Ichi és Aokira története



Az erdő tele volt élettel. Friss levelek bomlottak, rügyek pattantak, virágok illatoztak, méhek döngicséltek, legyecskék zümmögtek és szerelmes madarak csacsogtak mindenütt. Kutyaugatás hallatszott messziről és állatok nyújtott bőgése.
„Talán egy tehéncsorda van a közelben” – gondolta Gaki.
Ahogy ritkultak a fák és be-beszaladt a napfény, színes ruhákat látott libbenni. Megállt és hallgatózott. Hamarosan három ember hangját vette ki. Két lányét és egy fiúét, de nem értette a nyelvet, amin beszélgettek. Hirtelen vad ugatással rontott be az aljnövényzeten keresztül egy termetes kutya. Felfedezték.
- Csiga! – kiabált valaki és a négylábú megállt, de nem vette le a szemét a betolakodóról.
Két fiatal lány bukkant fel és az egyik kissé törve, a közös nyelven szólalt meg:
- Tarima vagyok. Érted, amit mondok?
Gaki bólintott. Akkoriban a saját nyelvén kívül mindenki beszélte a közös nyelvet. Egyszer mesélte a Mesemondó, hogy ez volt az első nyelv. Az emberek szétszéledésével átalakultak, de ezt minden csoport megtanította az utódoknak.
Miután udvariasan meghajolt és bemutatkozott, a feszültség elszállt.
- Ők a testvéreim – folytatta a bemutatást a fiatal lány. – Ez a húgom, Pirka, ő meg az öcsénk, Torda. A teheneket őrizzük.
Gaki kíváncsian méregette a legelésző állatokat. Nekik is voltak hasonlóak, de kisebbek, gyapjasabbak és sötétek. Ezek szürkék fehér pofával és széles rózsaszín orral. Két újabb kutya bukkant fel. Gyanakodva szemlélték a jövevényt, aztán leheveredtek a fűbe. Tarima sajttal kínálta a fiút, aki most a rámeredő kisfiúra mosolygott.
- Nem tűnsz éhesnek, se fáradtnak – jegyezte meg a lány. – Nincs se szákod, se tarisznyád.
- Mielőtt elindultam, alaposan bereggeliztem halból.
- Halból? Tulajdonképpen honnan jössz?
Gaki egy pillanatra elhallgatott. Nem akart hazudni, de az igazat sem szívesen árulta volna el, amíg nem tudja, mennyire bízhat meg ezekben az emberekben.
- Nagyon messziről. Szeretnék világot látni.
- Értem – bólintott Tarima. - Mindenesetre, ha majd az elöljáró kérdez, kicsit részletesebben kéne felelned.
- Sárkányszigetről jöttem. Hallottál felőle?
- Sárkányszigetről? – kerekedett el a lány szeme. – Naná, hogy hallottam róla régi történetekből! Húha! Az tényleg messze van. Hajóval jöttél? Lenn horgonyzol egy öbölben?
A fiú nyelt egy nagyot.
- Nem. Sárkányháton érkeztem.
A három testvér szeme nagyra nyílt, aztán Tarima felkacagott.
- Majdnem elhittem!
Ám Gaki nem kacagott velük.
- Tényleg sárkányon jöttél?
- Tényleg.
- A mindenit! Még sárkányt is ritkán látunk errefelé, nemhogy sárkánylovasokat. Nagyon szívesen megnézném, de az állataink nincsenek hozzájuk szokva, ezért valószínű elszaladnának, de talán majd később, ha megengeded. Most azonban induljunk! Bizonyára sok érdekes dolgot tudunk egymásnak mondani!
A falu erős, vaskos, szépen megmunkált fagerendákból épített házak soraiból állt. Legtöbbnek kertje is volt alacsony kerítéssel elkerítve. Egy tágas téren álltak meg a házak koszorújában. Közepén hosszú, virágokkal díszített oszlop magasodott, körben virágzó fák gyűrűje. Egy magas épület felé tartottak, néhány kíváncsi követte őket. Alig értek a lépcsőhöz, mikor a bejárat kinyílt és egy alacsony, kopaszodó emberke lépett ki. Tarima kedvesen tapsolt, majd röviden beszámolt Gakival való találkozásukról.
- Sárkánysziget! – csillant fel a férfi szeme. – Már hallottam felőle és a térképen is ott van, de még sosem jártam ott, de hogyan is. Nagyon szeretném, ha mesélnél nekünk az otthonodról este a Nagy Házban, addig is légy a vendégem!
Tarima gyorsan elbúcsúzott és visszatért testvéreihez. Az elöljáró, Donáti úr háza otthonos volt, világos és tele mindenféle képekkel, meg faragott figurákkal, agyagvázákkal, színes szőnyegekkel. Fényesre csiszolt asztal mellett álló, bőrökkel bevont vaskos székekhez vezette a fiút, majd a díszes faliszekrényből elővett egy üveget, meg két poharat. Gaki csodálattal szemlélte. A falujában igen ritka volt az üvegholmi, senki sem készített ilyesmit. A közösségi háznak volt két különleges ablaka, ami színes kristálylapokból készült, a lakóházakba pedig úgy jutott be fény, ha a könnyű oldalfalakat széthúzták. Donáti Úr teletöltötte a poharakat egy sötét, barnászölden csillogó folyadékkal.
- Diólikőr – jegyezte meg. – Nagyon finom – bátorította a gyanakvóan pislogó fiút és felemelte a poharát.
Édeskés volt, leheletnyi kesernyés aromával. Rövid csönd támadt. A férfi a fiút fürkészte, aztán újratöltött.
- Fiatalnak tűnsz. Nálunk egy korodbeli még majdnem gyereknek számít, de nálatok bizonnyal másképp lehet, ha ilyen hosszú útra egyedül indultál, mert így van, nemde?
Röpke szünetet tartott, majd folytatta:
- Tarima röviden beszámolt a találkozásotokról, de néhány kérdés megválaszolatlan maradt. Remélem, nem érzed tolakodásnak, ha most felteszem őket.
Gaki sejtette, mik lesznek ezek a kérdések, de azt még nem tudta, hogy fogja megválaszolni őket, ám gondolkodni már nem maradt ideje.
- Nos, hát – dőlt hátra a karosszékben Donáti Úr. – Mivel érkeztél? Gondolom, hajóval. Hol szálltál partra és meddig szándékozol nálunk maradni?
A fiú zavartan köszörülte a torkát, majd a pohárba nézve mondta:
- Nincs hajóm.
Az elöljáró meglepetten bámulta.
- Értem, vagyis nem értem. A szigetről nem jöhettél másképp.
- Az a helyzet – folytatta a fiú a poharat még nagyobb figyelemmel vizsgálgatva –, hogy nem egyedül jöttem.
- Aha – nézte ébredező kíváncsisággal vendéglátója.
- Az a helyzet, hogy repültünk.
- Valóban?
Donáti Úr felegyenesedett és előrehajolt. Szája kissé kinyílt izgatottságában.
- Az a helyzet, hogy egy sárkány hozott a hátán.
- Oh! – kiáltott fel a férfi felragyogó szemekkel. – Ez fantasztikus! Csodálatos! Egy sárkány! Gyermekkorom óta nem láttam egyet sem! Hol van? Mit csinál most? Láthatom? És melyik nemzetségbe tartozik? Ugye, megmutatod?!
Gaki megkönnyebbülten mosolyodott el Donáti Úr szinte gyermeki lelkesedését látva.
- Gondolom, a szikláknál van. Ott éjszakáztunk egy barlangban. Talán halászik.
- A sziklabarlangok! Régen többször lakták átutazó sárkányok.
- Nem voltak veszélyesek?
- Éppenséggel volt közöttük néha fekete is, de azok nem maradtak. Nem mertek kikezdeni a tengeri néppel.
- Tengeri nép? – kerekedtek el a fiú szemei. – Azok kik?
- A legszebbek, a legkedvesebbek gyermekszívemnek, de – nézett fel – még nem válaszoltál, hogy melyik nemzetségbe tartozik a barátod?!
- Zöld.
- Oh! Azok sajnos nem túlságosan kedveltek mifelénk, de a feketéknél valamivel jobbak. Remélem, megbízható!
- Óh, igen! Párszor már lett volna alkalma megenni, de egyszer sem tette.
A férfi meghökkenve kapta fel a fejét, aztán köhintett párat.
- Hát ez valóban nyomós érv. Mondd csak, mióta ismered?
- Két hete láttam először, és egy hete már barátok vagyunk.
- Egy hete? Az bizony nagy idő.
Gaki nem vett tudomást az ironikus felhangról, inkább visszatért az őt érdeklő kérdéshez.
- Kérem, beszélne a tengeri népről?
- Ah, igen! A tengeri nép. Kékek voltak, de nem egyszerűen csak kékek, hanem a kék és kékeszöld minden árnyalatában. Égkék, vízkék, levegőkék, felhőkék, türkizkék, smaragd, azúrkék, enciánkék, kobaltkék, éjkék és a szemük a rózsaszín és az ibolya fényeiben ragyogott. Gyönyörűek voltak. Testük karcsú, hosszú, karmaik áttetszőek, akárcsak a szarvaik. Nagy ritkán feljöttek a mélyből és felszálltak a sziklákra. Nem maradtak sokáig, mert a bőrük gyorsan kiszáradt, de egyszer az egyik megengedte, hogy a hátára üljek. A parton kóboroltam egyedül, amikor felbukkant. Én csak álltam elbűvölten és bámultam rá, ő meg odajött elém és megszólított. Mukkanni se tudtam, ő meg felnevetett. Ma is hallom. Mintha énekelt volna! Aztán megkérdezte, hogy volna-e kedvem a hátára ülni. Hát persze, hogy volt! Nem gondoltam semmire, annyira boldog voltam. A szarvaiba kapaszkodtam, ő meg nekilódult. Sebesen hasította a vizet, gyorsabban, mint a legjobb vitorlás. Hatalmas kört tett meg, aztán visszavitt a partra. Többet nem láttam, és hamarosan eltűntek.
Szomorúan nézett kifelé az ablakon. Látni lehetett a téren az oszlopot. A színes szalagok lágyan hullámoztak a gyenge szélben.
- A tiéd is tud úszni? – fordult vendégéhez.
- Igen.
- Nagyszerű. Szívesen megnézném! Holnap reggel alkalmas lenne? Most pedig szeretném neked megmutatni a városkámat!
Gaki alaposan elfáradt a nézelődésben, és még előtte állt az egész este. A Nagy Ház, nevéhez méltóan, valóban jókora ház volt hatalmas teremmel, amiben hosszú padok sorakoztak egy emelvény előtt, és amin három támlás szék állt egymás mellett. Őt ültették középre, a jobbján az Elöljáró, balján Tamira foglalt helyet, akivel először találkozott. A helyiség zsúfolásig megtelt, és a fiú furcsán érezte magát a beszélő szerepében. Még sosem figyelt rá ennyi ember. Az igazat megvallva úgy gondolta, hogy igazán soha senki sem figyelt rá az otthonában. Donáti úr igyekezett nagyon röviden elmondani bevezetőjét, aztán Gaki szót kapott. Mesélt az otthonáról, a szokásaikról és a Szent Hegyről, és hamarosan elhangzott az első kérdés, amit újabb és újabb követett. Éjfél lehetett, mikor Donáti úr lezárta a beszámolót a vendég fáradtságára hivatkozva, amiért Gaki nagyon hálás volt.
- Aludj nálam! – ajánlotta, de a fiú szívesebben tért volna vissza a barlangba. Mikor fáklyát kért az úthoz, a férfi váratlanul ezt mondta:
- Hívd csak nyugodtan a sárkányodat! Az állatok már a karámokban vannak és én bevallom, nagyon kíváncsi vagyok rá!
Ezen az éjjelen ketten biztosan jól aludtak. Az egyik Gaki, aki az ajándéktakaró alatt durmolt édesdeden, a másik Donáti úr, aki hosszú évtizedek óta végre újból látott egy eleven sárkányt.
Másnap a szikláknál néhány gyerek ácsingózott, és mikor Inazuma kirepült, kacagva integettek.
- Nem féltek tőle? - csodálkozott a fiú.
- Persze, hogy nem! Jó, hogy neked van sárkányod! – nézte irigykedve egy apróság.
- Szerintem is! – nevetett fel Gaki és valamit súgott barátja fülébe.
A városkában senki sem emlékezett hasonló eseményre, és a történet beírta magát a legjelentősebbek közé. Fényes nappal hosszú árny takarta el egy pillanatra Napatya arcát, majd tett néhány kört a házak felett, és élénk hujjogások közepette, nagy szelet kavarva leszállt a térre. Pillanatok alatt előkerült az összes gyerek, és Gakinak nem volt szíve nemet mondani. Délután végre elfogytak a gyerekek és Donáti úr félrehívta a fiút.
- Szeretnék neked mutatni valamit! Azt gondolom, érdekelni fog – és bevezette a könyvtárba.
Gaki most látott először könyvet. Bár hallott róluk, de náluk nem voltak. Ők megjegyezték a történeteket és a tudás közös volt. Az idősebbek megosztották a fiatalokkal, akik aztán továbbadták az utódaiknak.
A helyiség közepén egy méretes asztal állt, rajta egy hatalmas nyitott könyvvel. A fiú álmélkodva csodálta a színes képeket, a furcsa jeleket, és vendéglátója szívesen vállalta a felolvasást. A könyv a mélytengerek kék sárkányainak történetét mesélte el.
- A kék sárkánynemzetség időtlen idők óta élt a tengerek mélyén. A legenda szerint egyetlen ember járt a birodalmukban, és az ő elbeszélései alapján született meg ez a könyv. Sok ezer éve történt. A béke után Ichi egy volt azok közül, akik engedélyt kaptak az Elsőtől, és egy ideig valamelyik nemzetség vendégei lehettek. Ichi fiatal halász volt, aki itt élt a sziklafal közelében ősatyáim népében. Nem sok sárkánynemzetség fogadott be embert a béke ellenére sem, nem bíztak meg bennünk – nézett a fiúra. – Volt benne némi igazságuk. Nos, akkor folytatom! A kék nemzetség eleme a víz volt, bár gondolom, erre magad is rájöttél. Bölcsek voltak, kedvesek, játékosak és néha szeszélyesek, meg érzékenyek. Tehetséges gyógyítók voltak és járatosak a víz- és kristálymágiában. Hatalmukban állt az emberi tüdőt átalakítani a vízben való lélegzésre. Ők választották ki Ichit, és elvitték a legmélyebb tengerfenéken álló kristályvárosukba. Megmutatták neki a királyi palotát és kapott egy kísérőt, aki nap, mint nap vele volt, megválaszolta a kérdéseit és ő cserébe az emberek világáról mesélt neki. Sokat tanultak egymástól, és ahogy ideje a végéhez közeledett, egyre kevésbé akart visszamenni. Észrevétlenül mély barátság szövődött közte és segítője között, aki történetesen az uralkodó legkisebb lánya, Aokira volt. Apró gyémántkeménységű pikkelyei türkizben csillámlottak, szemei sötétbíborban fénylettek, és ha nevetett, buborékfátyol örvénylett körülötte. Gyakran vonultak félre egy titkos barlang derengő kristályerdejébe beszélgetni és hallgatni, s ahogy fogyott az idő, egyre többet hallgattak. Aztán eljött az utolsó éjjel.
- Nem akarok visszamenni! – törte meg a hallgatást a férfi.
- Tudom, de nem szegheted meg a törvényt.
- Nagyon sokat tanultam tőletek, de az emberek többsége még nem ért meg erre a tudásra. Egymás ellen fogják használni.
- Lehetséges – bólintott a sárkányhercegnő. – Szabadon dönthetsz, mit osztasz meg velük.
- Nem akarok hazudni, de ha semmit sem mondok, nem hisznek nekem. Ha mesélek a csodákról, meg akarják szerezni majd és lehet, hogy bármi áron.
- Igen – meredt a zöldesen derengő vízbe a sárkánylány, aztán felnézett. – Gyere! – és belecsúszott a barlangtóba. A férfi követte. Lefelé úsztak és hamarosan egy újabb barlangba értek, ahol a víz felett egy hatalmas kékeszöld kristály lebegett.
- Ez egy titkos és szent hely, amit ember még sohasem láthatott. Te vagy az első. Ez egy álomkristály, ami a nagy Álomból tört le, mikor ez a világ született. Ha sorsunk egy útkereszteződésbe vezet, amiből nem találjuk a helyes irányt, idejövünk elmélkedni és a kristály segíthet minket eljutni a döntésre. Nézzünk bele együtt, talán mutat nekünk valamit!
Ichi a fénybe nézett. Lágyan ölelte át a kékség, hullámozva, mint a tenger. Úgy érezte, hogy úszik, s a felette beszűrődő napfény játékosan bújócskázott a buborékokban. Hosszú test siklott el mellette. Elkapta és hagyta magát húzni. A víz egyre sekélyebb lett, lába homokot ért. Felállt. Halk csobbanás hallatszott mögüle és mikor megfordult, földbe gyökerezett a lába. Karcsú, fiatal nő emelkedett ki a vízből. Ragyogó ibolyaszínű szemek, rózsás ajkak, csillámlóan fénylő bőr, mint a gyöngyház, haja aranybarna, mint a lágyan ringó algamező.
- Én most álmodom? – dadogta zavartan.
- Ha akarod, álmodsz, de ha akarod, valóság.
- De, de ez hogy lehetséges?
- Ichi! – nevetett a lány. – Egy évet éltél velünk és csodálkozol?
- Nem – hebegett a férfi. – De igen, és... és most már tényleg nem akarok visszamenni! Maradjunk itt örökre!
A lány mosolyogva nézte.
- Tisztában vagy avval, amit most mondtál?
- Igen. Tökéletesen.
- Nem lehet. Nem szökhetünk az álmok világába a sorsunk elől.
- Akkor miért mutattad meg magad? – fakadt ki Ichi.
- Hogy dönthess, ha itt az ideje, és nem foglak védtelenül visszaküldeni.
Kinyújtotta a kezét, s a tenyerén egy kis síp feküdt. Nem nagyobb, mint egy férfi mutatóujja. Barnásfehér volt kevés kékkel. Mintha kőből faragták volna.
- Nem túl tetszetős, de nem is az a lényeg. Jelentsd ki, hogy elfogadtad és a tiéd. Evvel hívhatsz segítséget, ha bajba kerülsz, de csak akkor, ha a közeledben víz van. Tudod, hogy a fajtám nem sokáig bírja szárazon.
- És ha elveszítem, vagy elveszik?
- Ha a tiéd, csak téged szolgál és avatatlan szem előtt láthatatlan.
Másnap kiküldték egy buborékban a partra, ahol már várták a király emberei, hogy elébe vigyék a tanult embert. Ichi nem örült sem a kíséretnek, sem a rá váró kérdéseknek, de igyekezett nem mutatni. A király előzékenyen fogadta. Pazar szállást kapott, drága ruházatot, aztán eljött a beszámoló ideje. Két írástudó várakozott a trónteremben, hogy megörökítsék a beavatottak számára a tudást. Ichi a legelején kezdte, és már az első csoda mesélése annyi időt vett igénybe, hogy nem maradt ideje másikra. Aokira azt javasolta, hogy foglalja le a figyelmüket a külsőségekkel, közben majd rájön, miként akarják felhasználni a tudást. Beszélt hát a palotáról, a kristályvárosról, a szokásokról, a kristályokról. Mikor megkérdezték, miért nem hozott magával semmit, így felelt:
- Nem vagyok tolvaj, ők pedig nem ajánlottak fel semmi kézzel foghatót.
Így ment egy darabig, ám hamarosan szemet szúrt, hogy még semmi megvalósítható, semmi gyakorlatban is kivitelezhető dolog nincs a birtokukban. Nem tudják, miként tehetnének egy hadsereget kétéltűvé, hogyan lehetne a vizet igájukba hajtani, merre vannak azok a csodás kristályok és miként lehet őket használni. A király egyre kevésbé titkolta bosszúságát.
- Azért mentél oda, hogy tanulj tőlük! Ellesd a fortélyaikat, de eddig nem mondtál semmit! Vajon valóban ilyen kevés van a birtokodban, vagy csak nem akarod megosztani velünk?
Ichi nem felelt és ezzel megpecsételte a sorsát. Kényelmes szállása helyett hideg, nyirkos sziklatömlőcbe vetették.
- Ha beszélni akarsz, elég egy szó, vagy jel és szabad vagy, sőt dúsgazdag, de ha továbbra is titkolózol, itt fogsz elpusztulni, mint néped árulója.
A férfi kétségbeesetten nézett az elérhetetlen magasságban derengő ablakrésre. Nem használhatta a sípot, túl messze volt a tenger. Teltek a napok. Csak vizet és száraz kenyeret dobtak be neki, amihez hozzá se nyúlt, és mikor nem maradt jártányi ereje sem, becsukta a szemeit és a barlangot képzelte el a kristállyal. Érezte az üdítően sós levegőt, hallotta a hullámok halk mormolását, aztán:
- Hívtál kedves, itt vagyok!
- Aokira! – sóhajtotta szenvedő arccal. - Drága szerelmem! Meg fogok halni!
- Tudom. Mindenkire ez a sors vár.
A férfi szomorúan nézett a mosolygó arcra.
- Éhen fogok pusztulni.
- Ichi kedves! Ti emberek, miért dramatizáljátok el folyton a dolgaitokat! Miért kaptad a sípot?
- Messze vagyok a víztől.
- Akkor gyere oda, ahol közel vagy!
- Bezártak.
- És ez akadály? Gondolkozz és holnap már itt vagy velem!
Ichi felébredt. Összeszedte maradék erejét és megzörgette börtöne ajtaját. Egy forró fürdő és kiadós evés után újra a király előtt állt.
- Remélem, megjött az eszed! – mondta elnéző kegyességgel. - Ha nem próbálsz meg kijátszani, holnap gazdag ember vagy és előlépsz tanácsadómmá, de ha csak időt akartál nyerni, pórul jársz.
- Szeretném megmutatni, hogy lehet utat nyitni Kristályvárosba és miként lehet a vízben lélegezni, ehhez viszont a tengerpartra kell mennünk.
A király bizalmatlanul méregette, ám kapzsisága gyorsan döntött.
- Rendben, ám nem a partra megyünk, nehogy arra tévedjen egy kóbor sárkány, hanem fel a sziklákra.
Ichi meghajolt és igyekezett nem mutatni csalódottságát. Jó órás lovaglás után fenn álltak a meredély szélén.
- Na, akkor mutasd! De jól vigyázz, itt könnyen megcsúszhatsz!
A férfi a nyílt víz felé fordult, így a többiek nem láthatták, hogy előveszi a sípot és a szájához emeli. Hangtalanul lehelt belé egy nevet. Mintha korallsípok zenélték volna az óceán dalát, amit csak az ő füle hallott.
- Mi lesz már? – türelmetlenkedett a király. – Nem látok semmit.
Újra a sípba fújt és várt, de az uralkodó nem bírta sokáig.
- Ebből elég volt! Ha nem mutatsz azonnal valamit, véged van!
Ichi mozdulatlanul meredt a mélybe.
-  Csak a bolondját járatod velem! – csattant dühösen mögötte. – Lökjétek le!
Ichi hallotta a közeledő léptek dobogását, de nem várta meg őket, kilépett a mélység fölé. A két katona kihajolt utána.
- Fenség! Ezt látnia kell!
A tenger forrt a sárkányoktól. Kék és türkiz árnyalataiban fénylő karcsú testek siklottak körbe, néhányan a felszín felett suhantak. Ichi egyikük hátán ült. A király felkapott egy íjat, de ebben a pillanatban tekintélyes méretű és külsejű sárkány emelkedett fel előttük, és lebegve megállt a szikla szélénél. Karmok csikordultak a köveken, az íj hangosan koppant.
- Nem vagytok méltóak a bölcsességre, amit meg akartunk osztani veletek! Ne próbáljatok követni, vagy keresni minket, hatalmam messzire elér. És hogy világos legyen számotokra, kijelölöm a határt, amit nem léphettek többé át sem ti, sem a hozzátok hasonlóak! Aki megszegi akaratomat, az meghal!
Halk morgást hallatott és a következő pillanatban gigászi hullám csapott át felettük, több mérföldnyire megjelölve a tilalom földjét.
- A történet itt véget ér – nézett fel Donáti úr. – A sárkányok visszatértek a mélybe, Ichi most már velük maradt mindörökre. Bizonyára feleségül vette Aokirát és gyerekeik születtek. Hogy sárkány-, vagy embertestben, azt nem tudjuk.
- És most hol vannak? Hová tűntek?
- Azt senki sem tudja.

/TabiKazu - Mesélők könyve részlet/
Illusztráció a könyvből a szerző munkája