyzések számunkra elképzelhetetlenül régi időkben történő kataklizmákról szólnak, és amikor az ember olyan magas szintű tudománnyal rendelkezett, amely lehetővé tette a betekintést a kozmikus törvények rendjébe, ezáltal kiemelkedett a „véletlen”-ből. Az is figyelemre méltó, hogy őseink ezt a tudást féltették, meg akarták menteni az utókorok számára, és az sem lehet véletlen, hogy mindezek a hagyományok, s mondák a Föld minden táján felbukkannak, meglepő hasonlatosságokkal, mintha egyetlen forrásból fakadtak volna valamikor, a korok hajnalán.
 
tlaloc--az-esoisten.jpg Tlaloc, az esőisten

„Mindnyájan a víz gyermekei vagyunk. Ó Tlaloc, víznek istene, könyörülj rajtunk, ne pusztíts el minket!” – szól egy mexikói imádság.
A Popol Vuh, ősi maja kézirat hatalmas hurrikánról és vízáradatról ír, mely az Ég Tűzhelyéről zúdult alá minden teremtményre. Tűz és fekete eső zuhogott, amely elpusztította az emberek nagyrészét. Érdekesség, hogy a quiché mayáknál megjelenik a bábeli nyelvzavar motívuma, miszerint a víz távozta után Tulan Zuiva hegyének barlangjából négy kukoricacsőből alkotott ember jött elő, akik az emberiség ősatyái lettek. Hirtelen összezavarodott a nyelvük és nem értették egymást, ezért a fehérek ősatyjai keletre költöztek, az indiánoké nyugatra.
A palenguéik és nahuatl-quichék történetében orkán rombolta le gátjaikat és házaik összedőltek. A szárazföld belsejébe menekültek, de rengeni kezdett a Föld. A Chimalpopoka krónika (Napok Története) szerint Tzequatl évének első napján (Nahuatl napja), az Ég leszáll a vízhez, minden test, ami élt, elveszett. 52 évig borította víz a földet. A harmadik korszakban (Tűzeső napja), tűzeső pusztította el a még élőket.

troano-manuscript.jpg Troano kézirat

A maya Troano kéziratban olvasható (Brasseur de Bourbourg fordításában): „Can hatodik évében, Zac hatodik hónapjának 11. Muluc-ján szörnyű földrengések támadtak és tartottak 13. Chuen-ig. (megj. A majáknál minden hónap napjainak más neve volt) Az Agyagdombok földje, Mu és Mud földje áldozatul estek nekik.” 64 milliós lakossággal együtt az óceánba süllyedtek. Mindez eme kézirat megírása előtt történt 8060 évvel. (megj. A kézirat a British Múzeum tulajdonában van, keletkezését messze Amerika felfedezése előttre datálják. Yucatánból származik)

chilam-balam--documents-de-la-cultura-maya.jpg Chilam Balam
 
A Chumayeli Chilam Balam maja könyv is több helyen említi a vízözönt.
A bárka és Bábel motívumok fellelhetőek maja, guarani, mexikó városi, puebló indiánok, Karib-tenger és Antillák lakosai, zapotékok, patagónok, stb. mondáiban.
A pueblai(Mexikó) Cholula monda szerint a nagy áradás előtt, ami a világ teremtése után 4008 évvel történt, óriások laktak Anahuacban. Elpusztultak, vagy hallá változtak, csupán hét menekült meg. Itt is megjelenik az égigérő torony alakja, amit építenek, de az istenek  tüzet, meg tüzes köveket hajítanak rá az égből és elpusztítják sok embermunkással együtt. 

giant-human-skeleton-hoax2.jpg

A michoakánoknál a romlott emberiséget törli el egy vízözön, csak egy Trezpi nevű indián pap menekül meg feleségével és gyerekeivel úgy, hogy egy nagy „szekrénybe” ül, ahová még magvakat és állatokat tesz. A galamb helyett dögkeselyűt küld ki először. Egy kolibri tér vissza később leveles ággal.
Érdekes a tlescalák, quichék, costa ricai, zsidó, tibeti, kínai és Fidzsi-szigetek történeteiben az ember testi változása. Majommá válik, kutyafarka lesz, megcsúful. Erre a jelenségre Szuchisz, egyiptomi pap azt a magyarázatot adta Szolónnak, hogy ez a nagy pusztulás utáni állapot, ahogy az ember visszasüllyedt primitív, állati létformába. (megj: erről valahol olvastam olyant is, hogy a lesüllyedt szellemi állapotot szimbolizálják ilyen módon.)
A magas hegyvidéki népeknél a bárkát gyakran barlang, „kapu”, üreg helyettesíti, mint pl. Peruban Manco Capac története. Egy későbbi történet szintén Peruból, a XVI. Századból, a Gomara, ami arról mesél, hogy valamikor szakadatlan eső hullott az égből, és a víz elborította a Földet. Csak két ember menekült meg, egy magas hegy barlangjába húzódtak meg élelemmel és állatokkal. A barlang száját vízmentesen lezárták. Itt kutyákat küldenek ki. Egy másik változat szerint az indiánok a legmagasabb hegyekbe menekültek, és mikor visszatérhettek, óriásokat találtak, akik agyonverték az embereket. Akik életben maradtak, visszamenekültek a hegyekbe és évekig rejtőztek a barlangokban, mígnem egy fiatal férfi jelent meg a levegőben és villámokkal megölte az óriásokat.
A floridai apalachiták mondája hasonló a peruihoz. Náluk a Teomi-tó vize áradt ki a legmagasabb hegyekig, csak az Olaymi hegyet kímélte meg, ahol a Nap temploma állt. Csak azok menekültek meg, akik idemenekültek és ezek népesítették be később a Földet. A Nap, miután újra előjött, felszárította a földeket, megtisztította a levegőt a mérges kigőzölgésektől. Azóta tisztelik a Napot. A Nap templomot az indiánok szerint a Nap építette, ők pedig feldíszítették. Természetes barlang volt, hasonló a Titicaca szent szigetein levő templomokhoz, melyekre először sütött le a Nap a vízözön után. (megj: érdekes, hogy állítólag a Titicaca-tónál van a Föld napfonat csakrája).
Sok mondában „Noé” és családja helyet egy testvérpár menekül meg, akik az emberiség ősszülei lesznek. Ilyenek pl. a brazíliai tupinambák, tűzföldi araucánok, ural-altáji és mongol mondák jellegzetességei.
Az Orinoco folyó hegyvidékén élő achagák a katasztrófák korszakát Catena Manoa-nak nevezik, melynek szószerinti jelentése: „A Föld egyetemes elöntése.” Érdekesek azok a sziklaképek, melyek a magas hegyekben néha több ezer méter magasságban vannak. Ilyenek vannak Ugandától északkeletre fekvő barlangokban, az Andok magas hegyeiben, mint a Titicaca feletti üregek 3000 méter magasságban, melyeket a régi mondák a „népek szövetségének, egybegyülekezés helye a nagy víz idején”-nek neveznek. Hasonló sziklavárak találhatóak Venezuela, Kolumbia és Brazília határvidékein.
Egy olasz jezsuita hittérítő, Gili atya, aki 16 évig dolgozott az orinocoi missziós telepeken, könyvet írt erről az időszakról, Storia dell’Orinoco (Róma, 1749). Ebben említi a bennszülöttek egyik ősi legendáját, miszerint a nagy víz idején, amikor atyáiknak csónakba kellett szállniuk, hogy az általános árvízből megmeneküljenek, a tenger vize az Encamarada szikláit nyaldosta.
Ez a monda más törzseknél is fennmaradt, mint a Rio Cravato indiánjainál és a Felső-Orinoco törzseinél.
Az Encamarada hegységtől néhány mérföldre terülő síkság közepén egy szikla áll, az ún. Tepumereme, azaz festett szikla. Afrikában is vannak hasonlóak, amiknek a tudósok vallásos jelentőséget tulajdonítanak, és amivel Várkonyi Nándor nem értett egyet. Az Orinoco, Encamarada, Capuchino és Caycara között ezek a hieroglifa-szerű jelek, állatábrák, szimbólumok gyakran olyan magasan vannak a sziklába vésve, hogy azt csak nagyon magas állványról lehet elérni, de vannak függőleges, sima sziklafalak is, melyek sem fentről, sem alulról nem voltak megközelíthetőek, mégis, ezekben a sziklákban bavájt barlangok is vannak, melyekben építkezés maradványait találták. Az Orinoco felső folyása mentén 50-60 méter magasságban régi partjeleket találtak, melyeket a víz mosott ki hosszú időszak alatt. 

petroglifos-de-kalina--chile.jpg Chile

A Nyugat-indiai szigetek (Karib-tenger, Antillák) népeinél a bárka hagyomány élt, ritkábban a barlang.
Észak-Amerika nomád törzsei, mint az algonkinok, sziúk, irokézek, delavárok, krisztinók, stb, szintén hasonló mondakörrel rendelkeznek, amelyben szerepel a bárka, büntető vízáradat, állatok kiküldése és az új emberiség.
A vízkatasztrófák mondái mellett jelen vannak azok a típusok, melyek földrengésekről, vulkánkitörésekről, tűzözönről szólnak, vagy kozmikus jellegűek, ahol elrejtőzik a Nap és a Hold, új csillagok érkeznek, fagy és hőség periódusai váltják egymást, vad viharok dúlnak és szerepet kap a szivárvány.
Oklahomai regékben elsötétedett a világ és hegymagas hullám közeledett sebesen.
Brit Kolumbia: „Nagy felhők jöttek, oly hőség támadt, hogy a víz felforrt. Az emberek a folyókba és tavakba ugrottak, hogy lehűtsék magukat és meghaltak”
A csippevák elbeszéléseiben az idők kezdetén jeges hideg hófúvások voltak, ám az egér kirágta a tömlőt, amibe a meleg volt bezárva. Kiszabadulván szétáradt a Földön és a gyorsan olvadó jégből az ár a legmagasabb hegyek fölé emelkedett.
Vannak olyan különbségek a mondák között, hogy míg egyesek mindent elsöprő áradatról mesélnek, mások jelentős áradás-apadásról.
A dindje indiánok és a szíriai Hieropolis (Bambike) városához fűződő mondák meglepő módon szinte azonosak. Mindkettőben egy szakadékon át folyt le a Föld mélyébe az özön vize.
A szomáliaiak állítják, hogy a vízözön előtt még nem létezett a Vörös-tenger, amiről kiderült, hogy csak a késő harmadkorban, negyedkor elején alakult ki.
A Maláj-félszigeten élő binnák szerint a vízözön után emelkedett fel a Lulumut hegye.
A knistino és krík indiánok arról regélnek, hogy a nagy áradás alatt egy fiatalasszony úgy menekült meg, hogy elkapta egy arra szálló óriásmadár lábát, ami egy hegy tetejére vitte. Óriásmadarak más népek legendáiban is gyakran feltűnnek. A földtörténet szerint a harmadkorban kezdtek tűnedezni, de pár fajuk egy darabig még fennmaradt Madagaszkáron, Új-Zélandon, mint a moa.
A Yellowstone környéki mandán indiánok nagy ünneppel emlékeznek a vízözönre, ahol az első ember Numane Machana volt, aki szintén bárkán menekült meg és gerlét bocsátott ki, ami fűzfaággal tért vissza.
Érdekesség, hogy a békepipa eredetét a vízözönig vezetik vissza. A pipa anyagának legfőbb lelőhelye a sziúk földjén található vörös agyagdomb a Szent antal vízeséstől nyugatra. Azt tartják, hogy a vízözönbe fulladtak testéből keletkezett. Az áradás után a Nagy Szellem ráült, az agyagból pipát formált, és a füstöt a négy égtáj felé fújva békét kötött az összegyűlt emberekkel, majd megparancsolta, hogy ezen a helyen nem készíthetnek fegyvereket, csak békepipákat. Ez a rítus hasonló a Noé féle békeszövetséghez Istennel.
Az ausztrál aboriginek mondái szerint régen egy folyam partján két törzs élt. Északon a fehérek, délen a feketék. Eleinte békében, aztán a fehérek erősebbek lettek és kezdték lenézni a feketéket, majd megszakítottak velük minden kapcsolatot. Egy napon a folyó kiáradt és a fekete törzs a szárazföld belseje felé menekült. Mikor a víz visszavonult és ők visszatértek vadászterületeikre, a fehérek eltűntek, helyükön a tenger vize hullámzott. Talán ekkor vált Ausztrália szigetté, ekkor szakadt el a kontinenstől.
Fidzsi szigetén Isten a bűnös emberekre vízözönt bocsát, de végül néhányat megment egy bárkában.
Hawaii-n egy nagy földről mesélnek, Ka-houpa O Kane (Kane isten teste), mely az ő szigeteiktől DNY-ra terjedt Raratongán, Fidzsin át Új-Zéland felé (Mu hagyomány). Ez a föld elpusztult a Moana-nuikai-oo („a nagy tenger elnyelt mindent”) és a Kai-a-kahina-alii („az áradat, mely királyok bukását okozta”) idején. Óceánia apró és nagy távolságra levő szigetein élő népeiben elevenen él ma is a hajdani nagy szárazföld, a legendás Mu szigetének emléke.
A kelták hős királya Hy Gadarn, feltalálta a vashajót, amelyen megmentette népét.
A germán mondagyűjtemény, az Edda bevezető része egy világpusztulásról ír, az istenek harcaként.
A lappoknál a bűntől mocskos emberiség alatt megnyílt a föld közepe. Ezután az Ég ura Jubmel leszállt és vörös, kék, zöld kígyókhoz hasonló villámokat szórt rájuk, majd feltornyozta a vizeket és lezúdította a Földre.
Az eszkimók rémületbeejtő áradatról, példátlan erejű viharokról, majd ezt követően hőségről beszélnak. Aki életben maradt, azt a rákövetkező fagy pusztította el.
Örményországban az Ararátról tartják, hogy Noé bárkája ott feneklett meg. A kurdok a Dzsudi hegyet tartják a partraszállás hegyének, a perzsáknál pedig a Koh i Nuh hegyet.
Az irániak (perzsák) legrégebbinek látszó mondatöredékében Angra Manju, a gonosz szellem megrontotta a Földet, és ördögi lényekkel népesítette be, ezért Taszter, a víz szelleme özönvízzel pusztítja el a gonosz kígyót és tisztítja meg a Földet.
Az ősiráni zendek szerint Ari fennsíkján laktak örökös tavaszban, ám délről tüzes sárkány (Angra Manju) szállt fel mindent elpusztítva, a nappalt éjszakává változtatva. Iszonyú farka eltakarta a csillagokat. Forró víz zuhogott az égből, kiégetve a fákat, és a víz embernél magasabban borította a Földet. 90 nap után vihar támadt, a sárkány megsemmisült és a föld alá süllyedt. Ezután zord tél következett, ami 10 hónapig tartott. Itt a bárka helyett agy vár szerepel, ahová a hős Yima herceg begyűjti a Föld minden tudományát, jóravaló teremtményét és ezer évig élnek boldogságban, míg odakinn fagy, hófúvás, vízözön zajlik.
Az Indus menti kultúra népeinél, a Védákhoz fűződő brahmana irodalomban, az ún. puránákban van a legtöbb vízözön-monda, valamint a Mahábharáta 3. részében, a Vana Parvan epizódban.

hayagriva.jpg Hayagriva

A Baghavad-puránában: Mikor az utolsó Kalpa (Bráhma nagy világkorszaka) végén Hayagriva óriás ellopta a Védák szent iratait, így az emberiség megfosztatott az isteni tanoktól és törvényektől, Visnu egy kis hal alakjában a Földre szállt, hogy megmentse a Védákat és a jó erkölcsű embereket. Ez utóbbiak közül is kivált Manu király. A hal megkéri őt, hogy gondozza, és akkor majd megmenti őt egy mindent elsöprő nagy áradattól. Így is történik. Mikor a hal akkorára nő, hogy meg tudja védeni magát a tenger ragadozóitól, azt mondja a királynak, hogy hét nap múlva a világ a Halál tengerébe süllyed, de küld egy hajót, ahová Manu király vigye be a világ összes gyógyfű magját, a hét „risit”, látót, vagy szent embert és minden állatból egy párt. Ő meg majd eljön és a szarvához kötözött hajót addig vontatja az óceánon, míg Bráhma ereje elmúlik. Az ár elmúltával Visnu felemelkedett, legyőzte Hayagriva démont és visszaszerezte a szent könyveket.
A Visnu-purána Krisna és Indra viszályáról szól. Indra féltékeny Krisnára, akit az emberek szeretnek, ezért ráparancsol a felhőkre, hogy árasszák el a Földet és pusztítsák el az emberek nyájait, de Krisna, aki többek között a pásztorok védnöke is, megvédi az embereket és nyájaikat úgy, hogy felemeli Govardhana hegyét, ami alatt menedéket lelnek.
 
gilgamesh.jpg A Gilgames eposz egy töredékes táblája

Az egyik leghíresebb forrás a sumér-babilóniai Gilgames eposz, amelyet ékírásos, több helyen töredékes táblákon találtak meg. A legrégebbi részek i.e.3.évezredből valók, de azt tartják róluk, hogy még régebbieknek a másolatai. A hős Gilgamesről szól, aki utazása során eljut Utnapistimhez, aki elmeséli neki a vízözön történetét. A legegységesebb szöveg  az Asúr-bán-aplú (i.e.VI.sz) ninivei könyvtárában talált, tizenkét táblás óperzsa nyelvű másolat, illetve fordítás, de nincs meg a teljes fordítás.

oannes3.jpg Oannesz egy sumér táblán

Említésre méltó Berosszosz elbeszélése, aki Bel-Marduk babiloni papja volt (i.e.280 körül), és I.Szeleukosz király számára megírta Bab-ili birodalmának történetét a Marduk templomában őrzött „szent” iratok alapján, mint azt állítja. Az iratok a sumérek első mítikus tanítómesterének, Oannésznek (Hani) tanításait őrizték. Oannész félig hal, félig ember alakú volt, ahogy a többi vízilények, hüllők, kígyók, sárkányok, az atlanti és más népek tanítói. Berosszosz beavatott volt, tehát minden bizonnyal eredeti iratok alapján dolgozott, így műve ismeretlen forrásokat rejt. A könyv, sajnos, elveszett, ezért csak olyan részei ismeretesek, melyeket Euszebiosz, Josephus Flavius, Abüdenosz, Alexander Polühistor és Szünkellosz másoltak ki belőle idézetképpen, vagy kivonatosan. Ezek közül érdekesek a világ- és emberteremtés mítoszai, valamint a vízözönről szóló töredék.
Rhodosz őslakosainak, a thelkinoszok elbeszéléseiben az áll, hogy bár ügyes nép voltak, de bűneik sokaságának következménye volt a vízözön. Viszont itt előre megjósolták, ezért sokan elmenekültek már időben. A szigeteket elöntötte az ár, de mivel Heliosz, a Napisten, szerette a rhodosziakat, ezért felszárította a kiáradt vizeket. (Diodórosz)
Egyiptommal kapcsolatban több az ellentmondás azt illetően, hogy volt-e vízözönük, vagy átvették a történeteket másoktól, viszont I.Széti sírjának falán (Királyok Völgye), van egy hosszabb felirat, ami „Az emberek megsemmisítése”, vagy „A Tehén Könyve” címen ismert. A történet szerint az istenek az ősidőkben a földön éltek. Akkor az ég még nem különült el a földtől és az emberek hasonlatosak voltak az istenekhez. Ám ahogy Ré, a legfőbb isten, szemmel láthatóan erősen öregedni kezdett, az emberek elpártoltak tőle és megszüntek őt tisztelni, ezért Ré összehívta az isteneket, hogy együtt döntsenek az emberek megbüntetéséről. Végül Ré lánya, Hathor vállalta az emberek kiirtását, de Ré részvétre gerjed és csellel megmenti őket. Egy másik történet szerint Tem isten (Atum, vagy Temu), a mélységek vizével semmisíti meg az embereket, csak azok maradnak életben, akiket felvesz a bárkájába.
Noé történetét a többség ismeri, ezért nem térek ki rá bővebben, viszont érdekes, hogy a Gilgames eposszal való hasonlatossága ellenére vannak íráskutatók, akik úgy gondolják, hogy a zsidó vízözön elbeszélés is egy ősi forráson alapul, nem pedig átvették a sumér mondát a babiloni fogságuk idején, sőt, az is lehetséges, hogy közös a forrásuk, de egymástól függetlenül, párhuzamosan alakultak az idők folyamában.

platon1.jpg Platón (i.e. 427-347)

A legrészletesebb és vitathatatlanul a legkülönlegesebb emlék Platón elbeszélése Atlantiszról, melynek történetét két művébe, a Timaioszba és a Kritiászba szőtte bele dialógusok formájában. Részletesen ír a hatalmas és virágzó szigetről, amely Héraklész oszlopaitól nyugatra terült el. Poszeidon, a tenger istene alapította, majd fia, Atlasz örökölte. A legenda szerint Atlantisz egykoron bölcs lakói egy idő után kapzsivá váltak és agresszívvá, és hódító háborúkba kezdtek, ezért Zeusz parancsára a sziget egyetlen éjszaka alatt a tengerbe süllyedt. A történetet Platón Szolón feljegyzéseiből ismerte, aki i.e.560-ban Egyiptomban járt, és ott hallotta Szaiszi papjaitól, akik azt is mondták, hogy mindez 9000 évvel a feljegyzések előtt történt meg.
A Timaiosz (Timaeus, i.e.360), melyben Szuchisz, Szaiszi (Saisi) város Neith istennő templomának papja eképp foglalja össze Szolón számára a világpusztulásokról szóló egyiptomi tudományt: „Sokszor, sokféle módon pusztultak már el az emberek, leggyakrabban tűz és víz által. Mert az, amit nálatok Phaéthonról, Héliosz fiáról beszélnek: mint szállt fel atyja kocsijára, s miután nem tudta atyja (a Nap) útját megtartani, mint égett el minden a Földön, s őt magát villám ölte meg – ez persze úgy hangzik, mint egy mese, de igaz magva az, hogy a Föld körül keringő égitestek mozgása megváltozott, s hogy időnként nagy tűz semmisít meg minden földi lényt... Ti csak egy vízözönről tudtok, holott oly sok előzte már meg...”
Megj: Neith, egyiptomi istennő alapította Szaiszi városát, és akinek a neve görögül Athéné. Emiatt a rokonság miatt voltak olyan készségesek a papok Szolónnal.

ptolemaiosz-1513-as-kiadasu-terkepe--atlantisz-zolddel.jpg
Ptolemaiosz 1513-as kiadású térképe. Atlantisz zölddel jelezve.

yonaguni-3.jpg Yonaguni romjai, Dél-Japán

Az etruszkok gondolatát továbbszőve, akik Censorinus szerint: „Úgy hitték, hogy az istenek különféle csodajelek által figyelmeztették a halandókat a korszakok végének közeledésére”, avval zárnám elmélkedésemet, miszerint erősen feltételezhető, hogy az emberiség múltbavesző története során nem csupán egyetlen isten létezett, hiszen a katasztrófák az egész Föld lakosságát érintették többször megismétlődve. Ezek az istenek lehettek volna az emberi képzelet által emberi tulajdonságokkal felruházott természeti jelenségek, vagy azok kiváltói, ám ha arra a hihetetlen és sokszor utánozhatatlan tudásra nézünk, melynek nyomai máig nem tűntek el teljesen a Föld színéről (sőt a gyors információ áramlásnak köszönhetően, ma már eljuthat bárkihez minden új felfedezés híre, még a legnagyobb titkolózások ellenére is), nem lehetünk annyira vakok, hogy ne gondolkozzunk el azokon a dolgokon, amiket tényként kellett megtanulnunk az iskolákban, és azokon a tényeken, amelyek merőben ellentétesek azokkal a dolgokkal.

Megjegyzés: Elsődleges forrásanyagként Várkonyi Nándor: Sziriat Oszlopai című művének harmadik kiadását használtam fel. A kiadás éve 1972, vagyis az azóta eltelt 42 évben sok új felfedezés történhetett, amelyek esetleg más világításba helyezhetnek bizonyos mondai értelmezéseket, ugyanakkor a régi mondák magva nem változik, legfeljebb a monda tűnhet el.
2014.01.11


Képek:
mysterieuxlettres.wordpress.com
okoricivilizaciok.network.hu
landofpyramids.org
historiageneral.com
pinterest.com
chileprecolombino.com
ebay.com
collective-evolution.com