A Most-pillanatok világa

 
 
 
Vannak olyan pillanatok az életünkben, melyek különleges, megismételhetetlen, egyszeri pillanatok. Egyikük az a láthatatlan pont, amelytől kezdve tudomást veszünk létezésünkről. Még nem létezik számunkra az, ami előtte volt, és az sem, ami következik. Ez a Létezés időtlen pillanata.
 
 Vagyok. Ezt most már tudom. Ráébredtem a létezésemre. Vagyok. És felfedezem lassan az Időt, ami feltartóztathatatlanul hömpölyög tovább és tovább, magával vonszolva engem is.
 
És ráébredek a Világra, amiben létezem. Ráébredek Önmagamra, önmagam létezésére, arra aki Vagyok.
Érzékszerveim folyamatosan figyelnek minden rezdülést, változást, s egyre élesednek és minden ingert, élményt átalakítanak tapasztalattá. Talán ezért tudatosul bennem, hogy a világom lassan szűkül. Egyre szűkebbnek és egyre sötétebbnek tűnik. Eleinte azt hiszem, hogy csak a képzeletem játéka, netántán az Idő vége? Ám feltörekvő kíváncsiságom nem elégszik meg a feltételezésekkel, tudni akarja. Éhesen keresi a válaszokat, amik újabb és újabb kérdéseket vetnek fel, ám eközben egy addig a mélyben rejtőző apró kis csíra mocorogni kezd bennem.
 
 Tudatosságom ébredez. Még nem érzékelem, de ahogy ott belül növekedni kezd, kinti világom határai vészesen közeledni kezdenek. Az első gondolatom az, hogy húzzam össze jobban magam, de abban a pillanatban, ahogy felmerült, már el is süllyedt, mert egy sokkal erősebb gondolat bukkan fel, egy vágy... megtudni, mi van a Fal mögött. Mi lehet a másik oldalon? Mintha hívna az Ismeretlen, egyre erősebben, egyre hangosabban.
Ahogy mocorogni, nyújtózkodni kezdek, testem hozzáér Világom Határához. Óvatosan megkocogtatom. Néhány apró törmelékmorzsa hull, és én felbátorodva erősebben kopogtatom, ütögetem. Nem figyelem az időt, nem érdekel milyen vastag az akadály, csak a lehulló szilánkok emelkedő dombját látom. És valamikor a Falban láthatatlan repedés támad. Lassan növekedni kezd, mint zsenge fűszál gyökérhajszála, és utat tör magának tovább és tovább. Ereje észrevétlen növekszik, s a felületen vékony vonal kezd kirajzolódni, majd újabbak és újabbak. Halvány derengés támad és én újult erővel ütöm a Falat, ami remegni kezd. Keskeny fénysugár tör át a táguló résen, egyszercsak hangos reccsenés hallatszik és a Világ megnyílik.
Ebben a pillanatban mintha nemcsak a külső világ tárulkozna fel, hanem az eddig érzékeimen túli benső világom is. Ez a pillanat mintha a végtelent tárná fel előttem, benne valódi önmagammal. Mintha két világ határán állnék...
Be kell csuknom egy pillanatra a szemeim, annyira vakító a világosság, ami rámözönlik, de aztán lassan felnézek. Leírhatatlan! Kimondhatatlan, amit látok... és hív... engem hív!
Kitárom repülést nem ismerő szárnyaim, tüdőm hatalmasra tágul és nevetve elrugaszkodom a Fal romjairól.