Buborék meséje



Sötét volt. Nem feketeség, amit mi emberek elképzelünk a nagyon sötétről, ha a sötétnél is sötétebbre gondolunk, hanem még annál is sötétebb. Fokozhatnánk tovább a hatást szavainkkal, de nem találunk egyetlen hangot sem, amely képes lenne elmondani azt, ami ennek a vigasztalan, vak fénytelenségnek a még mélyebb ellentéte. Csend is volt, ám ez a csend sem az ember csendjével volt azonos. Iszonyatos súllyal nehezedett rá a mozdulatlanság élettelen világára. Nagy sziklák, kis kövek, elszórt csontok hevertek a homokban, a fényhez szokott szem számára láthatatlanul, belefagyva az időtlenségbe, amelynek nem árthat többé az enyészet. Ám az elfeledett idő megmozdult. Remegve futott végig a köves talajon, tompán összekoppantva pár csontot, sűrű felhőt kavarva a finom homokból, ám hamarosan újra álomba szenderült. A felzavart homokszemcsék kóvályogva ereszkedtek vissza nyoszolyájukra, és nem látták meg a lebegve maradókat. Aprócska buborékok tanácstalan serege imbolygott közvetlenül a felszín felett. Sokan közülük visszatértek az elnyugvó iszappal együtt, megkapaszkodva a kövekbe, elbújva közéjük, de mások még tétováztak. Egyre többen akaszkodtak össze, mígnem lassan emelkedni kezdtek. Minél többen lettek, annál eltökéltebben mozogtak a titokzatos és ismeretlen „Fent” irányába. Csakhogy egy idő után elmúlt a haladás érzése, és az egyik kis csapatban a kezdeti bizonytalanságot félelem váltotta fel és kitört a pánik. Néhányan menekülni próbáltak, kiszakították magukat a többiek közül, hogy mégis inkább visszatérjenek az ismert és megszokott világukba. Kicsiny morzsákként váltak le az összekapaszkodókról és eltűntek a semmiben. A maradók még szorosabban fogódzkodtak és figyeltek. Nem tudták, merre haladnak, hogy egyáltalán haladnak-e, vagy csak egy helyben állnak, ám mégis bizakodtak, és szebbnél szebb meséket találtak ki a „Fent”-ről, igyekezve egymást is túlszárnyalni, aztán az egyik ilyen alkalommal valamelyikük meglepetten felkiáltott:
- Nézzétek! Mi az a csodálatos?
Ám mire a többiek odafordultak, a tüneménynek nyoma veszett. Amelyikük látta, lelkesen igyekezett lefesteni társainak, milyen is volt, és lelkesedése átragadt néhányukra. Olyannyira, hogy egy szép napon avval az elhatározással álltak elő, megkeresik az elveszett csodát akkor is, ha a csoport nem tart velük. A többség aggódni kezdett: mi lesz, ha a szakadás miatt erejüket vesztik és visszahullanak a mélybe, ám ez sem segített, nem tudták visszatartani a menni akarókat. Egy kisebb buborék levált és beleveszett a végtelen homályba. A maradók meglepve tapasztalták, hogy iramuk mintha felgyorsult volna. Néha furcsa zajok jutottak el hozzájuk, máskor távoli villanásokat láttak, és időről időre újabb buborékok hagyták el a csapatot, ami indulásuk óta alaposan megfogyatkozott, aztán valami váratlanul meglökte őket. Nagyot bucskáztak egy erős áramlat hátán, ami egy fénylő, ismeretlen dolog felé terelte őket, és ami egyre csak növekedett, aztán lebegve megálltak előtte és megláttak valamit mögötte. Egy ragyogó gömböt, színes, lágy fényhullámokkal a felszínén, amelyek lassan körbeáramoltak rajta.
- Mi lehet ez? – kérdezték egymást izgatottan. – Mintha volna benne valaki!
- Ugyan, kicsoda? - kérdezte valamelyikük fölényesen.
- Talán egy utazó – vélte az egyik.
- Vagy tán a Fény lényei közül egy? – tűnődött egy másik.
- De talán az is lehet, hogy ez egy kapu a „Fent”-be!
- Miféle kapu?! Ki hallott már úszó kapuról az óceánban?! Szerintem csak hallucinálunk.
- Mindannyian?
- Ismeretlen területen járunk, ki tudja, miféle hatással van ránk.
- Nem ismeretlen - mormolta egy hang, de a többség nem hallotta, annyira elfoglalta őket a különös jelenség, ám néhányan meghallották.
Élénk találgatások közepette nem érzékelték a feszülten figyelő kalmárt, aminek hatalmas szemében ámulva csodálták a tükröződést, és nem fogták fel a vadászó óriási ámbráscetet, ami torpedóként rontott elő a sötétből. Soha nem tapasztalt erejű áradat zuhant rájuk, iszonyú csapás zúzta szét a kis csapatot, elválasztva őket egymástól, magányra kárhoztatva itt az ismeretlenben, talán örökre. Egyetlen aprócska buborék bukfencezett fölfelé kétségbeesetten kalimpálva, aztán lassan megnyugodott. Megadta magát egy lágyan emelkedő sodrásnak, és finom íveket húzva keringett tovább, egyre feljebb. Különös módon a világ körülötte gyorsan változni kezdett. Derengés tört be felülről, ismeretlen hangokat hozott magával a sodrás, néha el-elsuhant mellette valami, újabb bukfencekre késztetve a magányos utazót. Mintha az odafenn szakadozni kezdett volna, a világosság erősödött, vele együtt a hullámzás is. Olyan volt, mintha egy hatalmas kar ringatná. Nem tudta, csak érezte, hogy közeledik valamihez, amit egyszer régesrégen ismert, de azóta elfeledett már, és ekkor meghallotta az éneket. Halk, finoman zizzenő dallam volt. Felnézett és meglátta őket. A többi buborék énekelt, akik mind ott kavarogtak körülötte boldogan dalolva, mielőtt eltűntek a "Fent" meleg fényében. Az aprócska utazó lelke nagyra tágult és önfeledten csatlakozott a kórushoz. Ekkor a „Fent” kitárult és magábafogadta a hazatérőt.

Buboréknak nevezzük azt, ami tulajdonképpen nincs, mert egy buboréknak csak látszólag van teste. Amit látunk, az valamilyen feszültség a víz és a benne levő levegő között. Mi egy fényes gömböt látunk, ám ahogy felér a felszínre, eltűnik. A levegő egyesül a levegővel, a víz pedig lepereg róla és visszahull a vízbe. Az addig egyetlen látható dolog, a fényes gömb, ami a két elem között volt, nyomtalanul eltűnik. Optikai csalódás lett volna, vagy mégis volt ott valami? Valami olyasmi, ami az embernek a testet jelenti?