Láng meséje - /Mesélők Könyve részlet/


Egyik holdfényes este megint nagy tüzet raktak. A fiatal fiúk egy kupacban ültek és nagyokat nevettek aznapi kalandjaikon, a kisebbek kíváncsian hallgatták őket. Gaki a tűzbe meredt és a lángok táncában gyönyörködött. Az egyik kislurkó nem bírta tovább, megböködte és megkérdezte:
- Mit látsz? Van ott valami érdekes, hogy annyira bámulod?
A fiú elmosolyodott és bólintott.
- Bizony ám. Láng meséjét hallgattam éppen.
- Mese? – nyíltak nagyra a gyerek szemei. – Mesélj kérlek! Meséld el!
A többi apróság kórusa azonnyomban csatlakozott és Gaki felkacagott.
- Nem bánom, de figyelmeztetlek bennetek, nem vagyok jó mesélő.
- Nem baj! Nem baj, csak kezdd el!
A fiú elmosolyodott, aztán visszafordult az ízzó fény felé.
- Nézzétek a lobogó tüzet! Látjátok, milyen fényes? Mennyire ragyogó? Ha jobban odafigyeltek, észreveszitek, hogy temérdek apró láng nyújtózkodik benne. Némelyik virgoncabb, mások nyugodtabban lengedeznek, vannak vörösek és sárgák, hosszúak és alacsonyak, kövérek és vékonyak. Mint az emberek. Egyikük történetét mesélem el nektek, Lángocskáét.
Lángocska különlegesnek számított tűz népénél, mert ő az égi tűzből szökkent alá a Földre. Érkezése messzire elhallatszott és még a hatalmas sziklák is beleremegtek. Egy vénséges vén fa táplálta a jövevényt, aki harsányan ropogtatta a törzset és vígan lobogott a friss szélben. Mikor csend lett, hosszú füstöt fújt egyenesen az égre, ahonnan jött, és a magas sziklákról visszaverődő visszhangjával társalgott. A fa kemény volt, terebélyes és magas, tán ezeréves. Lángocska sokáig rágta szívós testét, ám egyszer csak fogyni kezdett. Kígyózó tűznyelvvé válva ágaskodott fel magasra és a környéket kémlelte. Észrevett egy bozótost a közelben, mögöttük pár göcsörtös fenyővel.
„Kéne egy kis szél!” – gondolta. „- A hátára pattanva átjuthatnék oda.”
De fűszál se mozdult, vénséges dajkája meg egyre fogyott, aztán köd támadt. Lángocska fázósan összehúzódott, egészen apróra, majd megbújt a törzs maradványa alján korhadó üregben, a gyökerek felett. Csendesen ízzott, felmelegítve rejtekét. Egyre álmosabb lett, néha lecsukta a szemét, de még nem akart aludni. Álommanó suttogott, mikor a haja hirtelen felborzolódott. Belesüppedt a rönk szivacsos testébe és nagy szisszenéssel kirobbant a szabadba. Odakinn szélsuhancok kergetőztek hujjogva. Nem tétovázott, felpattant az egyikre és megsarkantyúzta. Egyenesen a bokrokhoz vágtattak. Ott leugrott és éhesen harapott a vékony ágakba. Keserű volt, de a bogyói viccesen pukkadoztak érintésétől. Gyorsan rágta át magát a fenyők felé. Néhány füstös pukkantás és átlendült a sűrű tüskés pamacsokra, amik hevesen sisteregni kezdtek. Fanyar illat terjengett, ami füstkígyóvá változott és beúszott a kanyonba. A szélfik kacagva üldözték. Lángocskának nagyon ízlett a fűszeres, rostos fa, habzsolva falta őket egymás után és szép nagyra hízott tőlük, ám döbbenten látta, hogy alig maradt pár belőlük. De már okosabb volt, nem hagyhatta, hogy parázzsá gyengüljön. Látta a száraz ágakat a köves talajon, az aprócska cserjéket, a sárguló füvet, amiknek a hátán eljuthat a hívogató erdőcskéig. Erőt gyűjtött, nagyra nőtt és átrohant a kiszáradt aljnövényzeten fekete szőnyeget húzva maga után. A legöregebb fára kapaszkodott először. Gyorsan morzsolta, fáklyává dagasztotta, miközben egyre erősebb lett és egyre messzebb nyújtotta lángkarjait, égő ölelésébe zárva az egész kis erdőt. Lassan úgy érezte, hogy képes lenne a hegyet is felfalni. Villódzva ízzott a levegő, sötét füstsárkányok zúdultak a kanyonba és ő bömbölve hirdette ki az ultimátumot. Hevesen csapott le a sziklákra, fáradhatatlanul ostromolta a köveket lángfogaival. A kavicsok ízzottak, a szikla átforrósodott és pattogni kezdett. Lángtenger Lángocska diadalittasan üvöltött. Legyőzte a sziklát! Hajszálrepedések futottak végig a szürkés felszínen, kis darabok pattantak le, kövek törtek szét és ő diadaltáncot járt, ám hatalmas dördülés vetett véget jókedvének. Az égen fekete fellegek tornyosultak harcra készen. Viharsárkányok csaptak le az égő erdőre, felkorbácsolva a lángtengert. Lángocska dühösen megvonaglott. Ekkor a felhők kioldották zsákjaikat, amikből ömleni kezdett az eső. Megérkezett a monszun. Lángocska fájdalmasan hánykolódott a vízcseppek marásától és lassan fogyni kezdett. Egyre kisebbre húzódott, végül egy kidőlt, füstölgő törzs alatt keresett menedéket, ott vacogott gyámoltalanul. Vízkígyók emelkedtek fel a hamu és lehullott szénné égett ágak alól, és sebesen siklottak lefelé. Lángocska rémülten meredt hideg szemükbe, kétségbeesetten vergődött, mielőtt elnyelték. Így ért véget Égi Lángocska rövid, de mozgalmas élete!
Néhány nagyobb gyerek elégedetten bólogatott, de egy apróság keservesen felsírt.
- Mit bőgsz! – szólt rá egy nagyobb. – Az a beképzelt tűz elégetett egy egész erdőt! Képzeld csak, mi lett volna, ha a falunk is az útjában állt volna!
- De meghalt! Lángocska meghalt! – és keservesen zokogott tovább, hiába vigasztalta az anyja, aki a mese alatt közéjük ült.
- Ne sírj! – hajolt hozzá Gaki. – Még nem fejeztem be a történetet.
A kisfiú abbahagyta a sírást és hüppögve nézett rá.
- Elmondjam? – kérdezte és hallgatói élénken bólogattak.
- Ne aggódj! – fordult az aprósághoz. – Lángocska nem halt meg. Mondd csak, van valakid, akit nagyon szerettél, de már nincs veled, nincs közöttetek?
- Nagymama. Meghalt – és újra sírásra görbült a szája. Gaki elmosolyodott.
- Nem halt meg, csak hazament. De ha rágondolsz, akkor itt van veled. És lehet, hogy megsimogatja az arcodat, de nem érzed, csak azt hiszed, hogy a szellő volt az. Ő már nem abban a testben van, mint amit megismertél. Olyan lett, mint a szél. Simogat, de nem láthatod.
- Kibújt a testéből? – csodálkozott a fiúcska, mire többen felnevettek.
- Olyasmi, igen.
- Akkor már nem fáj a lába?
- Nem bizony!
- És a foga sem?
- Az sem.
- De jó! Akkor végre megint ehet almát! Annyira szerette!
- Kuka vagy! – szólt rá egy nagyobb gyerek. – Ha nincs teste, nincs foga sem!
- Nem vagyok kuka! – hördült fel a gyerek öntudatosan. – Ha ő ott van, akkor az alma is odakerül és mire való az alma? Hát hogy megegyük, vagyis van foga, igaz Gaki?
- Ezt nem tudom – kacagott a fiú, - de lehetséges. Hát Lángocskával is ez történt. Az a fénylő, lobogóan égető fény neki olyan, mint nekünk embereknek a testünk. Levetette. Mi csak lángtestét látjuk, őt magát nem, akárcsak nagymamádat, vagy apámat.
- Apádat? – csodálkozott a gyerek. – Ő is hazament? De honnan tudod, hogy élnek, ha nem látod őket?
- Súgok neked egy titkot – hajolt az arcocska elé. – Esténként, mikor becsukom a szemeim, elképzelem őt és akkor látom őt, és sokszor álmodom róla. Ezt te is kipróbálhatod.
- Köszönöm – suttogta a fiúcska és álmosan pislogva átölelte anyja nyakát.
Gaki meglepődve látta, hogy az egész falu őt figyeli. Mindenki meghallgatta a meséjét. Éjjel nem a házban aludt, hanem Inazuma gyűrűjében, a fészekben. A többi sárkány halk kurrogása elálmosította.
- Tetszett a meséd – mondta barátja. – Otthonodban hallottad?
- Nem – ásított nagyot a fiú. – Akkor jutott eszembe a tűznél. Nem zavar, hogy itt alszom?
- Nem – mormolta a sárkány és elégedetten csukta le a szemeit.

/TabiKazu/

Fotó: TabiKazu