Hópehely




Nem emlékszem születésem pillanatára, sem arra, amikor ráébredtem önmagamra. Mint egy sűrű ködből, úgy törtek elő a gyenge fények, az erősödő hangok, amelynek közepében ringatóztam testvéreimmel – lágyan, puhán, fel és lefelé hullámozva a Világóceán ölében. A létezés öröme járta át lényemet és ez a csodás érzés összekötött mindannyiunkat. Egyek voltunk általa, egy végtelennek tűnő tökéletes egység, valahol a Végtelenben úszva.
Számunkra az idő nem létezett, a változatlanság nyugalmában lebegtünk, és azt hittük, ez így marad örökre, ám valamikor a végtelennek hitt tér mintha zsugorodni kezdett volna. Egyre közelebb szorultunk egymáshoz. A hangok felerősödtek, a homály sűrűsödni kezdett. Ébredező izgalmunk feszültséggé dagadt, ami vakító csattanásként szakadt ki belőlünk, rémületet keltve, ami megtöltötte lényünk. Éreztem, hogy egymás után szakadnak el tőlünk társaink, én meg egyre erősebben kapaszkodtam, aztán csitulni kezdett a zaj, kihunyt az utolsó robajló fény és a sűrűség oszladozni kezdett, s valami csodásnak adta át a helyét. Ragyogó kékségben úsztunk és én megláttam magunkat, ahogy hófehér ködként gomolygunk az azúr óceánban. Csodaszépek voltunk!
Békésen lebegtünk egyre távolabb és távolabb. Azt hittem, elértük az Örökkévalóságot, ám új változás ért utol minket. Hidegebb lett körülöttünk és a hideg bekúszott közénk. Elért minket – egyenként… egyikünket a másikunk után. Ahogy nőtt, úgy csendesedett el bennünk a hang. Testem változni kezdett, húzódni, laposodni, nyúlni s szilárdabbá válni, mégsem féltem. Nyugalom töltötte be világunkat, halk zizzenések, finoman pengő zengések dallama ébredt, és az éledő fény megmutatta új lényünket. Csillogó kristályokká váltunk mindannyian, és én úgy éreztem, mi vagyunk az Univerzum leggyönyörűségesebb, legtökéletesebb lényei. Hasonlóak, mégis mind mások voltunk. Kerekebbek, szögletesebbek, karcsúbbak és teltebbek, bonyolultabb és egyszerűbb csillag alakzatok, de mindannyian csodálatosan szépek. Erősödő vágyat éreztünk, hogy mutassuk meg magunkat a világnak, örvendeztessük meg a szépséggel, amit kaptunk, és mint egy varázsszóra, elengedtük egymást. Megszűnt a lebegés és lassan hullani kezdtünk, andalogva, kerengve, fel-le hintázva és kacagva szállingóztunk lefelé, oda, ahonnan egykoron érkeztünk. A lenti sötétséget hamarosan elfedte a fehérségünk. Röpke pillanatra megkapaszkodtam egy fa ágának a végébe. Felismertem régi, elfeledettnek hitt álmaimból. Körbenéztem az alvó erdőn, aztán puha takaróvá váltam testvéreimmel. Ahogy takarónk vastagodott, úgy süppedtünk egyre mélyebbre, és a növekvő homállyal közeledett az újabb álom ideje. A világ elnémult és én testvéreimmel összekapaszkodva az Álom útjára léptem, ahol együtt maradunk a következő ébredésig.
Ünnepélyes csend honolt a tájon. A táncoló hópelyheken lángok arany fénye szikrázott, megcsillantva az ablak mögül izgatottan kukucskáló gyerekek szemét, és a hó lassan betakarta a türelmesen várakozó szánkókat.


A történet 2016 januárban megjelent az Uploaded Magazinban
Képek: Internet