Kenzo - Jáde részlet

 
 
„.... a Fujisant nézte a falon, aztán lehunyta a szemét. Még kisgyerek volt, mikor a szülei odavitték. A tetejét ragyogóan tiszta hó fedte és csak mezítláb szabadott rálépni. Ő nagyon fázott. Apja szigorúan nézett rá, aztán elmosolyodott és a karjába vette, anya meg az arcát mosta meg a hóval.
- Ettől te leszel a legszebb férfi Japánban! – nevetett.
- Nem kell szépnek lennie! – szólt az apja. – Legyen igazi férfi!
Ezt sohasem felejtette el! Apja szigorú, hagyománytisztelő ember volt. Nagyon ritkán mutatott gyengédséget, pedig biztosan tudta, hogy szereti, de valahogy… talán gyengeségnek érezte. Ritkán találkozott az apjával, egyre ritkábban, és miután édesanyja pár éve meghalt, már nem volt miért hazamennie. Az üzlet a csúcson volt, a fotózás is jól jövedelmezett.
„Ha nem kergeted a pénzt, ő szalad utánad” – jutott eszébe a mondás. Nála bevált. Anyja kívánsága teljesült. Ha nem is a legszebb férfi lett, hisz más anyák is megmosdatták fiaikat, de tudta, hogy szép. Férfinak érezte magát, ám valami egyre jobban hiányzott. Társ, aki boldoggá teszi és akit ő tesz boldoggá. Nem a szex, a szerelem hiányzott. Kazuya mester szavai jutottak az eszébe. „Nem attól vagy férfi, hogy hány nővel hálsz és nem attól, hány gyereket nemzel. A férfi, erő és biztonság egy kapcsolatban. Ő a fej, ő védelmez. Mint a sas, a messzit kémleli. Kegyetlen az ellenségével, de gyengéd az övéivel. Szárnyaival óvón borítja be a fészkét és elfedi a gonosz tekintetektől. Ha a sas tekint rád vissza, vagy a farkas bátor szemét látod abban a tükörben – és a templom kijáratánál függő egyszerű fakeretes darabra mutatott – akkor férfi vagy.”
Kenzo még sohasem nézett bele abba a tükörbe.
Köhögés riasztotta fel a gondolataiból. Kaito elaludt és elmerült, s most levegő után kapkodva igyekezett kifelé szemrehányó pillantások kereszttüzében. Kenzo felállt és lassan kiment utána a medencéből.
- Feljössz hozzám? – kérdezte a fürdést követő kiadós sétájuk után. Már szinte magától értetődő volt, hogy a fiú egész nap vele van.
- Mozizunk és hozatunk vacsorát.
Kaito lelkesen bólintott és Kenzo hamarosan a tágas nappaliban keresett filmet.
- Helyezd magad kényelembe! – mutatott a heverőre és folytatta a keresgélést.
- Jó lesz a Hét szamuráj? – kérdezte – Vagy mást szeretnél?
Kaito nem lelkesedett érte, mert szomorúan végződik és unalmasnak is tartotta, de hosszú volt, ami azt jelentette, hogy sokáig lehet a férfi társaságában.
- Jó lesz, persze! – egyezett bele.
Kenzo a vastag szőnyegre ült, Kaito meg a heverőre telepedett.
- Kezdhetjük? – nézett a fiúra.
Kaitóval ellentétben Kuroszava a kedvenc rendezői közé tartozott. Négy főhős meghal a végén, de ez Kenzót nem különösen zavarta. Nem izgatta a halál, nem foglalkozott vele. Úgy gondolta, hogy a halál, akárcsak az élet, egy állapot és az élet az a csoda, amiért érdemes meghalni. És mit jelentett az ő számára ez a csoda? Hősiességet, önfeláldozást, odaadást valamiért, valakiért, ami, vagy aki az ő számára az életet jelenti. Ha ezt a filmet nézte, ő is ott harcolt a hét szamuráj oldalán és meghalt azokért az emberekért és nem volt szomorú. Ám egyelőre mégcsak bontakoztak az események.
Kaito kihasználta előnyös pozícióját és inkább a férfit bámulta, vagy a feje mögül néha előbukkanó tusrajzot a falon, mint a filmet. A képet már akkor megcsodálta, mikor először járt itt.
Egy sebesült szamurájt ábrázolt térdrerogyva a csatamezőn, testéből nyilak állnak ki. A kardjára támaszkodik és elnéz a távolba. A tekintete ragadta meg a fiút, az a messzeségen túllátó tekintet. Félelemnek nyoma sem volt benne, hanem valami megfoghatatlan békességet, megnyugvást tükrözött.
Oldalt kis versike:
Gyermekkoromban fürge rókakölyökként futottam előn, messze mögöttem csigalassún vánszorgott az idő. Most, itt, a csatamezőn, lehúz a föld, mintha ezeréves teknőspáncél súlya nyomna. Az idő utolért, nyílvesszősólyom közeleg.
Ezek után Kaito nem csodálkozott Kenzo kissé régimódinak tűnő ízlésén a filmek terén, ugyanakkor mégis valamilyen közösséget érzett a férfi és a múltbavesző világ között.
Kenzo szobormereven ült, az orrcimpája néha megremegett, ha az események felhevültek. A fiú időnként nagyokat ásított, aztán végigdőlt a heverőn. Ha kicsit hosszabb ideig csukta le a szemét, őt látta egy fénylő karddal a kezében, ahogy elszántan szembenéz az ellenséggel, akik a falura törnek. Érezte az egyszerű parasztemberek rettegését és reményét abban a hét rettenthetetlen hősben, akik egymaguk akarták őket megvédeni. Mintha ott lett volna közöttük. Aztán már csak egyedül állt egymaga, eltűnt a falu, eltűntek az emberek, csak egyetlen harcos nem tűnt el. Forró szél söpört végig a kopár tájon, sárga homokot szórt szerteszét. Belekapott a férfi hosszú, fekete hajába, aki lassan megfordult és ránézett. A pillantásuk találkozott és a fiú csodálkozva látta, hogy mosolyog.” 
 
/Tabi Kazu: Jáde/