Búcsú


Az első napsugarak elérték a kertpalánk tetejét és besurrantak a bambusz levelei közé. Éledő szellő suhant a harmatos fű felett, s fénylő hátán ringatózni kezdtek a sötétzöld levelek. Élükön puhán siklott végig a kelő Nap fénye.
Egy öregember figyelte lélegzetét visszafojtva a változást, ahogy az est lassan visszahúzódik, helyet adva a közelgő reggelnek.
Évek óta, minden egyes hajnalon kiült a kopott karosszékbe, és minden egyes nap új ajándékkal örvendeztette meg a szívét, ám ezen a reggelen a természet tökéletes szépsége sem volt képes eloszlatni a mellkasára nehezedő sötét felleget. Szomorú tekintete gyöngéden simította végig a halkan rezgő bambuszcsoportot.
Képek bukkantak elő a múltból, az a nap, amikor megszületett a fia. Pár nappal később fiatal bambuszhajtásokkal tért haza, és a felesége letérdelt mellé, és segített a puha földet lenyomkodni körülöttük. Ezután karjára vette a babát és odavitte a növényhez, hogy bemutassa őket egymásnak. Sokan azt hiszik, hogy egy pár napos csecsemő mit sem ért a körülötte zajló világból, de a férfi biztos volt benne, hogy gyermeke megértette: ha jól gondozza majd, mire felnő, visszakapja a gondoskodást.
Szép időszak volt! Kevés könny hullott, annál több kacaj szállt végig a házon, ki a kertbe. A cseperedő fiúcska együtt számolgatta apjával az új hajtásokat, ősszel meg összegyűjtötte a lehulló leveleket és anyjával készítettek belőlük képeket, meg díszeket, és mindig tett belőlük az aprócska hokorára, a kert kamijának a szentélyére, de nem feledkezett meg az ünnepeken sem róla, jutott a finom mochiból mindenkinek, aztán másnap kiszaladt, ha esett, ha fújt, hogy elfogadta-e a kami az ajándékát. Mindig elfogadta.

Az évek repültek, a növekvő gyermekből a saját útját járó ifjú lett, ám váratlanul távozott a felesége és vele együtt a felhőtlen boldogság. A temetés napján zuhogott az eső. Miután egyedül maradt a házban, kiült a teraszra, és a bambuszt bámulta üres szemekkel, és egyszercsak rádöbbent, hogy a levelek vele együtt könnyeznek.
Egy év se telt el, mikor a fia bejelentette, hogy a városba költözik és hamarosan megnősült, majd hamarosan megszületett az unokája, de csak ritkán láthatta, mert a szülők folyton dolgoztak, neki meg egyre nehezebben esett a mozgás és a hosszú utazás.
Egyik nap éppen a boltból ballagott hazafelé, mikor először rosszul lett. Rosszalkodik a szíve, mondta az orvos és felírt néhány gyógyszert. Fölöslegesnek tartotta, hogy szóljon a fiának, minek szaporítsa vele a gondjait, így is van neki elég – a munka, a család. Egy beteg öreg csak teher lenne...
Idővel belenyugodott az egyedüllétbe, amit sokáig oly nehezen viselt el. Ebben segített neki ismét a bambusz. Minden nap megörvendeztette valamivel. Hol ködbe rejtett harmattal, hol vidáman csillanó esőcseppekkel, hol tekergő vízkígyókkal a monszun idején, hol bujkáló holdfénnyel a sűrű lomb között, vagy csillagok táncával a ringatózó levelek szélein. Néha elámult, mekkora lett az az egykoron aprócska kis hajtás! Sűrű erdőcskévé terebélyesedett a terasz szélén, elzárva a kilátást, de nem engedte, hogy a fia megritkítsa. Biztos volt abban, hogy a bambusz kamija szívesebben maradna sűrű rejtekében, ahol néha apró madarak bújnak meg, pókok szőnek ezüstös hálókat az ágak közé.
Eszébe jutott az eset, amikor a fia elhozta pár napra egyik nyáron a családját. Az unokája talán négy éves lehetett, és folyton a kertben futkosott. Meglátta, hogy a szomszédból a macska ott szunyókál a bambusz és a terasz között a sarokban. Türelmetlenül benyomakodott az ágak közé és egy levél megsértette a kezét. A játéknak sírás lett a vége és a gyerek haza akart menni. Bár egyetlen szó sem hangzott el, mégis érezte a néma szemrehányást.
Valami sajogni kezdett legbelül, de nem válhatott meg az egyetlentől, ami eleven emléke volt a feleségének. Minden új levélben az asszony mosolyát látta újraszületni.
Éles csörgés szakította ki ábrándozásából. A fia hívta telefonon.
- Apa! Hétvégén jövünk érted. Maiko majd elcsomagolja a holmidat, viszünk kartonokat, szóval ne aggódj, megoldunk mindent!
Elhallgatott, aztán szaggatottan folytatta: - Tudom, hogy nehéz lesz ezt most hallanod, de az új tulajdonosok arra kértek, hogy vágassam ki a bambuszt, mielőtt beköltöznek. Szombaton jön egy kertész… Ha nem érnék oda időben, kérlek, engedd be!
Az öregember rezzenéstelen arccal nézett kifelé, de a szeme sarkában egy könnycsepp csillant.

Hangos csivitelésre ébredt. Közömbösen vette tudomásul, hogy elaludt a teraszon és egész éjjel kinn volt a szabadban. Lassan dörgölni kezdte a hidegtől megmerevedett kezeit. Térdei nehezen engedelmeskedtek, de nem törődött az ízületek panaszkodásával, becsoszogott a konyhába és teavizet tett fel a tűzhelyre, aztán elővette a legszebb teáscsészét. A teapor színe májust idézte, a frissen zöldellő mezőket, s a gőzölgő ital bevarázsolta a lankás teaföldek illatát. Odament a teraszajtóhoz és kinézett a kertre.
- Amaya kedves! – szólalt meg halkan – Egészségedre!
Az első korty lassan végigfolyt a nyelvén, elérte a szájpadlását, és ahogy kifújta orrán a levegőt, az aroma kinyílt, mint egy képeskönyv.  Tavasz illatát hozta a szellő, cseresznyeszirmok repkedtek körülötte, s a távolban a méregzöld hátú dombok fésült hátán mintha valaki közeledne!
Félrenyelt. Fuldokolva köhögött, sokáig, aztán teljesen kimerülve rogyott az ágyra.
- Bolond vénember! – sóhajtott fel. – Semmire sem vagy már jó! Rég el kellett volna már menned neked is!
Feltápászkodott és kiment a teraszra. Mereven bámulta a bambuszt. Ezen a tavaszon egyetlen madár sem fészkelt bele. A kis szentélyen egy fehér lepke napozott éppen. Amikor széttárta a szárnyait, finom szürkés rajzolat tűnt elő és két piros pötty. Finoman csapkodott párat és ellibbent. Az öreg lehajolt a hokorához és lesöpörte róla a füstölők porát. Ekkor látta meg benne a követ. Egy fényesre polírozott sötétzöld kő volt. Pontosan a markába illett. Elgondolkozva nézte, aztán bement a kerti házba szerszámokért.

Mire elkészült, a nyugvó Nap már elérte a horizontot. Meggyújtotta a jókora rakást. Alul a száraz szalma és az ágak hangosan sisteregtek. Sokáig nyaldosták a lángok a zöld leveleket, mire azok lassan feketedni kezdtek és sötét füst szállt az ég felé.
Az öregember a karosszékből nézte, ahogy a rakás egyre kisebb lesz. Azt hitte, hogy fájni fog megtenni, de nem érzett semmit, csak megnyugvást. Ha meg kellett történnie, akkor az ő keze által, amivel elültette. Ujjai a követ simogatták. Puhának és melegnek tűnt, mint Amaya ujjai. Emlékezett az első pillanatra, amikor meglátta a Meguro partján a cseresznyeszirmok záporában, emlékezett a mosolyára és az érzésre, amikor először fonódtak egybe az ujjaik. Hihetetlenül könnyűnek érezte akkor magát, mintha tudna repülni, fel a hófehér felhők fölé. Kedvese kacagva kérte, hogy maradjon, mert egyedül nagyon szomorú lenne nélküle, mire ő átölelte a lány vállát és azt mondta, hogy akkor inkább marad, vele marad örökre, bárhol is lennének.
Fehér füst szállt a hokora felé, szinte teljesen betakarta. Mintha egy alak állt volna ott. Az öreg arra gondolt, talán a kert kamija az. Elmosolyodott.
- Bocsáss meg! – mondta halkan. – Tönkretettem az otthonod!  Kérlek, bocsáss meg!
Halkan szisszent néha a parázs, s az öregember belefeledkezve nézte, ahogy a bambusz lelke megindult felfelé, lassan tekergőzve a csillagok közé, és ő furcsa módon úgy érezte, hogy most, ebben a pillanatban képes lenne felszállni, mint akkor régen.
- Hiroshi kedves! – hallotta Amaya hangját és meleg ujjakat érzett ujjai között. Ismerős alak bontakozott ki szemei előtt, egy ismerős arc... ismerős mosoly... A szíve hatalmasat dobbant.
- Repüljünk!

Tabi Kazu
2017 01.20.
bamboo_wallpaper_plants_nature_1122.jpg
Photos source: web