A tó őrzője


Szerelmes fenyőrigó dala csendült a tavasz illatától mámoros tájon. Újabb és újabb hangok ébredtek és önfeledten kiáltották ki a maguk módján életörömüket. A hajnali pára áttetsző selyme apró gyöngyökkel hintette meg a fák, bokrok leveleit, a nyiladozó virágok kelyheit és a zsenge zöld fű szálait. Néhány őz legelt békésen az erdő mellett. Egyikük időnként fel-felemelte a fejét és a távolt kémlelte, de mivel semmi nyugtalanítót nem érzékelt, folytatta a lakomát.
A Nap ráérősen emelkedett égi útján, s magával húzta a tavaszi köd fátylát. A rét virágai lassan kibontották szirmaikat és illatuk bódító felhőként lebegett a táj felett, magukhoz csalogatva az erdő méheit. A levegő megtelt ujjongó zsongással.
Kis patak futott fáradhatatlanul vad íriszek sorától kísérve. A fenyvesből érkezett, a föld mélyéből, sziklák hideg gyomrából. Kristálytiszta vízében rákok találtak otthonra a lapos kövek alatt és néha pisztrángok háta villant a szürke kavicsok felett. Ahogy céljához közeledett, egyre hangosabbá vált ziháló locsogása, s végre! Vidám csobogással zúdult a kobaltkék színű tóba. A partot szegélyező fűzfák sűrű függönye mögül különös szempár figyelte a víz játékát. Lenyűgözve nézte a kavargó fehér habot, a napfényben fel-felcsillanó apró vízcseppeket és a fénylő hátú kövek között felsejlő szívárványt. Szürkészöld bőre belesimult a lombok árnyékába, karcsú teste a langyos sziklákon pihent.  Szemeinek alakja megnyúlt mandulára hasonlított, s aranylóan fénylő írisze közepén lassan keskeny vonallá szűkültek a pupillái. Már látta a közeledőket, mielőtt hallani lehetett volna őket. Fiatal nő volt egy 4-5 év körüli lánykával, aki nagyokat kacagva kapkodott  a tovalibbenő pillangók után. Egy részen homokos volt a tó partja és ők egyenesen oda tartottak. A kislány azonnal a vízhez szaladt és élvezettel kezdett fröcskölni.
-          Csak óvatosan Nellikém! – figyelmeztette az anyja. – Még nagyon hideg, de nyáron majd eljövünk fürdeni. It a labdád, játssz inkább evvel! – és leült egy farönkre.
Váratlanul megszólalt a telefonja.  
-          Maradj a közelben Nelli! - szólt a gyereknek és beszélgetni kezdett valakivel.
A lányka ide-oda gurítgatta a labdáját, mígnem kicsit erősebben lökte meg, és a játék eltűnt a füzek melletti bokrok alatt. Ügyesen átbújt az ágak között és meglátta egy nagy fa tövében. Odaszaladt, hogy felvegye és ekkor vette észre a lényt. Az első pillanatban megszeppent, ám ekkor a lény úszóhártyás kezébe vette a labdáját és lassan feléje nyújtotta. A gyerek tétovázva lépett előre és tágra nyíltak a szemei, mikor véletlenül hozzáért a hűvös ujjakhoz, de a következő pillanatban felnevetett.
-          Nelli! – hallotta anyja aggódó kiáltását. – Hol vagy? Azonnal gyere vissza!
-          Jövök anya! - kapta félre a fejét, de mikor visszafordult új barátja felé, csak a szürke sziklákat látta.
A fénylő tekintet sokáig követte őket, míg el nem tűntek egy domb mögött.
Eltelt néhány év és a vidék lassan változni kezdett. A virágos rét helyén szántóföldek mértani pontossággal szerkesztett sávjai sorakoztak. A patakot betoncsőbe kényszerítették és betemették, fölötte széles földút vezetett az erdőtől a közeli falvakig. A tavacskánál látszólag nem történt semmi, ám a füzes melletti területen, amit sűrű bozótos takart, egy kis tisztás jelent meg, amit az éjszaka leple alatt érkező lábak és kerekek tapostak ki.  Az otthagyott szemeteszsákokat eleinte gyorsan befedte a dúsan sarjadó csalán, ám idővel a mocsok aprócska heggyé nőtt az aljnövényzet fölött. A lény minden nap eljött, hogy meggyógyítsa az összetört növényeket. Eleinte sikerrel járt, ám egy napon hordók torlaszolták el a megszokott ösvényt. A nyári hőség, esőzések, jég és hó  nyomán a festék felpattogzott és rozsda bújt elő, aztán egy nap fénylő csepp jelent meg az apró lyukon. Lepottyant a földre és hamarosan újabbak követték. A hordó alatt bűzös, sötét folt növekedett, ami megölte a növényeket, ahogy elérte a gyökereiket. A tó őrzője megérintette a lógó leveleket, tenyeréből zöldes fény áradt, de nem segített. Életenergiája nem törte meg a talajban láthatatlanul gomolygó fekete masszának az erejét, ami egyre mélyebbre ivódott a földbe, kiirtva belőle minden életet.
Visszament a tóhoz és belemerült tiszta vizébe. Az örömteli múltra gondolt, mikor még fajtársai népesítették be a bolygó vizeit. Akkoriban ők vigyázták az óceánokat, folyókat, tavakat, patakokat és a bennük tobzódó életet. Minen évben volt egy csodás éjszaka, amikor az összes vízben csillámlani kezdett az élet fénye és a kék bolygó zöldaranyban derengett a fekete világűrben… aztán a világ újra változni kezdett és új jövevények érkeztek – az emberek. Eleinte kevesen voltak, csodálták otthonuk varázslatos szépségét, ám számuk gyorsan növekedett és hamarosan eljutottak világuk minden szegletébe. Újabb és újabb dolgokra vágytak, közben szívük észrevétlenül bezárult a természet előtt, szemeik vakokká váltak az addig láthatóra, füleik süketté a hangok megértésére és egyre idegenebbnek és ijesztőbbnek érezték az őket körülvevő létezőt, aminek maguk is a részei voltak. Elkezdték saját kényükre megváltoztatni, és a világ lassan megbetegedett. Sokáig nem vették észre, aztán később nem akartak tudomást venni róla és az egyensúly billenni kezdett…  A lény szomorúan meredt maga elé. Egyedül volt. Fajtársai már régen elmentek egy másik világba, de ő itt maradt a tóban, ahol született, ahol a gyerekei születtek és ahol az unokái. Látta őket elmenni a tó mélyén megbúvó barlangban. Mikor az utolsó is eltűnt, az átjáró végleg bezárult, csak a zöld energiaforrás maradt, ahova nap, mint nap eljött feltöltekezni. Amíg a fény lobog, addig él a tó és addig van itt ő is…
Egy szép tavaszi napon fiatal nő jött a tóhoz. Nem találta gyermekkora virágos mezőit, őzek óvatos léptei helyett nehéz traktorok dübörögtek a kizsigerelt földeken. Arca egy pillanatra felvidult, mikor a füzes széléhez ért, ám a reménykedő mosolyt döbbenet váltotta fel. A zsendülő falevelek többsége elsötétedett és összepödrődött, sok ágon ki sem bújtak a hajtások és a vízben zavaros foltok terjengtek. Ragyogó kékjét az egyre nagyobb teret nyerő halál mosta fakóra. Elpusztult hal teteme foszladozott egy bokor lehajló ágaiba akadva. A nő szemét elöntötték a könnyek.
-          Hol vagy? – suttogta. – Itt vagy még?
Tétovázva lépett a fák közé. Félt, hogy talán gyermekkori álmát látja meg holtan, de nem volt ott senki, csak az ismerős szürke sziklák. Továbbment a görcsös törzsek között és eljutott a bozótosig. Orrát szúrós szag csapta meg. Itt már a pusztulás vert tanyát… és ekkor vette észre az aprócska cserjét. Makulátlan levelei t az ég felé nyújtogatta, hogy elérje a napsugarak éltető forrását, s egy  bimbó fehérlett egyik ága végén. Ámulattal guggolt le hozzá.
-          Nem hagyhatlak itt meghalni – simogatta meg a jázminbokrocskát. – Visszajövök érted! – azzal elsietett.
Talán fél óra sem telt, mikor újra megjelent egy kis egy ásóval, meg egy vödörrel. Mikor kiásta, akkor vette észre a növény törzsén a sötét foltokat. A méreg már elérte őt is.
-          Istenem! – sóhajtott fel fájdalmasan, s ekkor meghallott valamit a víz felől.
Nagyot dobbant a szíve. Hát itt vagy! Valóban létezel, nem képzeltelek, mint ahogy a felnőttek gondolták. Itt volt a tavi tündére, akit soha nem felejtett el, akivel sokszor beszélgetett álmaiban és aki megmutatta neki azt a Földet, ami az emberek előtt létezett.  A vízre lógó ágak rejtekéből figyelte őt és most megmozdult. Lassan kiemelkedett a vízből és láthatóvá lettek a testét borító felmaródások, sebek. A nő torka összeszorult. Annyira szeretett volna segíteni, de hogyan? Nem árulhatta senkinek a titkát, és az ő különös tündére, mintha hallotta volna a gondolatait. Közelebb  jött, egészen közel. Kinyújtotta a kezét.
-          Nelli… - hallotta a nő a fejében és megérintette a hűvös ujjakat.
A képek, amik belső szemei előtt feltűntek, szépek voltak, de áthatotta őket az elkerülhetetlen búcsú szomorúsága, aztán a szürkészöld tenyér a jázminbokrocska fölé borult. Az aranyló szemekben zöldes fény gyulladt, s lassan betöltötte a lény egész testét. Sziluettje feloldódott a csillogásban, ami átjárta a kis bokor ágait, leveleit, gyökerét. Mielőtt végleg eltűnt, a bimbó felpattant, édes illatát felkapta egy szellő és tovasuhant vele.
A tó mélyén koromsötét homály uralkodott. A zöld fény kialudt, megfojtotta  a méreg mocska, ám utolsó lángját magával vitte a tó őrzője. A tavat nem tudta megmenteni, de talán új otthont talált neki, ahol a szeretet és a törődés erőt ad majd neki, hogy aztán élet őrzőjévé válhasson valamikor. Még egy utolsó sóhaj és az egykoron ragyogóan kék tó meghalt. Néhány hónap múlva emberek jöttek és betemették. A fákat és bokrokat kivágták,a szeméthegyet elszállították, végül nem maradt más, mint a csupasz föld. Eközben egy kertben virágba borult egy jázminbokor. Szép nagyra növekedett, méregzöld levelei büszkén fénylettek a napsütésben és szorgos méhek százai zümmögtek a szirmok között, aztán éjszaka, mikor az égen ragyogott a Hold, zöldes derengés ébredt a bokorban, s egy karcsú árny indult szokásos sétájára a kertben. 

/Tabi Kazu 2018/