A lépcső

Ott álltam a semmi szélén a homályban. Felettem végtelen, alattam végtelen, ködszerű, de mégsem köd, és bár láttam, mégsem nevezhetem meg és nem írhatom le a szavakkal, melyeket ismerek, annyira ismeretlen volt ez a látvány. Vajon álom, vagy valóság, netán képzeletem játéka? Lábaim előtt keskeny út kígyózott mozdulatlanul lebegve, s a távolban beleolvadva a végeláthatatlanba.
Hol vagyok és miért vagyok itt? Ha csak álmodom, jobb lenne felébredni!
Csend van. Hatalmas csend. Nem olyan, mint egy kis szoba meghitt nyugalma, ez a némaság olyan, mint egy feltárulkozó végtelen száj ásítása. Nem ébredtem fel, tehát nem remélhetem a felejtés könnyű megoldását. Nincs sok választásom, de így is döntenem kell.
Rátettem jobb lábamat az útra. Szürke kőnek látszott, talán égigérő sziklák borotvaéle. Kissé előrehajolva lenéztem, és szédelgő rémülettel hőköltem vissza. Nem láttam a mélységet, de annál jobban éreztem. Mintha abban a pillanatban, mikor kutakodó tekintetem beletévedt, azon keresztül belémkapaszkodott volna, hogy lehúzzon magába. Mélyeket lélegeztem, míg lassan megnyugodtam. Tudtam, hogy el fogok indulni, de még halogattam, hátha váratlan csoda történik, de nem történt semmi. Az út nagyjából 1 méter széles lehetett, ha a képzelt középvonalon tartom a figyelmem, akkor nem látom a szakadékot. Úgy nem lesz baj, és minden út vezet valahová, beletorkollik egy állomásba, vagy elér egy célt. Behunytam a szemem és mélyet sóhajtottam.
„Segíts!” – szállt a néma fohász és elindultam. Egyenletes léptekkel haladtam, tekintetemmel a láthatatlan felezővonalba kapaszkodva. Sokáig mentem, talán órákon át,  vagy tán még tovább. Nem érzékeltem az időt, csak azt tudtam, hogy nagyon régóta megyek már. Ekkor az út , ami eddig egyenes volt, kanyargóssá vált. Íveket húzott, máskor a hátát púposította fel, és már nem tartott meg a középvonal olyan biztonságosan, mint eddig. Néha a szegélyhez értem. Lassúbbra fogtam jártomat és feszülten koncentráltam, ám testem egyre bizonytalanabbá vált. Néha meginogtam, megtántorodtam, és megéreztem újra a mélység vonzását. Szívem vad dobolása a fülemben visszhangzott, ereimben félelem lüktetett. Meg kellett állnom. Reszketve, szédelegve bámultam előre. Mi történt? Honnan jött ez a hirtelen rettegés? Itt nem maradhatok, érzem, hogy akkor elér a szédülés és le fogok zuhanni. Megállni rosszabb, mint menni. Sokkal rosszabb... Nem rostokolhatok itt, indulnom kell, tovább! Tudni akarom, hová érkezek meg!
Lassan mozdult a lábam és újra haladni kezdtem, az ösvény pedig kis idő múlva ismét egyenletes lett, szemem megint kapaszkodóra lelt a közepén. Idővel új gondolat bukkant fel. „Vajon van-e cél az út végén, és van-e egyáltalán vége, vagy időtlen időkig kell rajta kóborolnom. Mit keresek egyáltalán itt? Lehet, hogy nem is álmodom, és ez talán valami pokolféle?” Megrémültem. "Lehet, hogy meghaltam és eltévedt lelkem itt bolyong reménytelenül?"
Az út határozottan és gyorsan szűkülni kezdett, és már betört látómezőmbe a feneketlenség. Térdem remegve rogyadozott, testem megingott és vállam egy pillanatra túlhajolt a biztonság láthatatlan vonalán, ki a végeérhetetlen zuhanás határa fölé. Lerogytam és minden erőmmel a sziklába kapaszkodtam. Úgy tapadtam hozzá, mint gekkó a mennyezethez. Agyamban forró zsongás támadt, már nem tudtam gondolkodni, a kő hideg érintése volt az egyetlen ép gondolatom és egy kétségbeesett sóhaj. Nem tudom, meddig reszkettem összegörnyedve, mikor langyos szellő érintette az arcom és megsimogatta a hajam, mint egy kéz. Abbamaradt a reszketés. Mintha nem lettem volna egyedül, mintha az az érintés nem múlt volna el. Szívem hálásan dobbant és lassan felálltam. Azt kezdtem elképzelni, hogy mögöttem jön egy jóbarát, aki elkap, ha megtántorodnék, és újult erővel folytattam utamat. Nem mertem hátranézni, megfordulni még kevésbé a talán fél méter szélességű ösvényen, de talán nem is akartam, csak mentem tovább egyre messzebb. Fáradt voltam, de nem álltam meg, inkább beszélgetni kezdtem képzeletbeli útitársammal. Meséltem neki magamról, az életemről, örömeimről, bánataimról és megosztottam vele bukásaimat, szégyeneimet. Boldog voltam, hogy itt van velem, mégha nem is látom őt. Lassan őbelé kezdtem kapaszkodni, nem az útba. Észre sem vettem, mikor engedtem el az utat. Járásom biztosabbá vált, már nem figyeltem a mélységre sem, tekintetem egyre magasabbra emelkedett, hátam kiegyenesedett, miközben előrekémleltem, és egyszercsak megláttam valamit a távolban. Ahogy közeledtem, lassan alakot kezdett ölteni. Az út elért egy célhoz, amihez végigkövettem. Ott  álltam előtte és felnéztem rá. Lépcsők végtelen sora magasodott előttem. Világosszürke, sima felületűek, és nem láttam a végüket. Hirtelen megfordultam és mély csalódottságot éreztem. Már olyan régóta beszéltem hozzá, hogy el is hittem, itt áll mögöttem.
„Elértem ide!” – gondoltam nem titkolt megkönnyebbüléssel. Ezeken a széles fokokon bármikor leülhetek pihenni a lezuhanás veszélye nélkül. Újra elindultam. A gyors tempó gyorsan lassulni kezdett, hamar elfáradtam, miközben lihegve kaptattam egyre feljebb. Néha kifújtam magam és nemsokára eltűntek az alsó fokok a homályban.
- Itt vagy velem? – kérdeztem halkan, mintha magamtól kérdezném, és nem néztem se jobbra, se balra, csak előre, felfelé. – Ugye, itt vagy?
És lassan megfogtam egy elképzelt, láthatatlan kezet. Hinni akartam abban, hogy nem vagyok egyedül, és hinni akartam néma biztatásában, aztán valamikor lábaim feladták, izmaim görcsösen húzódtak. Nekiálltam végigdörzsölni őket. Rámtört az álmosság, halálosan fáradtnak éreztem magam.
 "Mi lenne, ha aludnék egy kicsit?" – ötlött fel bennem, de nem mertem megkockáztatni, hogy leguruljak. Négykézláb másztam tovább és tovább. Hol elsírtam magam, hol könnyes kacajjal nevettem kínlódásomon, aztán valamikor váratlanul végetértek a lépcsők, egyetlen fok magasodott már csak előttem. Izgatottan kapaszkodtam fel rá és döbbenten meredtem a tátongó semmibe. Nem folytatódott, egyszerűen csak ott lebegett a homály közepén.
- Mi ez? – dadogtam zavarodottan, aztán kétségbeesetten felordítottam. – Mi ez?
Visszarogytam az utolsó előtti fokra. Milyen hatalom játszik velem ilyen kegyetlenül? Kiáltás szakadt fel a mellemből, telve kétségbeeséssel, haraggal, váddal, fájdalommal és félelemmel, és nem hallgatott el, mígnem az utolsó korty levegővel együtt ki nem szállt tüdőmből, hogy továbbgörögjön a homályban. Elsötétült előttem minden. Testem éltető oxigén után rándult, és ekkor a tudatlanság határán megéreztem a szellőt. Mintha átölelt volna nyugalmával, melegével. Hangos hörgéssel telt meg a tüdőm. Sokáig ziháltam, mire újra csendessé vált a lélegzetem.
- Itt vagy? – kérdeztem és erőlködve meregettem szemeim, de hiába. Sokáig gubbasztottam mozdulatlanul, és az útra gondoltam, de az agyam nem talált semmiféle elfogadható magyarázatot, sem megoldást. Szemeim lecsukódtak, és a szellőre gondoltam, az érintésre. Fénylő kezeket képzeltem el, melyek hajamat simogatták. Felriadtam. Pár percig üres tekintettel bámultam magam elé, aztán felálltam. Az utolsó fokot néztem. Szélesebb volt a többinél és egyenesen a semmibe nézett. Nem gondolkoztam többet, felléptem rá és leültem. Belenéztem a homályba, majd lassan lecsukódtak a szemeim. Sötét lett. Lélegzetem lelassult.
„Hiszem, hogy itt vagy” – mondtam belül. – „Hinni akarom.”
Nem volt idő, nem voltak érzések, csak én voltam, aztán halvány derengés tűnt elő lehunyt szemeim előtt, ami egyre fényesebbé vált, majd alakot öltött. Felém nyújtotta kezeit. Felálltam.
- Készen vagyok – suttogtam csukott szemmel és elindultam.

/TabiKazu/