Illúzió




Egy sétám alkalmával bukkantam rá a helyre, és szó szerint. A jól ismert ösvényen bandukoltam a tó és erdő között, szokásomhoz híven eltelve magasröptű gondolatokkal. Néma szavakkal csodáltam a természetet, patetikus érzéseket küldve magamból kifelé, amikor egy ismeretlen madár trillázása félbeszakított. Kíváncsian kutattam a lombokat, hátha meglátom, és buzgó keresésem közben hasra estem egy kiálló gyökérben. Áhítatos repkedésemből gyors zuhanásom vetett vissza a jelen kemény talajára. Milyen megalázó arccal a porban heverni, aztán nyögdécselve feltápászkodni, miközben sérüléseket keresgélek magamon és sajgó horzsolásaimat fújogatom, és mindeközben diszkréten körbepislogok abban reménykedve, hogy kínos balesetemnek nincs tanúja. Mialatt önérzetemet igyekeztem leporolni, felnéztem és megláttam odabenn a mélyzöld világban a sziklát. Világos volt, majdnem fehér. Apró üregek sötétlettek benne, néhol bársonyos moha takarta, teteje lapos, oldala lépcsős, mintha arra várna, hogy felmenjenek rajta. Méltóságteljes fenyő erős törzséhez támaszkodva nézett rám vissza. Ez volt abban a pillanatban az érzésem és teljesen természetesnek vettem abban a pillanatban, amit a következőben már el is felejtettem, amikor felálltam és körbenéztem. Fák álltak szoros gyűrűt formázva, elszórt társaiktól kissé távolabb, itt az erdő szélében. Mint egy kis csoport a tömegben, vagy egy sátor egy hatalmas palotában. Bükkfák és kőrisek teljes békés egyetértésben a tekintélyes fenyővel. Lassan beléptem a körbe és felnéztem a magasba. Rezgő levélsátor borult fölém illatosra szűrve a levegőt, áttetsző zöldbe öltöztetve az eget.
- Gyönyörű! – mondtam halkan, aztán körbenéztem a figyelőkön. - Kérlek, engedjétek meg, hogy kicsit megpihenjek köztetek!
Suttogó, bólogató levelek válaszoltak. Felmásztam a sziklára és letelepedtem rá, hátamat a vén fenyő törzsének vetve. Mélyen beszívtam a gyantaillatú levegőt és visszatekintettem az ösvény felé. A tavat láttam a megnyíló ablakban, a játszadozó hullámokat, a levelekről lecsurgó fényeket, hallottam a suhogó levegőt. Mintha álmodnék egy szép álmot, amit fel nem foghatok az értelmemmel, csak az érzéseimmel. Apró hátak sora emelkedett ki a türkizből, aranyló fény csordult rájuk, majd széjjelfolyt, elhalványodott, feloldódott. Újabb és újabb dombok púposodtak a leáramló fény alá, felfogva azt egy röpke pillanatra, megcsillantva, felvillantva, mielőtt újra elsüllyednek a mélyben. Ámulva bámultam a színjátékot puha trónusomról, elbűvölten éltem ezt a csodát, ami ott volt, ami mindig ott volt a pillanatban, és amit eddig nem láttam meg, csak most a Most-ban. Lassan hallani kezdtem, vagy inkább érzékelni egyszerre minden érzékemmel a pillanatot, azt, amit nekem mond... egy aprócska megértés hatalmas ajándékát, a tökéletesség kis szilánkját. Bámulok és álmélkodom az időtlenségben...

álomfoszlányok
visszatükröződések
jelen felszínén

Aztán fakéreg nyomódott a hátamba, fenekem sajogni kezdett a kemény sziklán. Nyögve fészkelődtem, és mikor újra a tóra néztem, a szél fodrozódását láttam a napfényben úszó vízen.