A vízesésen túl


 
Csend volt. Az ösvényt sűrűn borító levelek azt sejttették, hogy már régen nem járt rajta sem ember, sem állat. A hegy eltakarta az eget és a magányos vándor lassan elveszítette az időt a szürke sziklák között. Visszafordulni már nem volt értelme, mert már nem tudta merre jár. Az árnyékok közben feltartóztathatatlanul nyomultak az orom felé. Az alkony feltartóztathatatlanul közeledett, míg célja egyre távolabb került, de nem torpant meg, nem bizonytalanodott el. Bízva abban, hogy nem véletlenül tévedt erre a rejtett útra, halkan imádkozni kezdett Buddhához útmutatásért. Az áhítatból erősödő vízcsobogás riasztotta, és hamarosan egy hatalmas vízesés bontakozott ki az éledő homályból, ami elzárta az utat, de valami mást is meghallott.  Léptek közeledtek a háta mögött. Megfordult és egy férfit látott közeledni, a hátán jókora rőzseköteggel. Hangosan lihegett a súlya alatt és csak akkor vette észre a fiatal szerzetest, mikor melléért. Az első pillanatban meglepetten hőkölt vissza, ám a következőben lehajtotta a fejét és elsietett a csodálkozó vándor mellett, aki utána kiáltott.
  • Várj, kérlek! Megmondanád, hová vezet ez az ösvény?
De az ember továbbment, mintha nem hallaná, egyenesen neki a vízesésnek, majd eltűnt a vízfüggönyben.
  • Mi… micsoda? – kiáltott fel a fiatal férfi döbbenten. - Talán nem is ember volt ez, hanem démon, de nincs mit vesztenem!
Néma fohász szakadt fel a mellkasából, aztán eltökélten indult a zubogó víz felé. Hideg permet csapott az arcába, mielőtt a jeges víz rázúdult, de mielőtt halálfélelem töltötte volna meg a szívét, kiért a zuhatag alól. Az ösvény lábai előtt szaladt, egyenesen a hegy alá. Gondolkodás nélkül követte és öröme leírhatatlan volt, mikor egy takaros faluhoz ért. Ketten közeledtek futva, és egyikükben felismerte a rőzsehordót, a másik drága ruhát viselt, aki nyomban karon fogta a szerzetest és meghívta az otthonába. Különös módon a közben összesereglő falubeliek is invitálni kezdték a házaikba, de a szép ruhás ember rákiáltott a falubeliekre.
  • Maradjatok csendben, még megijesztitek a vendégünket! Menjünk el a tanácshoz, tegyenek ők igazságot! Ők majd eldöntik, hogy ki viheti a házába!
A fiatalember egyre furcsábbnak találta a helyzetet és egyre inkább az volt a gyanúja, hogy démonok közé keveredett, akik bizony fel fogják falni. Csupán részletkérdés, hogy ki lesz a szerencsés. Közben egy zsúptetős épülethez értek, ahonnan egy öregember jött ki. Meghallgatta a vitázókat, aztán odaítélte a jövevényt a gazdag úrnak, aki elégedetten húzta magával. A szerzetes nem tudott uralkodni az érzésein tovább és sírva fakadt bánatában, hogy soha többé nem fogja látni az otthonát, de újdonsült vendéglátója látván elkeseredettségét, vigasztalni kezdte.
  • Miért lógatod az orrodat barátom? Nagyszerű dolgod lesz nálam és majd meglátod, milyen kellemes életed lesz itt!
A fiatal férfi fejében zakatoltak a gondolatok és akkor sem lett egyszerűbb a helyzet, mikor egy szép házhoz értek, amiben nyüzsögtek a szolgák. A vendég hamarosan díszes ruhában ült egy roskadásig megrakott asztal mellett, de nem nyúlt semmihez. Szerzetesként tiltott volt számára a hús, ám házigazdája addig unszolta, míg az ifjú nagy nehezen rászánta magát. Ha démonok közé tévedt, akkor mégiscsak bölcsebb dolog nem ellenkezni velük. Közben lassan beesteledett és  egy szépséges leány jelent meg.
  • Ő az én kincsem, az egyetlen gyermekem! – állt fel a házigazda és odavezette lányát a vendég elé.
  • Neked adom őt feleségül – jelentette ki. – Mától fogva szeresd őt , viseld gondját és tedd boldoggá!
A szerzetes ettől a naptól fogva nem volt többé szerzetes. Növeszteni kezdte a haját, drága ruhákban járt és mindent megevett, amit csak megkívánt és boldogan élt gyönyörű feleségével. Ahogy teltek a hónapok, egyre jobban megszerették egymást, ám az ifjú asszony egyre szomorúbb lett. A férje egyszer rajtakapta, hogy halkan sírdogál egy sarokban, de hiába kérdezte, nem válaszolt.
  • Légy türelmes a lányommal, tudod, milyen érzékenyek a nők néha minden ok nélkül, de majd elmúlik! – bíztatta az apósa és együttérzése jeléül gyakran küldetett neki a szolgákkal különleges csemegéket és a fiatalember alaposan kigömbölyödött.
A férj reménykedett, hogy asszony rossz kedve elmúlik, de amikor már nem is szólt hozzá, egy napon kifakadt.
  • Lemondtam az otthonomról, hogy veled maradhassak, elfeledtem a világomat, mert te lettél az életem, de úgy látom, már nem szeretsz. Miért is vezetett ide a sorsom, amikor boldogtalanná tettelek!
Felesége ijedt tekintettel bámult rá, aztán zokogni kezdett.
  • Én is szeretlek, jobban, mint bárkit ezen a Földön, de a boldogságunk  rossz karma alatt született.
  • Nem értelek kedvesem – nézte kérdőn a férfi.
  • Tudod, hogy hamarosan nagy ünnep lesz a faluban, ahol az isteneinknek áldozunk, de azt nem tudod, hogy minden évben egy embert kell nekik adnunk. Minden évben más családnak, hacsak nem téved ide valaki a külső világból.
Férjére emelte mandula tekintetét és sírva fakadt.
  • Idén én lettem volna az áldozat, ha te nem jösz, de most már a legszívesebben én halnék meg helyetted!
A férfi tenyerébe temette az asszony kis kezeit, eltöprengett, aztán ezt kérdezte:
  • Meséld el, kérlek, hogy zajlik le a szertartás?
  • Az egész falu kivonul az utcára fáklyákkal, és elkísérik a templomig a díszes ruhába öltöztetett áldozatot. Nagy ünneplés lesz evéssel, ivással, tánccal, majd ezután átadnak a papoknak. Ők bekísérnek a szentélybe, ahol meztelenre vetkőztetnek és lefektetnek az oltárra, majd magadra hagynak. Ezután megjelennek az istenek és megesznek. Ha valamiért nem tetszik nekik az ajándék, mert az túl sovány, vagy túl öreg, akkor tönkreteszik a termést, megbetegítik az embereket, háborúskodást támasztanak. Ezért etetett apám, ezért kaptad tőle a legjobb falatokat, hogy meghízz és az istenek elégedettek legyenek.
  • De miért nem védekezik az áldozat?
  • Mielőtt megkezdődik az ünnepség, a család valamelyik tagja egy pohár rizsbort kínál fel, amiben erős nyugtatószer van. Apám fogja neked hozni.
  •  Hm – mormolta a fiatalember. - Szóval ezért volt ilyen jó dolgom, most már értem, de mondd csak kedvesem, látta már valaki ezeket az isteneket? Hogy néznek ki? Milyen alakban jelennek meg az emberek előtt?
  • Nem sokan látták még őket, de azok azt állítják, hogy majom alakjában.
  • Értem. Mondd csak, tudnál nekem egy éles kést szerezni?
  • Hát persze! Mit tervezel?
  • Ne kérdezz semmit és ne szólj senkinek! Tegyünk úgy, mintha nem tudnék semmit!
Úgy is lett. A férj folytatta az evést és a faluban mindenki biztos volt abban, hogy az istenek idén nagyon elégedettek lesznek és a következő év nagyszerű lesz.
Az ünnep előtt 7 nappal szent kötelékkel kerítették körbe a házat, amiben az áldozati személy lakott és ezután nem aludhatott egy szobában a feleségével, majd a nagy napon megmosdatták, haját gondosan elkészítették, végül díszes köntöst adtak rá. Mielőtt elindultak volna, apósa egy teli pohárral jelent meg és odanyújtotta a vejének.
  • Megszentelt ital ez. Nálunk az a szokás, hogy mielőtt az ünnepre indulunk, megisszuk, hogy belül is megtisztuljunk.
Az ifjú férfi átvette a poharat, miközben ügyesen eljátszotta, hogy tövisre lépett a tatamin, és míg apósa lehajolt, hogy megnézze, ő észrevétlenül kiöntötte az italt az ablakon. Ezután lóra szálltak és a szentély felé lovagoltak, ahol már nagy tömeg gyűlt össze. Zene szólt és egy hatalmas asztal várta terítve a résztvevőket. A fiatalember leült és derekasan nekilátott a falatozásnak, de közben nem feledkezett meg eljátszani, mintha lassan hatni kezdene a nyugtató. Hamarosan megjelentek a papok és magukkal vitték tehetetlennek vélt, mereven mozgó áldozatukat a belső szentélybe. Levették a ruháit és ráfektették egy kőasztalra, majd megszentelt szakaki ágakkal díszítették a kőlapot, aztán kimentek és bezárták maguk mögött az ajtót. A fiatalember csak erre várt. Egész idő alatt leszorította a karjait és a papok nem vették észre az elrejtett tőrt, amit most előhúzott. Ráfektette a kezét és várt. Hogy mennyi ideig tartott, azt nem érzékelte izgatottságában, aztán egyszercsak kinyílt a szentély ajtaja. Ha a férfi nem tudta volna, hogy mire számíthat, akkor most rémülten felugrott volna, de így nyugton maradt. Egy jókora majom jött be, a nyomában egyre több. Az első furcsa hangon makogott, mintha beszélt volna a többiekhez, aztán az egyik odament az asztalhoz és felemelt egy súlyos baltát, hogy végezzen az áldozattal, ám ekkor a férfi hirtelen felpattant és leszúrta, majd a szóvivő majomhoz ugrott, ledöntötte és a nyakának szegezte a kést.
  • Mindjárt kiderül, hogy isten vagy-e – sziszegte, miközben erősen tartotta az állatot, aki rémülten makogni kezdett.
A többi majom a fákon keresett menedéket, és miközben dühösen szitkozódtak fentről, a férfi megkötözte a foglyát és ráförmedt.
  • Miféle istenek vagytok ti? Hazugsággal veszitek rá a falusiakat, hogy telezabálhassátok magatokat emberhússal, de most fordul a kocka, mert a ti húsotokat fogják az emberek felfalni és nem tehettek semmit, mert nem istenek vagytok, hanem megveszekedett majmok!
Tőrét nekinyomta az állat dagadt hasának, mire az kétségbeesetten felmakogott.
  • Félsz, rettegsz, látom, hogy nem vagy isten, még egy aprócska hatalmú sem, és azt is tudom, hogy érted a beszédemet. Én nem vagyok olyan kegyetlen, mint ti, ezért talán megkímélem az életedet, de teljesítened kell a feltételeimet! Hívd ide a fiaidat!
A fogoly rikoltozni kezdett a fák felé, mire két fiatal majom ugrott le az ágak közül és vonakodva közeledtek apjuk fogvatartója felé, aki nem sokat gondolkodott, jó szorosan megkötözte őket is.
  • Mától fogva békén hagyjátok az embereket – parancsolt rájuk – és nem nyúltok sem a terméshez, sem bármi más tulajdonukhoz! Nem okoztok nekik semmiféle bajt, vagy kárt, megértettétek?
Ijedt mormogás hallatszott és a vezérmajom hevesen bólogatott.
  • Ti is megértettétek? – emelte fel tekintetét a fákon gubbasztókra, és onnan is a helyeslés zaja érkezett. – Helyes, és ha bármelyikőtök megszegné az ígéretét, azt megölöm. Akkor most ideje bemennünk a faluba, de előtte még van egy kis dolgom.
Kihajtotta a foglyait a térre, ahol már egyetlen ember sem volt az ünneplők közül, aztán felgyújtotta a szentélyeket, majd megindultak a falu felé. A falusiak már messziről meglátták a különös menetet, és rémülten elbújtak házaikba.
  • Ez az ember hatalmasabb az isteneinknél, ha el tudta fogni őket! Biztosan meg fogja bosszúlni rajtunk, amiért fel akartuk áldozni!
A fiatalember egyenesen apósa házához ment. Bezörgetett, de a házbeliek rettegve lapultak és senki sem mert még moccanni sem. Erre az ifjú dühösen dörömbölni kezdett.
  • Ha azonnal nem nyitjátok ki a kaput, bizony mondom, betöröm, de ha beengedtek, nem esik bántódásotok!
A felesége szaladt ki hozzá ruhával a karján. Ő kikötötte a majmokat egy fához és felöltözött, aztán reszkető apósához fordult, aki kimerészkedet lánya után.
  • Nézd meg az isteneiteket! Közönséges majmok! Éveken át áldoztatok nekik embereket, mintha istenek lennének, de nem azok! Közönséges állatok! – azzal alaposan megcibálta a főnökmajom fülét, aki meg sem nyikkant félelmében.
Közben egyre több falusit hajtotta oda a kíváncsisága. A férfi felkiáltott.
  • Nézzétek meg jól, kiket imádtatok! – és előkapott egy vaskos furkós botot, majd teljes erejéből püfölni kezdte a majmokat, azok meg halálfélelmükben visítozni kezdtek.
A falu lakói remegve bámulták a jelenetet, talán attól félve, hogy az istenek hirtelen erőre kapnak és mindenkit megölnek, de semmi sem történt. Végül az ifjú belefáradva a verésbe, leengedte a karját és így szólt:
  • Megkímélem az életeteket, de takarodjatok innen, és ha csak egyet is meglátok közületek, azt megölöm.
A majomsereg nyögve-sántikálva vánszorgott ki a faluból és soha többé nem látta őket senki a vidéken. A szentélyek maradványit a földdel tették egyenlővé, a helyükre fákat ültettek, a fiatalember meg saját házat épített, ahol boldogan élt a feleségével. Hamarosan ő lett a falu első embere. Egyszer-egyszer azért meglátogatta a külső világot és hozott új otthonába kutyákat, meg szarvasmarhákat, mert ezeket az állatokat nem ismerték itt. Többé nem kellett félni, hogy esetleg más majmok is idetévedhetnek, mert a kutyák őrizték az emberek földjeit, meg kertjeit, a marhákat meg befogták munkára, és ettől fogva még jobban éltek, mint azelőtt, de soha többé nem talált oda senki, a vízesésen túli világba.
00-japanese-prints-kuniyoshi-utagawa--the-monkey--pinterest.jpg


(Ismeretlen szerző után írta Tabi Kazu)
Kép: 歌川国芳 (Utagawa Kuniyoshi, 1798 - 1861) Higuchi Jiro Kanemitsu on a wooded mountainside struggling with a giant Monkey which grips his sword-blade between its teeth  (Public Domain)
Forrás: commons.wikimedia.org/wiki/File:Kuniyoshi_Utagawa,_Suikoden_Series_2.jpg