Angyal



Gyorsan sötétedett már, és alighogy eltűntek az utolsó napsugarak az erdő mögött, a levegő  metszővé vált. A napközben lágyan ringatózó fűszálak fekete vonalakká dermedtek, a fák lombja helyén tátongó sötétség mélyén leselkedő alakokat fedezhetett volna fel az érzékeny szemlélődő, ha lett volna a közelben, de nem járt erre egy lélek sem. A lassan terjedő csendet apró szárnyak kapkodó surrogása torpantotta meg. Egy megkésett madár tűnt fel és egyenesen belerepült egy lomb kitátott szájába. Egy pillanatra remegés futott végig a láthatatlan leveleken, melyek helyén mintha egy sötét fátyol lebbent volna, ám a következő pillanatban a jelenést elnyelte a madárral együtt a feneketlen homály. Az ég alján puhán aranyló fény emelkedett, de azonnal halványodni kezdett a magasból ráomló felhők alatt. Néhány holdsugár átjutott vastag takarójukon és gyenge derengéssel festették meg az ég alját. A csend egyre növekedett, mintha maga lett volna a feltartóztathatatlanul közelgő éjszaka, miközben türelmesen radírozta le a fényeket felhőiről. Úgy tűnt, hogy az éj nyugalmát nem zavarja meg semmi, ám a távolban valami villant. Újra és újra, mígnem imbolygó pontocskává vált, mintha egy szentjánosbogár táncolna a kavicsos út felett. Ahogy közeledett, léptek halk nesze szűrődött át a némaság sűrű függönyén, és apró alak vált ki a távol ködéből. Kezében lámpást tartott. Egy kicsi lányka igyekezett az erdő felé kapucnis köntösben, ami alól néha kifehérlett hálóingjének fodra.
Az út egyenesen haladt a fák közé és egy tisztásba torkollt, melynek közepén kerek tavacska sötétlett. A gyermek megkerülte a tintaszínű vizet és futni kezdett. Valaki ott ült a fűben, nem messze a parttól.
  • Megjöttem! – mosolygott rá örömmel a kislány és befészkelte magát az ölébe. – Apa nem jött haza, pedig megígérte – tette hozzá durcásan, ám rögtön folytatta –, de én itt vagyok.
Mocorgott egy kicsit, papucsos lábacskáira ráhúzta köntöse szélét, majd felnézett és így szólt:
  • Sokáig vártam rá, de aztán hallottam, mikor a dadus beszélt vele telefonon, hogy megint később fog hazajönni. Jobb lenne, ha haza se jönne, akkor nem lennék szomorú miatta. Akkor sem volt itthon, mikor anya elesett… meg máskor sem – szorította össze rózsás ajkait -, pedig szerettem volna neki is elmesélni, de ha nincs itt, akkor nem hallja. Elmesélem neked, jó? Elmondom anya kedvenc történetét, ami már az enyém is és biztosan a tiéd is lesz.
Azzal belekezdett vékonyka hangján. Mintha egy kismadár csacsogott volna a fészkében, és a fák árnyai moccanatlanul hallgatták, miközben egyre hidegebb lett. Semmi nem mutatta az idő múlását, talán csak a tájon ülő csend sűrűsödése, aztán véget ért a történet. A gyerek elhallgatott és kíváncsian nézett a fűre, aminek szélén halvány csipke jelent meg.
  • Milyen szép – suttogta és hátradőlt az őt tartó karokba. – Azért kár, hogy apa nem jött el… és tetszett? Ugye érdekes volt? Anya a nagymamájától hallotta.
Összedörgölte hideg kezecskéit és szorosabbra húzta magán a hálókabátot.
  • Jó itt lenni veled… és nincs is annyira hideg… és most mesélsz nekem te is? Mesélsz nekem az otthonodról? Szép a házad? Vannak szüleid, és testvéreid? Ott is tél van most?
Becsukta a szemeit és hallgatta a melengető hangot, ami mintha felemelte és ringatni kezdte volna lágyan. Felvillantak az utolsó közös nyár képei, ismerős illatokat érzett és kacagást hallott. Szellő cirógatta az arcát. Annyira csiklandozta, hogy felnevetett álmában, és erre felébredt.
  • Nem alszom – motyogott - nem alszom el, csak kicsit álmos vagyok – és halkan felgöcögött, az arc meg rámosolygott.
  • Ismered anyát? – kérdezte reménykedve és a barátja biccentett.
  • Oh! – tört fel a gyermek melléből egy mély sóhaj. – És tudod, hogy hol van?
Újabb bólintás.
  • Ha tudod, hogy hol van, akkor miért nincs itt? Ahogy te, úgy ő is eljöhetett volna és akkor tudnám, hogy jól van és hogy hiányzom neki, mint ahogy ő hiányzik nekem...
A hangja megcsuklott, majd szipogva feljajdult.
  • Anyához akarok menni! Vigyél el hozzá! Elvinnél hozzá? Ha nagyon szépen megkérlek, elvinnél?
Könyörgésére fejrázás volt a válasz. Fájdalmas sóhajtás hallatszott.
  • Annyira hiányzik az anyukám… és apának is, de ő nem beszél róla, de tudom. Láttam, mikor anya képét nézte titokban és azt is tudom, hogy vett anyának egy igazi csillagot, de már nem tudta neki odaadni… de talán… Te oda tudnád adni neki? Elhoztam – nézett fel reménykedve és ámulva bámult a felnyíló ragyogó szemekbe.
Megbabonázva emelte fel a kezét és szétnyitotta az ujjait. Közöttük egy apró aranycsillag pihent, aminek a közepében egy kékes drágakő szikrázott, és ebben a pillanatban egy hópihe bukkant elő a bársonyfekete égből és a nyitott tenyérre hullott.
  • Csillagok – mondta áhítattal és eközben lassan erősödő fény támadt körülötte. Kíváncsian pillantott fel és amit látott, nem lepte meg. Ismerte, mióta megszületett és édesanyja nem engedte, hogy elfelejtse.
  • Köszönöm – hallotta. – Köszönöm, hogy hazamehetek, és köszönöm a mesédet!
  • Ne! Ne menj el! – nyöszörgött a gyerek – Ne hagyj te is egyedül!...
Puha érintést érzett a haján, mintha egy szerető kéz megsimogatta volna, aztán a kezén. Szellő legyintette és egyszerre nagyon hideg lett, ám ekkor apja aggódó kiáltása hasított a csönd szövevényébe, majd meleg karok emelték fel.
Mikor felnyitotta a szemeit, az ágyában feküdt. A szoba falait aranyosra festették a beomló napsugarak. Apja sűrű fekete haját látta meg a párnája mellett. Elaludt, miközben vigyázott rá. Aztán eszébe jutott az este…
  • Liza! Felébredtél kicsim? – ült fel az apja. Szemei alatt karikák sötétlettek, de az öröm csillogott bennük. – Három napig aludtál. Hogy érzed magad?
Hirtelen magához ölelte a gyereket.
  • Megijesztettél minket. Marie egész este sírt, amiért nem vigyázott rád eléggé… - ölelése szorosabb lett – én… én is féltem, hogy.. hogy…
Válla megrázkódott, s kislánya szemei nagyra kerekedtek.
  • Ne haragudj apa! – zokogott fel.
  • Ne sírj tündérkém! – állt fel a férfi és karjaiba kapta gyermekét. – Tudom, hogy sokszor megígértem, aztán sosem értem rá, de most elviszel a barátodhoz és elmondod anya meséjét?
Liza elhallgatott, aztán az apjára nézett.
  • Komolyan mondod?
  • Igen. Legelőször eszünk valamit, azután jó melegen felöltözünk és azonnal indulunk.
A kinti világ ünneplőbe öltözött. Mindent fehér hó borított,  s a napsugarak sziporkázva reppentek szét a hókristályokon. Halkan ropogott a hó a meleg csizmák alatt, melyek mögött kékes nyomok kígyóztak egészen vissza a ház kapujáig. Ahogy elérték a fasort és áthaladtak alatta, egy kert bukkant elő teljes téli pompájában. Aki azt hiszi, hogy a fehérnek nincsenek árnyalatai, téved. A füvet takaró meleg fehér, a tó jéghártyájának selyemfehérén csillámló gyémántfehér, az út szivárványfehére, s a fák fekete ágain ülő cukorfehér mesés hangulatot varázsolt. A tavacska túloldalán egy márványfehér szobor pihent békésen. Szemei csukva, arcán különös mosoly, mintha ébren álmodna egy csodás álmot, erős szárnyai óvon takarták be a hátát. A kislány megállt előtte.
  • Ő volt a barátom – simogatta meg a havon pihenő hideg kezet.
  • Volt? – nézett rá meglepetten az apja.
  • Hazament – mondta Liza – és elvitte anyának a csillagodat.
A férfi arca megrándult, de mosolyt erőltetett az arcára.
  • Kicsim, tudom, hogy nehéz felfogni, tudom, hogy rettenetesen nehéz…., de… de anya meghalt és a barátod nem valódi, semmi sem valódi a lázálmaidból, bármennyire szeretném én is, hogy igaz legyen!
Lerogyott a hóba és sírva fakadt, először, mióta a felesége itthagyta őket ebben a világban egyedül. Úgy zokogott, mint egy kisgyerek, de minden könnycsepp magával vitt egy csepp fájdalmat a szívéből. Mikor kicsit megnyugodott, felnézett. Kislánya komoly tekintettel figyelte.
  • Apa! Ha szeretnéd, akkor most elmondom neked anya meséjét.
Befészkelte magát apja ölébe és belekezdett egy történetbe, ami akkor kezdődött, amikor az angyalok még a Földön éltek az emberek között. Szerették az embereket és sokan úgy döntöttek, hogy segíteni fogják őket, tanítani, védelmezni. Egy hatalmas hegy gyomrában, egy nagy barlangban állt egy óriási tükör. Néha elzarándokoltak ide, hogy belenézzenek, mert a tükör megmutatta az igazi arcukat. Ha valamelyikük veszített a benső fényéből, akkor dönthetett, hogy hazamegy, vagy itt marad, vállalva annak a veszélyét, hogy emberré válik. Voltak, akik nem tértek vissza a barlangból, átmentek a tükrön és elnyelte őket a csillagos ég. Korok múltak el, ám valami lassan változni kezdett. Irigység ütötte fel a fejét. Eleinte csak pár embernél, de mint egy ragályos kór, terjedni kezdett, megfertőzve embert és angyalt. Egyre kevesebben jöttek vissza a barlangból, és azok riasztó híreket hoztak. A tükrön vékony repedések jelentek meg, amelyek egyre sokasodtak és mélyültek. Akik még a Földön voltak, összegyűltek még egyetlenegyszer, utoljára. Az utolsó döntésük végleges maradásuk, vagy távozásuk volt. Alig lépett át az utolsó a fakó tükrön, az élesen felcsendült, majd milliónyi szilánkra robbant szét, melyek szanaszét szálltak a világban. Akik maradtak, visszatértek az emberek közé és idővel sokan közülük elveszítették a fényüket, mások visszavonultak a magányba, őrizve a pislákoló lángot lelkük mélyén és láthatatlan segítőként léteztek tovább. Egyetlen kósza reményük az maradt, hogy egyszer majd megtalálnak egy apró szilánkot a tükörből, ami hazaviszi őket.
A férfi némán hallgatta a legendát, közben szórakozottan sepregette a havat maga mellett. Kis kavics került az ujjai közé. Éppen el akarta dobni, amikor sárgásan megcsillant. Az aranycsillag volt az, és pontosan az angyal karja alatt bukkant rá. Felemelte és mély csalódottságot érzett. Annyira szép lett volna!
  • Milyen kár! – sóhajtott halkan, ám ekkor Liza örömmel kiáltott fel.
  • Ugye megmondtam! Elvitte anyának a kék csillagot! Elhiszed végre, hogy igazat mondtam?
Apja döbbenten meredt az ékszerre, aminek közepéből hiányzott a kék briliáns. Hiába forgatta, vizsgálta, a foglalat teljesen ép volt, a kő mégis eltűnt belőle. Hitetlenkedve nézett fel a szobor mozdulatlan arcába. Nem látott semmi különöset, ám furcsa meleg érzés árasztotta el a szívét és egy még csodásabb gondolat a lelkét. Felállt és felkapta a kislányát.
  • Holnap is eljöjjünk? Építhetnénk egy hóembert!
Összemosolyogtak, aztán elindultak hazafelé a szivárványfehér úton.


Fotó: TabiKazu