A fehér démon



„Ha meglátod a fehér démont, az két dolgot jelenthet. Hamarosan meg fogsz halni, vagy már halott vagy.”

Mikor lett először elegem az egészből? Nem igazán emlékszem az első alkalomra, talán azért, mert olyan sokszor szembesültem evvel az egyre kényszerítőbb kettősséggel, hogy az agyam valamikor nekiállt szelektálni, és egy ideje folyamatos „elegem van” móduszba kapcsolt. Az egyetlen, ami erőt ad, egy ébredő érzés, hogy hamarosan történni fog valami… Történt, de nem erre számítottam.

Arra ébredtem, hogy a gép nagyot zökkent a levegőben. Az órámra néztem és meglepődtem, hogy már három órája repülünk, ami azt jelentette, hogy csupán tíz óra van még hátra az érkezésig, és huszonhárom év után végre ismét hazai földre léphetek.
A nevem Taira Kazuki. Japánban születtem, de apámat a munkája Európába vezette, majd néhány év múlva az Egyesült Államokba, és ő magától értetődően vitte a családját – anyámat és engem. Mikor elhagytuk az otthont, még kisgyerek voltam, de nem annyira kicsi, hogy elfelejtsem, és sokszor álmodtam róla… nagyanyáról, nagyapáról és az erdőről…
Most is, a repülőn. Nagymama édes adzukibabos zselés sütijét ettem éppen, amikor felriadtam, de az íze ott volt még a számban, mintha valóban megtörtént volna. „Különös… - néztem ki szórakozottan az ablakon és egyre furcsább álmaimon tűnődtem, miközben fehér felhők habos takarója fölött suhantunk. Hamarosan matchával megszórt tejszínhabot kanalaztam le a kávémról, miközben gondolataim visszakalandoztak az elmúlt három hónap eseményeihez. Hegyi túrát terveztem arra a hétvégére, de minden másképp alakult. Nagy és régóta várt lehetőség húzta keresztül a számításaimat, mikor egy neves zenei stúdió váratlanul megbízott minket legfelkapottabb sztárja új dalának videójával, így a kirándulásomat el kellett halasztanom későbbre. Aztán hamar az is kiderült, hogy miért velünk szerződtek. Japán filmest akartak, mert jól mutat a neve a film készítői között, így a sok jó szakember között én lettem a szerencsés választott. A mostanában annyira divatos ázsiai akció kellett nekik, ami a nyugati világban egyet jelent egy katanával vagdalkozó komor arcú szamurájjal, és még a falból is vér fröcsög. A végeredményre technikailag akár büszke is lehettem volna, de gyűlöltem. Egy kitalált elmebeteg világ, amiben minden mozdulat, minden gesztus, még a vödörszámra ömlő vér is gondosan meg van tervezve, és aminek semmi köze a valósághoz, de mindenki elégedett volt, a főnököm, a megbízó és az énekes sztár, aki azonnal a bizalmába fogadott és újabb közös filmeket emlegetett, én pedig udvariasan hallgattam őket, és lassan azért kezdtem aggódni, hogy az arcomra fagyott mosoly nem fog soha többé felolvadni a görcstől. Szerencsémre aggályaim feleslegesek voltak. Abban a pillanatban, amikor közöltem addig a percig nagyon lelkes főnökömmel, hogy eltűnök két hónapra, megszűnt bennem a feszültség és a hónapok óta tartó nyomás. Először hallani sem akart róla, de miután látta az eltökéltségemet, és a következő videókat is velem akarták elkészíttetni, így némi kompromisszum árán elengedett. Engedékenységében közrejátszott anyám kívánsága is.
Észre sem vettem, hogy újra elszunnyadtam, de álmom egyre nyomasztóbbá vált. Erősödő sikolyokat hallottam, heves rázkódást éreztem, miközben kétségbeesetten bőgött a repülő motorja. Füst terjengett az utastérben, ami marta a tüdőmet és hörögve kapkodtam levegőért.  Lecsukódó szemhéjam mögött  egy fehér arc tűnt fel. Keskeny szája mintha szólásra nyílna… A kiáltásomra ébredtem. Zavartan néztem körbe, de úgy tűnt, hogy utastársaim vagy nem hallottak, vagy udvariasan nem vesznek tudomást iménti akciómról, és ezért hálás voltam.

A hátralevő idő észrevétlenül elszaladt és egyszercsak ott álltam Oszaka repülőterén és nem éreztem semmit! Azt hittem, hogy meghatódom, vagy boldogság tölt be, de semmi ilyesmi nem történt. Mintha soha nem mentem volna el innen. Esteledett, mire megérkeztem Kiotóba. Talán okosabb lett volna egy hotelszobát kivenni, de úgy döntöttem, hogy nagyszüleim házában fogok éjszakázni. Az öreg házra különös módon még nagyon jól emlékeztem. A város legészakibb pontján feküdt néhány hasonlóan koros társával. Az ottaniak többsége zöldségtermesztéssel foglalkozott, míg a fiatalok egyre beljebb mentek a városba.
Csend ült a házakon. Errefelé az emberek korán keltek és korán feküdtek, igyekeztem hát nem zajt csapni. A pótkulcs most is ott volt egy kőlámpásban. Szüleim nem akarták eladni, ki tudja, mit hoz még a jövő, ezért minden úgy maradt.
 Ahogy beléptem, hirtelen megérintett a jól ismert régi hangulat és egy pillanatra nagymama süteményének illatát éreztem. Mintha még itt lennének! Mintha a szobában várnának rám… de a szoba üres volt.  Nagyapa négy éve ment el. Mindössze négy napot várt, hogy nagymamát kövesse. Nem tudtam eljönni a temetésükre, hogy elbúcsúzzam tőlük…
Szórakozottan nyitogattam a konyhaszekrény ajtajait és meglepetésemre találtam egy doboz zöld teát. Az illata friss volt, mintha idei termés lenne, pedig már négy éve állhatott a polcon. Elmélyülten fogtam hozzá a készítéséhez. Nem siettem, kiélveztem minden mozzanatát, aztán elégedetten kortyoltam bele és megdöbbentem. Ahogy a meleg ital végigördült a nyelvemen fel a szájpadlásomig, majd fanyar aromája lesiklott a torkomon a gyomromig, miközben melege lassan szétáradt bennem,  egy érzés töltött be egyre intenzívebben, amit nem érdemes szavakba önteni, mert nem képesek kifejezni azt, ami volt… az itt és a most… a visszatérésem, az otthon…
Éjfél volt, mikor úgy döntöttem, ideje lefeküdni. Anyám szobájába mentem. Régen is ott aludtunk, ha itt voltunk. Tekintetem szórakozottan pásztázta a falat, a tapétát, amikor hirtelen meghallottam anya hangját. Mintha mellettem szólalt volna meg, de csak egy megelevenedő emlék volt a kórházból. Odakinn eső záporozott, talán helyettem sírt, míg én mosolyogtam rá, hogy megnyugtassam, pedig ő nyugodt volt és azt hiszem, boldog. Rám emelte a szemét, akkor utoljára és ezt suttogta:
-          A maszk, Kazuki… a maszk!
Akkor nem igazán értettem, miért mondta. Azt hittem, hogy félrebeszél, de most pillantásom rátapadt a falra ragasztott démon álarcra, amit anya még kislány korában talált. Gyerekként kicsit féltem tőle , talán mert néha úgy láttam, mintha a sötétlő szemek engem figyelnének, mint most is. Felkeltem és levettem a falról. Most láttam csak, hogy az egykoron fehér festék erősen megkopott, néhol finom hajszálrepedések látszottak . Nagyon öreg lehetett. A helyén világosabb maradt a tapéta belevágva egy kis ajtócska, ami nyomkodásomra halkan kattanva kinyílt. Kopott füzetféle feküdt benne, egy vésett zöldes kő bőrszíjra fűzve, meg egy papírlap, amire ezt írták.

„Drága Kazuki! Ha megtalálod ezt a rejtekhelyet, akkor én már nem vagyok veled. A naplóm érdekes  és talán hasznos olvasmány lehet a Mélyerdő felé, ezért csak akkor kezdj bele, ha már úton leszel. A nyakláncot nagyapádtól örököltem és most a tiéd. Vigyázzon rád is olyan jól, mint ahogy rám vigyázott! Vidd magaddal a maszkot!”

Végigsimítottam a borítólapot, aztán hirtelen gondolattól vezényelve a nyakamba akasztottam a láncot, majd visszafeküdtem és szinte azonnal elnyomott az álom.
A tisztás szélén voltam. Előttem egy smaragdzöld tó hullámain csillant a napfény, s amin túl a Mélyerdő sötétlett. Évsázados vén cédrusok tövében állt egy torii. Egykoron élénk cinóber vöröse erősen megkopott, messziről inkább sötétszürkének látszott. Egy ismerős alakot vettem észre, aki egyenesen a kapu irányába haladt.  Különös élmény volt álmomban érzékelni, ahogy szívem dobogása gyorsulni kezd. Anya! Nem tudtam sem megmozdulni, sem kiáltani, és ő lassan odaért,és ekkor megláttam a másik kettőt, akik mintha rá várnának. Nagyapó! Nagyanyó! Visszafordultak, egyenesen felém, majd átléptek a kapun és eltűntek, mielőtt átértek volna rajta.

Kinyitottam a szemem, de egy kis időbe telt, míg tudatosult bennem, hogy most vagyok ébren. Tökéletesen frissnek éreztem magam, noha még csak pár órát aludtam. Eszembe jutott, mit álmodtam nagyanyó halálának éjjelén. Az is ugyanilyen különös volt, talán csak nem ennyire eleven. Nagyapa az ágy mellett ült és nagymama kezét simogatta, aztán rámosolyodott és ezt mondta neki.

„Aya kedves! Várj rám, kérlek! Hamarosan jövök én is, aztán együtt hazamegyünk!”

Állta a szavát, mint mindig, csak nekem nem volt időm… mint mindig…

Úgy terveztem, hogy egy napot itt maradok. Másnap bementem a városba és vásároltam pár dolgot, amire szükségem lehetett az úton, aztán elsétáltam az erdőig. Nem volt messze a háztól. Megálltam a forrásnál, ami az erdő szélén csörgedezett. Kicsi koromban gyakran eljöttünk ide és néha jéghideg vizében pancsoltam, amíg nagyapa rákra vadászott, de most nem a fürdés miatt jöttem ide, hanem a rejtett ösvényt kerestem. Időbe telt, mire megtaláltam az aprócska hokorát, amit a kamiknak állított valaki nagyon régen. Elővettem a zsebemből az ajándéknak szánt édes süteményt és beleraktam, majd bementem a fák közé. Bár a fű benőtte, mégis jól láttam az enyhén kanyargó utat, amin holnap elindulok. Megjelöltem a helyet, hogy amikor hajnalban jövök, ne kelljen keresgélnem és visszaballagtam a házhoz.
Korán keltem, odakinn még majdnem sötét volt. A kulcsot visszatettem a helyére és nekivágtam életem legkülönösebb kalandjának. A fák között szürkésen derengett a hajnal sápadt homálya. Nem kapcsoltam lámpát, úgy tűnt, jobban látom nélküle az ösvényt.  Emlékeztem, hogy egy jó darabig alig látható a csapás, de ha eljutok egy kis hokoracsoportig, utána kiszélesedik annyira, hogy egy ember kényelmesen elfér rajta. Kisgyerekként ezt igazán különösnek tartottam, de nagyapa azt mondta, hogy ez azért van, hogy csak az menjen az erdőbe, akinek dolga van ott. Nem igazán értettem, mire is gondol, aztán elfelejtettem, de most mintha értelmet kapott volna ez a dolog. Órákon át gyalogoltam, néha meg kellett állnom, hogy meglássam az eltünedező ösvényt, aztán egyszercsak felbukkantak a kis szentélyek, akár aprócska házak csoportja. Mögöttük sűrűn összenőtt tüskés bokrok zárták el az utat és a kilátást. Mintha bezárult volna az erdő előttem. Levettem a hátizsákom és kivettem belőle egy dobozt, mindegyikbe raktam egy édességet, majd leültem a földre.

„Ha nagy leszek, ugye akkor elmegyünk a Mélyerdőbe nagyapa? És ha majd felnőtt leszek, akkor már egyedül is mehetek,ugye?
Igen, kisunokám – bólintott nagyapó –,  de csak akkor, ha az erdő beenged.
 Mit csináljak, hogy beengedjen?
Jegyezz meg mindent, amit mondok és mutatok neked.”

Mintha tegnap történt volna ez a beszélgetés, pedig pár nap híján 24 év telt el azóta. 4 éves voltam és arról álmodtam, hogy a 6-dik születésnapomon ez a nagy kaland lenne a legszebb ajándék, ám egy évvel később már Európában voltam idegenek között egy idegen világban, de soha nem felejtettem el, hogy megadjam a tiszteletet a hegynek, amire felnőttként felmásztam, az erdőknek, amiket felfedezni indultam és a vizeknek, amikben úszni akartam és meg voltam győződve, hogy nem történhet bennük semmi bajom. Néhány vöröslő bogyót vettem észre a bokrok alján. Jól mutattak a bársonyos moha felett. Elővettem a fényképezőgépet és mélyen előrehajoltam, hogy lefotózzam. Ekkor vettem észre, hogy hátrébb, a bozótos mögött folytatódik az ösvény, és nem is volt nehéz megtalálnom az átjárót, ahogy ebből a mély nézőpontból kerestem. Úgy nézett ki, hogy az erdőnek nem volt kifogása ellenem.
Eleinte keresztül-kasul kígyózó szívós gyökereken kellett lépkednem, de hamarosan megváltozott az út. Szó szerint kisimult. Vastag moha nyelte el lépteim neszét, így zavartalanul élvezhettem a madarak énekét, ami azóta kísért, amióta a Nap felkelt. Nem voltam sem éhes, sem fáradt, így nem tartottam pihenőt sem. Úgy terveztem, hogy csak akkor állok meg, ha találok egy alkalmas helyet éjszakára. Meglepődtem, mikor az órámra pillantottam, amit nagyapa rám hagyott. Délután 16 óra volt. Észre sem vettem, hogy szalad az idő. Elővettem pár szárított halat és rágcsálni kezdtem őket, aztán nagyot húztam a kulacsomból.
„Ideje lesz lassan éjszakai hálóhelyet keresnem” – gondoltam és benéztem a fák közé, de nem láttam semmit, csak szorosan álló törzseket.  A növekvő árnyékok sötét takarót húztak az erdőre, mikor végre egy tisztáshoz értem. Miután felállítottam a sátrat, belebújtam a hálózsákba és sokáig figyeltem, ahogy az égen egymás után gyúlnak ki a csillagok. Milyen régen nem láttam ennyire tisztának, aztán felbukkant a fák fekete lombja mögül a Hold. Bár még volt pár nap a holdtöltéig, ragyogó fénye kékesen világította meg a kis tisztást és a sátramat. Olvasáshoz már késő volt, így behúztam a cipzárt és becsuktam a szemem.

Mikor felébredtem, napfényben fürdött az erdő. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen mélyen és ennyire jól aludtam volna, pedig nem ez volt az első szabadban töltött éjszakám. Kipihenten indultam tovább és reményem erősödött, hogy 4-5 nap múlva elérem a célom, ha a feltételek nem változnak meg extrém módon.
A második nap hasonlóan telt. Alig tartottam pihenőket, út közben ettem pár falatot és lassan azon kaptam magam, hogy megosztom a fákkal a gondolataimat, de miért is ne? Senki nem volt itt, hogy belebeszéljen, vagy lebolondozzon és ki tudja! Eddig jóindulatú volt hozzám az erdő, miért ne beszélhetnék hozzá akkor is, ha nem kérek tőle éppen valamit. Délután sikerült megint kényelmes táborhelyet találnom. Mivel még volt pár óra napnyugtáig, bementem a sűrűbe. Különös hangulat lebegett a fák között, amit az úton nem érzékeltem. Mintha az ösvény kívül lenne ezen a világon. Vén tölgyek hajoltak össze, eltakarva az ég kékjét  élénkzöld leveleikkel. Megálltam és mélyen belélegeztem a rengeteg illatát, amiben ott lengedezett a föld, a moha, gombák, kidőlt korhadó óriások utolsó sóhaja és az élet lehelete. A mozdulatlan törzseket fürkésztem, hátha meglátok valamit, ami érdekes fotótéma lehetne, de semmi sem moccant. Aztán hirtelen megmagyarázhatatlan érzésem támadt. Mintha figyelnének. A hangulat szertefoszlott… valami megváltozott…  Visszaindultam a sátramhoz.
„Mi a fene volt ez?” – bosszankodtam miközben vacsorámat majszolgattam. Nem valószínű, hogy rajtam kívül bárki is lenne itt, hacsak… A japán mesevilág csakúgy hemzseg a különféle ayakashiktól. Nagyanya szinte mindig róluk mesélt, nagyapa meg azt mutatta meg, hogy mit tegyek, ha találkoznék velük, és folyton a legkülönfélébb szellemekről beszélt. Kisgyerekként nekem az valóság volt, később azonban úgy döntöttem, hogy csupán izgalmas gyerekmesék, de mégis… akkor miért áldozunk még mindig a kamiknak, miért kérjük jóindulatukat? Csupán a hagyomány miatt, vagy mert hiszünk…
Belebújtam a hálózsákomba és a fekete lombokra meredtem. Anya sápadt arcát láttam magam előtt, gyönyörű fekete szemeit, amik még akkor is ragyogtak… a halál küszöbén.  Hideg ujjait a tenyerembe zártam és minden erőmmel küzdöttem, hogy ne sírjam el magam előtte.

„Kazuki…, drága kincsem – suttogta. – Egyetlen kérésem van hozzád. Kérlek, vidd el a hamvaimat haza… a Mélyerdőbe… kérlek! Kérlek…”
„Elviszem anya – szorítottam forró homlokom a kezéhez. – Megígérem.”

Aznap este meghalt. Apám már 5 éve elhagyta egy fiatalabb nőért, és a kapcsolatunk teljesen megszakadt vele. Nem volt kit értesítenem. Négy hét múlva útra keltem, és most itt vagyok….
Észre se vettem, mikor aludtam el, a gondolataim egyszerűen továbbfolytak az álmaimban és ott voltam újra a mezőn, aminek másik oldalán állt az öreg kapu. Egy kéz simult a vállamra. Nagyapa?! Kabóca énekelt és a szívem egyre vadabbul vert.  Felnéztem mindig mosolygó arcára és egy fehér maszk merev tekintete nézett le rám. Szinte érezhetően fájt, ahogy kiszakadtam az álom valóságosnak tűnő tükréből.  Pár másodpercig eltartott, míg kitisztult a fejem.  Néha szinte ijesztően reálisnak tűntek az álmaim. Többnyire élveztem őket, de néha, mint most is, képesek voltak lesokkolni rövid időre, ám a napfényes reggeli elűzte a nyomasztó érzéseket. Már csak egy fürdő hiányzott volna, hogy teljes legyen az elégedettségem, de erről egyelőre le kellett mondanom.
Az út néhol erősen emelkedni kezdett, ám a vastag moha továbbra is kitartott, mintha egy királyi vendéget vártak volna, akit a céljáig kísér. Ha nem is éreztem magam „királyinak”, attól még nagyra értékeltem ezt a váratlan luxust. Egyre melegedett a levegő és hamarosan cédrusok összetéveszthetetlen illata csapta meg az orrom, aztán mint egy varázsütésre, egy tisztáshoz értem. Mintha valamikor régen leszakadt volna egy hosszú sávban a szikla. A hegy oldalában tátongó sebet az évszázadok lassan begyógyították. A szél és az eső földet szórt a hasadékokba, és egyre több folyondár és bokor tudott megkapaszkodni rajta, a megsüllyedt részt pedig egy keskeny virágos mező borította, mintha egy hímzett obi lenne a hegy derekán. A meredek falat fürkésztem, hol juthatnék fel és hamarosan találtam egy részt, ahol némi mászás után elértem a cédrusokat. Hatalmasok voltak. Koronájuk ünnepélyes, jádezöld homállyá változtatta az addig aranyló napfényt. Kétségem nem volt afelől, hogy ez egy másik erdő, mégha a térképeken egy néven szerepelnek is.  Köszöntésemre madárfütty válaszolt, és hamarosan rábukkantam az ösvényre. Már egy órája mentem, amikor ugatáshoz hasonló hangot hallottam, nem is messziről, s a következő pillanatban egy kisebb csapat szarvas vágtatott át előttem, majd suhogó zaj hallatszott mögülem, de mire megfordultam, már nem láttam semmit. Hiába hegyeztem a fülem, hiába meregettem a szemeim, nem láttam és nem hallottam semmit. Kicsit csalódottan indultam tovább, de hogy azért voltam csalódott, mert nem láttam a vadászt, vagy mert esetleg valami olyan lény suhant el mögöttem, ami elvileg nem létezik és elszalasztottam a lehetőségét, hogy megbizonyosodjak arról, hogy a legendáink igazak, nos azt hiszem, mindkettő.
Jó óra múlva lombos fák bukkantak fel a cédrusok között és gombatelepeket vettem észre a törzsükön. Maitake! Ezt az ínyencséget nem hagyhatom ki! Szedtem egy jó marokkal, közben nagy örömömre áfonyabokrokra bukkantam, így nagyon kellemes vacsora ígérkezett. Sikerült is szürkületig egy védett helyet találnom, ahol tüzet rakhattam és hamarosan ínycsiklandozó illatok terjengtek a levegőben.

A gomba íze újabb emlékeket ébresztett. Sokszor ettünk nagyszüleimmel gombát, mikor náluk voltam és nagymama esténként elbűvölt a  Mélyerdőről, s annak lakóiról, a legkülönfélébb lényekről, jóindulatúakról és gonoszokról szóló történeteivel, én pedig tátott szájjal hallgattam. Azt hiszem, akkor ébredt fel a szívemben a vágy, hogy el kell oda jutnom és látnom kell azt a helyet, és talán megelevenednek a mesék… de közben felnőttem és a felnőttek többnyire nem hisznek a mesékben.
Hirtelen eszembe jutott, mikor az utolsó ősszel eljöttem anyával egy holdnéző fesztiválra, aztán a nagyszüleimnél maradtunk pár napot. A környékbeli kölykök beöltöztek démonoknak és minden alkalmat megragadtak az ijesztgetésre. Nem akartam este kimenni a tüzeket megnézni, annyira féltem tőlük. Nagyapa és anya nevetett, mikor sírva kiabáltam, hogy megesznek a szörnyek és én a szekrénybe bújok inkább. Nagyanya megfogta a kezem és félrevont.

„Idefigyelj Kazuki! Elmondok egy titkot, de nem szabad továbbmondanod senkinek! Nem esznek meg, ha mindig van a zsebedben valami édesség. Amíg azt majszolják, addig elszaladhatsz, később pedig már nem fogsz elszaladni tőlük.”
„De én akkor is félek tőlük! Olyan rettenetesek!”
„A többségük egyáltalán nem olyan félelmetes – kacagott halkan nagymama –,  inkább az álarcuk  ijesztő, amit hordanak, de azért jobb, ha udvarias vagy velük, ha netán találkoznál valamelyikkel. Számukra nagyon fontos a tisztelet. Ők sokkal régebb óta élnek itt, mint az emberek, de mert az emberek féltek tőlük és üldözni kezdték őket, ezért inkább rejtőzködnek.”
„Hol?” – kérdeztem ébredező kíváncsisággal.
„Rejtett birodalmakban” – súgta nagyanyó.
„Hol vannak ezek a birodalmak?” – kérdeztem izgatottan.
„Ott, ahova ember nem juthat be, csak ha beengedik.
„De hol, nagyi? Voltál már náluk? Nagyapa volt?”
„De sokat kérdezel egyszerre!” – mosolygott rám. – „Gyere, most menjünk ki a térre, aztán később elárulom.”

Végül nem árulta el, mert másnap vissza kellett utaznom anyával, a rákövetkező nyáron pedig már Európában voltunk, én pedig megfeledkeztem erről a kérdésemről.
Felnéztem a lassan emelkedő Holdra és halkan megkérdeztem, talán tőle, talán az erdőtől…
Vajon nagymama járt ott? Vajon nagyapával titkoltak valamit? És anya tudta?

„A titok addig titok, amíg nem fedik fel. Jobb, ha homályban marad. Mindent meg fog tudni, de sors úgy tűnik másképp rendezi a jövőt. Ne aggódj Ryoko, minden rendben lesz…”

Döbbenten kaptam fel a fejemet. A szavak, mintha a fejemben szóltak volna. Rég elfelejtettem, de most tisztán éltem át a jelenetet, ami akkor történt, mikor utoljára voltunk nagyszüleimnél. Én már lefeküdtem és félig aludtam, de még hallottam, hogy nagyapa anyával beszélget. Nem értettem semmit abból, amit mondott, de most valahogy az az érzésem támadt, hogy fontos dolog volt, és hogy rám célzott, de nem tudtam meg tőlük semmit, mert meghaltak, de talán anya naplójában választ kaphatok pár kérdéseimre. Kivettem a zsebemből, de nem nyitottam ki. Apró kaméliákkal volt telerajzolva a borítólap, amik lassan elhalványodtak a gyakori lapozgatástól. Tűnődve nézegettem. Vajon mi van benne? Titkok… Biztosan, ha nem is lennének nekem fontosak, de egykor egy kicsi lánykának minden bizonnyal a legfontosabbak voltak. Visszacsúsztattam a zsebembe és bebújtam a hálózsákomba.

Az utazásom egyre furcsább lett. Néha úgy éreztem, mintha egy másik világban kószálnék, és az álmaim egyre tolakodóbban uralták éjszakáimat. Nem tudom, mi jött rám hirtelen, de úgy döntöttem, hogy éjszaka folytatom az utam. Talán vártam valamire, amit nappal nem láthattam meg…
Kicsit furcsálltam, de most se használtam a zseblámpát, jobban láttam nélküle. Az éles fény eltakarta az erdőt, csupán egy részét mutatta az útnak, de ahogy lekapcsoltam, a sötétség élni kezdett, s az áthatolhatatlannak tűnő feketeségben lassan alakot öltöttek a fák, a bokrok, a talajon kígyózó gyökerek.  Kis idő múlva meghallottam egy kabócát, ami egy faóriás lombjában dalolt szerelmesen, egy egér motoszkált valahol a közelben, aztán szárnyak halkan suhanó neszét hozta a gyengéd szellő. Talán egy vadászó bagoly volt...
Az éjszakai vándorlás lenyűgözött. Nem gondoltam, hogy ennyi színre lelek a feketeségben. Elvarázsolva haladtam egyre messzebb az emberek világától és minden lépésem közelebb vitt célomhoz.  De tulajdonképpen mit várok, ha majd odaérkezem? Lépteim lassulni kezdtek, majd hirtelen megálltam. Gyerekkori álmom volt eljönni ide, de vajon itt lennék, ha anya még élne, vagy az álom tovább halványult volna, míg végül elfelejtem. Elgondolkozva meredtem magam elé. Soha nem hittem a véletlenekben, de az elképzelés, hogy anya talán ezért halt volna meg, hogy most itt legyek, abszurdnak tűnt. Hirtelen, mintha megállt volna a világ és vele együtt az idő. Csend áramlott felém, s lassan magába ölelt. Ott lebegtem a létezés határán gondolatok nélkül. Meddig tarthatott ez az állapot, nem tudtam, de a tudatom újra átvette az irányítást és továbbindultam.

Anya tudta, hogy visszatérek. ..  Egyre bizarrabb gondolatok cikáztak a fejemben és lassan képzelődni kezdtem. Valami megmozdult a fák között, aztán még egy. Elmosódó alakokat láttam a törzsek között suhanni és egyre közelebb. Mik ezek? Mi történik itt? Lélegzetem felgyorsult, szívem egyre hangosabban dobogott. Hiába küzdöttem ellene, a félelem szorítása egyre erősödött. Egy fa kérges hátához simultam és miközben azon igyekeztem, hogy azok a valamik ne vegyenek észre, hirtelen belém hasított az ijesztő gondolat. Én sem látom őket! Kaparászó hangot hallottam és a szemem sarkából egy fekete karmot láttam lassan előkúszni a sötétből, majd a következő pillanatban hangos recsegéssel szarvasok törtek elő és ideges horkantásokkal rohantak át  mellettem, én pedig ordítani kezdtem, mint egy eszelős és addig nem hagytam abba, míg az összes feszültséget ki nem üvöltöttem magamból. Aztán újra néma csend lett. Utazásom kezdett kísértetiessé válni, s eközben észrevétlenül halványulni kezdett minden, ahonnan jöttem. A munkahelyem, a hangos nagyváros, az idegen ország, ami sokáig az otthonom volt. Egyetlenegyszer sem gondoltam rá és eszembe se jutott, hogy bármit is filmre vegyek. Kérdéseket kerestem magamban, amelyek válaszaira annyira és oly régóta vágytam. Váratlan ötlettől vezérelve leakasztottam az öreg maszkot  hátizsákomról és felkötöttem. Bár látómezőmet leszűkítette, mégis valamiért megnyugtatott. Vajon anya tudta ezt is előre? Talán mégis el kellett volna már olvasnom a naplóját.
Pihenő nélkül meneteltem, míg lassan világosodni nem kezdett. Azt hittem, találok egy tisztást, de az erdő egyre sűrűbb lett, s az ösvény egyre sziklásabb, ám egy váratlan ajándék felvidított. Hidegvizű forrás keresztezte az utam. Hamarosan tea gőze gomolygott, s illata zöld köddé vált a lombok alatt. Elővettem anya naplóját és kinyitottam.  Az első bejegyzését 50 évvel ezelőtt írta bele.

„Ma kaptam ezt a naplót és ebbe fogom írni mindazokat a fontos dolgokat, amik történnek velem és talán majd egyszer elolvassák a gyerekeim is, ha lesznek”
Kedves történeteket olvastam, amik az iskolában, vagy otthon történtek, vidám ünnepek, aztán egy évvel később ezt írta:
„Apával ma kirándulni mentünk az erdőbe. Nagymama apró süteményeket csomagolt, hogy vigyük el a kamiknak. Nagyon messzire mentünk és nagyon elfáradtam. Az összes süti elfogyott, de nem bánom, mert apánál volt dugiban, így nekünk is jutott, de történt valami furcsa. Megláttam egy kisnyulat a fák alatt, és amíg apa a szandáljával vacakolt, bementem a fák közé. A nyuszi továbbugrált, én meg utána, aztán megállt és hagyta, hogy megsimogassam. Annyira puha volt a bundája és gyönyörű fehér. Fel akartam emelni, de apa kiabálni kezdett utánam. A nyúl rámnézett, aztán elszaladt. Apa mérges volt és megfogta a kezem, de akkor megláttam a gyökerek között az álarcot. Hazahozhattam. Apa megpucolta és csinált nekem egy titkos rekeszt a falban, majd föléje tettük a maszkot, hogy vigyázzon rá. Azt hiszem, hogy ez nem közönséges maszk. Nem tudom, kié lehetett, de néha úgy érzem, hogy figyel engem. De nem félek tőle, mert azt hiszem, hogy nem akar bántani, inkább mintha rám is vigyázna. És van még valami… Azt hiszem, hogy az az állat nem is nyúl volt.”

A bejegyzés itt véget ért. Úgy határoztam, hogy a legközelebbi pihenőnél folytatom. Elpakoltam a holmimat és nekivágtam az útnak. A kimaradt éjszaka hatása hamarosan jelentkezett. Gyorsan kifáradtam és egyre álmosabb lettem, de nem akartam most megállni, aztán valamikor átbillentem a holtponton és már nem volt miért megállnom. Aki kipróbálta, hogy milyen érzés kihagyni egy-két alvást, az tudja, hogy a megszokott állapotot egy másik, egy lebegőbb váltja fel. Az agy egyre zsibbadtabb lesz és lassan elálmosodik, de közben felébred bennünk valami más, ami megújult energiát ad testünknek. Az orvostudomány szerint elérhetünk abba az állapotba, hogy kényszerképzeteink támadnak. Azt hiszem, tévednek…
Az erdő ugyanolyan mozdulatlannak tűnt, de idővel valami megváltozott. Hasonló érzésem volt, mint akkor, amikor néha a szabadban éjszakáztam valamelyik hegyen és órákon át a csillagokba bámultam. Látszólag minden mozdulatlan odafenn, de a látszat mögött élet nyüzsgött. Most is ez történt.  S bár a fizikai szemem nem látta, de egy színes világ nyílt meg lassan körülöttem. Bár egyre erősebben éreztem, a hitetlenség még eltakarta előlem. A nappal összefolyt az éjszakával, a csillagok leszálltak a lombok árnyékába és én lassan elértem testem tűrőképességének a határát.

-          Félsz még Kazuki?
-          Nem nagyapa – feleltem.
-          Hamarosan megérkezel.
-           Igen – sóhajtottam fel, és töretlen kitartásal haladtam tovább, mintha természetes lenne az, hogy négy éve halott nagyapámmal beszélgetek.

Váratlanul bukkant fel előttem a tó. A fák sora egyszercsak kettévált és én ott álltam a partján. Pontosan úgy nézett ki, mint az álmomban. Nem volt nagy, de ragyogó smaragdzöldjében tisztán látszott néhány aranysárga hal. Hálát rebegve dobáltam le a ruháimat és belemerültem hűvös vizébe.  Sokáig lebegtem a tükrébe simulva, csak az orrom emelkedett ki, hogy levegőt kapjak. Talán elaludhattam egy időre, mert álmodtam a sellőkről, akik itt élnek, aztán kiültem a fűre és elővettem anya naplóját. A következő beírása egy évvel későbbi volt és egy utazásról mesélt. Az én utazásomról…
Közben beesteledett és a Hold megjelent az erdő peremén. Tökéletesen kerek arcán soha nem látott elégedett mosoly ragyogott. Ahogy magasabbra hágott a csillagok közé, fénye a tó túloldalára siklott és lassan elérte az erdő szélén álló torii-t. A szívem nagyot dobbant. Végre! Becsuktam a könyvecskét és tiszta ruhát húztam, majd felkötöttem az álarcot, aztán kivettem a hátizsákomból a kis kartondobozt drága tartalmával és nyugodt léptekkel indultam a kapu felé. Ma van a születésnapom és teljesítem anya utolsó kívánságát. Vajon tényleg az utolsó?... Mikor a torii-hoz értem, a Hold mintha megtorpant volna fölöttünk, s mintha szivárványos sugarai szétfolytak volna a kopott kapufák között, akárha egy hatalmas szappanbuborék fújó lenne. Megálltam és a tükröződésben ismerős alakot láttam, arcán vakítóan fehér maszkkal, s a következő pillanatban vállam finoman megérintette  a kaput… 
/Tabi Kazu, 2018/

Fotó: TK