A Fény fája


A Fény fája! Különös, hogy éppen ma jutott eszembe. Sokáig megbújt emlékeim között, csendesen meglapulva egy sötét rejtek mélyén, de most mintha egy gyertya lángja villant volna rá, és hirtelen megláttam.
Odakinn sötét volt, mint most, a hold fénye varázslatos kék fénybe vonta a havas tájat, de a távoli erdő elnyelte derengését. Az ágyamban feküdtem és szélesre tárt lélekkel hallgattam nagyanyó meséjét. Minden este ő volt az utolsó, aki jó éjszakát kívánt, megigazította még a takarómat, és minden este újabb történetet regélt elmúlt királyságokról, elfeledett vitéz harcosokról, mesés lényekről és láthatatlanságba merülő világokról, és én minden éjszaka elrepültem álmaimban ezekbe a csodás birodalmakba. Nem zavart, ha esetleg nehéz napom volt, mert tudtam, hogy hamarosan elfelejtek minden rosszat az újabb kaland küszöbén…
Két nap volt még hátra a leghosszabb éjszakáig. Nagyanya fáradtnak látszott, mégis bejött hozzám, hogy meséljen. Egy röpke pillanatra felmerült bennem, hogy ezen az estén lemondok a történetről, de fokozódó izgalmam elhessentette a kósza gondolatot.
-          Még kétszer alszol és harmadszorra ér ide a leghosszabb éjjel, azután ismét egyre korábban kel fel majd a Nap.
Rám mosolygott, megsimogatta az arcom és ezt mondta:
-          Sok titok van elrejtve ebben a világban is. Talán, ha nagyon vágyunk rá a szívünkben, akkor talán rábukkanhatunk valamelyikre.
-          Nagyi, te ismersz ilyen titkot?
Huncut fény csillant a szemében.
-          Ma egy különleges történetet mesélek el neked.
Életem legcsodálatosabb meséje volt és ezen az éjjelen álmodtam a legkülönösebb és legcsodálatosabb álmomat, ám a csoda egyetlen szempillantás alatt véget ért. Drága nagymamám nem ébredt fel másnap. Akkor csupán egyetlen gondolat enyhítette fájdalmam, hogy most ott van azon a helyen.
Húsz év telt el azóta, és az emlékek lassan homályba burkolóztak, de a homály oszlani kezdett.
-          Apa!
Bobi felébredt és a múlt szertefoszlott.
-          Jó reggelt kiscserkész! – borzoltam meg a haját. – Ki az ágyból! Anya nem szereti, ha várnia kell.
A gyerek nagyot sóhajtott és kivételesen zokszó nélkül indult a fürdőbe.
Kedvetlenül rágcsálta a pirítóst, ami mellesleg a kedvence volt eperlekvárral. Nekem se volt sok étvágyam. Szerettem volna felvidítani, de kavargó érzéseim nem találtak utat.
-          Miért nem maradhatok nálad karácsonyra? – kérdezte. – Anya nem lenne egyedül és én szívesebben maradnék nálad… vagy nem akarod?
Könyörgő tekintettel nézett rám és én éreztem, hogy egy gombóc kezd növekedni a torkomban.
-          Hogyne akarnám, de tudod, hogy nem lehet. Anya azt szeretné, hogy velük töltsd el közösen az ünnepet.
-          De én itt akarok maradni! – kiáltott fel hirtelen.
Tudtam, ha most azonnal nem állítom le, akkor elszabadul a pokol. Nem szerettem, ami következett, de csak ez vált be. Lassan felálltam és nagyon komoly arcot vágtam, mire ő megszeppenve hagyta abba az asztal csapkodását.
-          Bobi – néztem le rá. – Megbeszéltük. Ha jól viselkedsz, akkor eljöhetsz hozzám, de ha nem, akkor nem találkozhatunk többet. Megértetted?
-           Igen apa – hüppögött és átölelt.
Ez is olyan pillanat volt, amikor legszívesebben elsírtam volna magam, de az apák nem sírnak. Micsoda eszement büszkeség! Megsimogattam a fejét.
-          Figyelj! Van egy ajándékom, de ígérd meg, hogy csak karácsony este bontod ki!
-          Megígérem! – csillant fel a szeme.
Eldugta a csomagot hátizsákja „titkos” rekeszébe és ekkor, mintegy végszóra, élesen szólalt meg a kaputelefon.
-          Megjött anya – mondtam mosolyogva, de a gyomrom összeszorult.
Jenny hűvösen üdvözölt és most se jött be. Kézen fogta Bobit, de még gyorsan elmormolt egy formális jókívánságot. Nem kísértem el őket a kocsiig most sem. Nem akartam ott lenni, amikor Bobi ordítani kezd. Egy óra múlva Jenny úgyis felhív, hogy rám zúdítsa a szemrehányásait, meg a sérelmeit és a fenyegetőzéseket. Komolyan fontolóra vettem, hogy kikapcsolom a telefont, de végül mégse tettem. Talán gyávaság volt részemről… Valójában tudtam az elejétől fogva, hogy az volt.

Amikor megismertem Jennyt, 20 éves voltam, ő 17. Elbűvölt a félénksége, a kedvessége, törékeny szépsége és hamarosan olyan szerelmes voltam, hogy az egész világból csak egy rózsaszín lebegést érzékeltem. Mindenben a kedvében jártam és úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére, aztán terhes lett. Ez volt az első józan pillanatom, de még mindig az érzelmek uralták le teljesen az értelmemet. Láttam, hogy fél, ezért, hogy tudja, mellette állok, és nem hagyom cserben, úgy döntöttem, hogy feleségül veszem. Az egyetemet nem folytathattam, pénzt kellett keresnem és tán a sors kegyelme folytán, apám barátjánál dolgozhattam, aki restaurátor volt. Amellett, hogy nagyon tetszett a munka, most már hivatalosan folytathattam kedvenc hobbimat, a fényképezést. Jó fizetést kaptam, így nem kellett anyagi gondoktól félni. Tágas lakást béreltünk a kertvárosban és örömmel terveztük életünket a babával. Boldogok voltunk, de nem tartott sokáig. Bobi Down-szindrómával született és bennem összedőlt tökéletesnek hitt világom. Erősnek hitt szerelmem törékeny virága lassan szétporlott a könyörtelen sors kereke alatt. A munkámba menekültem, és avval csaptam be magam, hogy a pénzzel elhallgattathatom a lelkiismeretem. Avval áltattam magam, hogy a családomért teszem, de a túlórák csupán egyetlen célt szolgáltak – nem kellett Bobit látnom és nem kellett Jenny szenvedő arcát néznem, és nem kellett látnom, amiről nem akartam tudomást venni, a tudatról, hogy vesztes vagyok.
Jenny nem bírta sokáig. Eleinte sokat sírt, végül elfogadta, mint karmikus következményt valamiért egy előző életéből, de elfogadása nem szívből jött, s ez lassan külsejében is megnyilvánult. Szája elkeskenyedett, orra tövében halvány barázdák jelentek meg. Úgy szakadt el a közöttünk levő kapcsolat, hogy észre se vettük. Mindent megadott a gyereknek, amire szüksége volt, részt vett összejöveteleken, ahol hasonló helyzetű családokkal találkozhatott. Igyekezett úgy tenni, mintha Bobi ugyanolyan lenne, mint az átlagos gyerekek, de valami megváltozott benne, aztán egy nap közölte velem, hogy elhagy és viszi Bobit is. Nem beszélt válásról, én meg úgy gondoltam, hogy talán jó is egy kis idő egymástól külön. Kéthetente elhoztam magamhoz a fiamat. Eleinte nehéz volt megbarátkoznom a helyzettel, hogy kettesben vagyunk, ám az emberi szív nem az agyunk szerint működik. Bobi lassan befészkelte magát a szívembe. Eleinte nem vittem ki a házból, ám idővel kimerészkedtem vele a közeli játszótérre és meglepetésemre egyre több anyuka csapódott hozzánk. Bobi feltétlen kedvességével sok barátot talált, de közben keserű tapasztalatokat is szerzett. Nem mindenki volt képes elfogadni a másságát. Néha megbámulták, mintha egy furcsa állat lenne, néha meg kinevették, vagy kicsúfolták, ami miatt sokszor órákon át zokogott, aztán egyszercsak felhagyott vele egyik pillanatról a másikra. Furcsa módon csak később vettem észre egy esemény kapcsán.
Vásárolni mentünk egy szupermarketbe. Bobi tolta a bevásárlókocsit, én meg beledobáltam, amire szükségünk volt. Nézelődésünket váratlanul félbeszakították. Egy négy év körüli fiúcska bukkant fel szaladva és egyenesen a kocsinak rohant. A fiam ijedten felkiáltott, én meg lehajoltam a síró gyerekhez, hogy felsegítsem.
-          Anya! – kiabált a sietve érkező feltűnően csinos nőnek. – Direkt nekem jött!
-          Hm – mosolyogtam elnézően – szerintem te jöttél nekünk. Talán lassabban kéne futkosnod.
A nő félrehúzta a száját, miközben végigmért, majd megjegyezte:
-          Talán jobban oda kéne figyelnie a fiára, ha emberek közé viszi. Sophie! – szólt oda a mögötte zenét hallgató erősen kifestett teenager lánynak. – Hányszor mondtam már, hogy figyelj oda jobban az öcsédre! Még bevásárolni sem lehet biztonságban – dohogott és elvonult.
Köpni, nyelni nem tudtam, válaszolni végképp nem. Bobi szokatlanul csendben volt, mintha valamin nagyon törte volna a fejét és én reméltem, hogy gyorsan elfelejtjük az incidenst. Sajnos, nem minden remény válik valóra. A pénztárra várakozva észrevettem őket. A kisfiú folyton nyelvet öltött ránk. Bobi azt hitte, játszani akar és ő is kinyújtotta a nyelvét. Nem hallottam, mit mondott a nő, de egy szót megértettem: „idióta”. Elértem a türelmem határára.
-          Hagyd abba Bobi! – szóltam hangosan a fiamra. – Ne legyél olyan, mint azok, akik a szépségért feláldozzák az agyukat!
-          Miket beszélsz apa? – nézett rám csodálkozva. – Akinek nincs agya, az buta.
-          Okos fiú – borzoltam meg a haját és végre a kasszához értünk.
Gyanútlanul pakoltam be a csomagtartóba, aztán visszatoltam a bevásárlókocsit, és a következő pillanat úgy maradt meg bennem, mintha egy időbuborék közepéből nézném azt, ami ezután történt. Valaki durván leránt a kabátom gallérjánál fogva, közben észreveszem azt a nőt a gyerekeivel egy kocsiban. Különös, hogy mindegyikük arcára tökéletesen emlékszem. A nő szája gúnyosan legörbül, amitől szép vonásai eltorzulnak, a kisfiú izgatottan tapad az üvegre, a lány meg feszülten bámulja előretartott mobiltelefonja képernyőjét. Mindent felvesz, hogy egy óra múlva posztolhassa a neten, aztán Bobi rémült tekintetét látom, vergődve kiabál, és ekkor az álló idő villámgyors vágtába kezd. Nem ellenkeztem, továbbhajoltam, s egyensúlyát vesztett támadóm csuklóját a jól begyakorolt módon kaptam el és feszítettem túl. Most is hallom a puffanást, a jajongást és látom a döbbenetet az arcokon, meg a félelmet és a gyűlöletet, ami talán az én szemeimben is villogott, de csak addig a pillanatig. Ütésre emelt öklöm megtorpant. Felálltam és az autóban hisztérikusan síró fiamhoz siettem.
-          Minden rendben van – hajoltam hozzá. – Semmi baj Bobi. Hazamegyünk.
Azt hittem, egész este sírni fog, ám még az autóban elcsendesedett. A legfurcsább azonban az volt, mikor este lefeküdt és lekapcsoltam a villanyt, utánam szólt.
-          Apa, örülök, hogy nem ütötted meg.
Néha komolyan elgondolkoztam azon, hogy vajon kik is betegebbek mentálisan? A fiam néha annyira egyszerűen fejezte ki a gondolatait, hogy időbe telt, míg megértettem és rá kellett jönnöm, hogy visszamaradottnak bélyegzett elméje sokkal logikusabban működött, mint a normálisnak tartott emberek többségénél. Újra fel kellett fedeznem magamban az elveszett gyermeket, hogy megérthessem őt, közben észre se vettem, hogy egy úton járunk és az elválás egyre nehezebben esett… Gondolataimból a telefon csörgése szakított ki. Savanyú mosolyra húzódott a szám. Nem úsztam meg most sem.
-          Remélem, elégedett vagy! – szólalt meg Jenny. A háttérből  behallatszott Bobi zokogása. – Egész úton bőgött… Miért csinálja ezt minden alkalommal, mikor nálad van?
-          Sajnálom – nyögtem kényszeredetten. Már leszoktam arról, hogy védekezni próbáljak.
-          Ugyan, mit sajnálsz! – dohogott Jenny. – Dehogy sajnálod! Semmi gondod, semmi felelősséged, egyszerűen mindent ledobtál magadról. Eljátszod két napig a szuper apát, én meg viseljem el, hogy a fiad nem érti, miért kell eljönnie tőled és az a rögeszméje, hogy én vagyok az oka. Mit tettem, hogy ekkora terhet kell cipelnem? Ennyire rossz lehettem?  Mindegy, elviselem, de lehetnél megértőbb.
Elhallgatott. Nem értettem, mit akarhat még, zavaró volt a hirtelen beállt csönd. Kényszeredetten köhécseltem, aztán magam is meglepődtem, amikor kicsúszott a számon:
-          Hagyd nálam Bobit… örökre!
Újra csend lett, de most fura feszültség kezdett benne testet ölteni.
-          Már beszélni akartam veled – kezdte Jenny vontatottan. – Nem akartam az ünnepek előtt, de most, hogy felvetetted…
Rosszat sejtve hallgattam, mit akar.
-          George-ot ismered…
Ismertem. Már egy ideje találkozgattak, de csak barátian, legalábbis Jenny szerint. Rendes ember volt, amennyire meg tudtam ítélni. Az a fajta férfi, aki reggeltől estig dolgozik, aztán együtt vacsorázik minden nap a családjával, aki hétvégén elviszi őket étterembe és sosem feledkezik meg a házassági évfordulókról. Volt két kiskorú fia is, de Bobi nem szerette őket különösebben.
-          Megkérte a kezemet és… és igent mondtam. Szívesen örökbe fogadná Bobit.
-          Micsoda? – hördültem fel. – Bobinak él még az apja!
-          Tudtam, hogy kiakadsz – csattant fel Jenny. – Eddig is én viseltem gondját és Bobinak jobb dolga lenne nálunk! Normális családban nőne fel és sosem lenne egyedül. Neked is jobb lenne, végre szabadon élhetnéd az életed, nem tartana vissza senki, megszünne a felelősséged és ha nem találkoznátok többet, Bobi idővel biztosan elfogadná és megnyugodna. Nem kell áldozatot hoznod miattam! George mindig mellettem lesz és segíteni fog, te pedig tartozol nekem ennyivel!
Megint a szemrehányás! Nem tudta megbocsátani azt, hogy cserbenhagytam, és mikor a lelkiismeretemet akarta  ellenem fordítani, mindig sikerrel járt. Nem tudtam mit mondani,úgy éreztem, hogy bármit is szólnék, csak rontanék a helyzetemen, ő meg így folytatta:
-          Sajnálom, nem akartam elrontani az ünnepedet. Hamarosan elküldi az ügyvédem a válási papírokat, csak alá kell írnod, meg azt is hogy lemondasz Bobiról és szabad vagy. Kíméljük meg egymást és a gyereket is a pereskedéstől! Gondolkozz rajta, kérlek! – azzal letette a telefont.
Nem tudom, meddig ültem magam elé bámulva, aztán egy váratlan gondolat bukkant fel bennem. Felugrottam és pakolni kezdtem. Kevesebb, mint három nap van még hátra a leghosszabb éjszakáig, vagyis nincs sok időm, ha el akarom érni időben a célom. Berakodtam a kocsiba és elindultam a hegyekbe. Éjszakára megszálltam egy motelban és kora reggel folytattam az utazást. Délben már a havas ösvényen haladtam a fák között. Szélcsend volt és a vékony felhők mögül elő-előbukkantak a napsugarak. Estére elértem a faházat,ahol éjszakázni akartam és hamarosan vígan ropogott a tűz a kandallóban. 
Szürkületkor indultam. Nem tudtam biztosan, hogy merre kéne mennem, csak annyira emlékeztem, hogy van odafenn egy különös hely, amit az őslakosok hosszú évszázadokon keresztül nagy becsben tartottak. A legendákat már senki sem mesélte és az utolsó indiánok rég eltűntek erről a vidékről, de nagyanya meséjében megelevenedett az a titokzatos hely, ahol a leghosszabb éjszakákon megnyílik egy világokat összekötő kapu és aki átlépi ezt a kaput, az előtt feltárulnak a lehetséges jövők titkai.
Felkészültem arra is, hogy a szabadban kell aludnom, így jókora hátizsákkal vágtam neki a kaptatónak. Szerencsémre nem volt mély a hó és gyorsan haladtam felfelé. Az erdő fenséges látványt nyújtott. A sötétzöld fenyőágakon fehérlő hó gyöngyházfényben derengett. Lépteim alatt halkan ropogott a puha fehér takaró és a levegő olyan tiszta volt, mint a legtökéletesebb hegyikristály. Lelkemből észrevétlenül tűntek el a nyomasztó gondolatok és a szívem egyre könnyebbé vált, minél magasabbra jutottam. Kora délután láttam meg az első jeleket, amiket sziklákba véstek ismeretlen kezek. Sokasodtak a szanaszét heverő óriási kőtömbök és egyre nehezebben jutottam előre, aztán hirtelen meredek fal zárta el az utamat. Csalódottan bámultam. Itt lenne a vége? De nem sokáig rágódtam. Elindultam mellette, hátha találok valamit, amin továbbjuthatok és egy helyen fák kígyózó gyökereibe botlottam, amik helyenként kipúposodtak a hó alól, mintha eleven hüllők lennének. Nem sokat töprengtem, beléjük kapaszkodva kezdtem felfelé mászni  és  talán harminc méter után járható területre értem. Mgas fenyők között haladtam magányosan  a végtelen tájban. A Nap lassan nyugodni készült, de még megajándékozott pazar búcsújával. Sugarai ragyogó vörösre festették a vidéket, s a fák megnyúló árnyékai különös betüket írtak a csilogó hómezőre. A hegyekben hirtelen lesz sötét, még engem is meglepett, ám a kelő hold fénye új világot varázsolt körém. Egy darabig mentem még, aztán egy facsoportnál letáboroztam. Félrekotortam a havat egy darabon, leraktam egy vízálló takarót és elővettem a hálózsákom . Nem találtam meg azt a helyet, de mégis elégedett voltam. Jó volt itt lenni ezen a békés helyen, együtt az erdővel és a csillagokkal. Bebújtam a zsákba és nekidőltem a fa törzsének. Az égbolt fekete volt, mégis ragyogott a temérdek csillagtól.  Sajnáltam, hogy Bobi nem láthatja velem, de talán egyszer… Tekintetem kíváncsian pásztázta a titokzatos végtelent, s egymás után fedeztem fel ismerős csillagképeket, majd csillaghalmazokat véltem meglátni, vándorló üstökösöket, s ismeretlen égi vándorokat, akik tovaszállnak kék bolygónk mellett anélkül, hogy bárki észrevenné őket. Vágyakozva sóhajtottam fel. Annyira szerettem volna én is fent suhanni! Milyen érzés lehet a végtelenben utazni űrhajó és szkafander nélkül, érezve a Mindenséget, hallani a bolygók énekét, látni új csillagok születését és a távozók búcsúját. Észre se vettem, hogy már nem a földön fekszem, hanem fent lebegek és az égbolt megelevenedett.

Mikor felébredtem, már világos volt. Nyakam kissé elgémberedett a kemény fatörzsön, amin elaludtam. Kikászálódtam a hálózsákból és megmozgattam elgémberedett tagjaimat. Először a nyomokat vettem észre a fa körül. Elmosódott felismerhetetlen minták körülöttem, amikről nem tudtam eldönteni, hogy mik lehettek, aztán a fákat. Körbevettek, mint egy védelmező gyűrű. Felnéztem a középen magasodó fa koronájába, ami jóval a többiek fölé ért és tudtam, hogy megtaláltam! Álmom emléke megelevenedett, és már abban sem voltam biztos, hogy álom volt, nem pedig valóban megtörtént, és ekkor mintha egy villám csapott volna belém, úgy jött a felismerés. Ezt mesélte utoljára nagymama, és ez az én történetem! Döbbenten bámultam a magasba, aztán hirtelen átöleltem a vaskos törzset, majd összeszedelőzködtem és elindultam a hazavezető úton. Nem tudtam, hogy milyenek lesznek a következő napok, hetek, hónapok, csak azt, hogy nem mondok le a fiamról, ha kell, harcolok érte, és jövőre együtt fogunk eljönni ide, a Fény fájához.

/Tabi Kazu 2018/